Áll elébe... Húsvétra és tovább

Húsvét története mindig elém hozza Tamás apostolt is, akit a köznyelv egyszerűen csak hitetlen Tamásnak nevez. Ő az, aki Krisztus feltámadásának napján nem tartózkodott tanítványtársai körében, mikor megjelent az Úr, s aztán a társai boldog beszámolóját elutasítva súlyos kétségeit fejezte ki, és ragaszkodott a közvetlen megtapasztaláshoz. A mai korban ez a mi Tamásunk különös fényben áll előttünk, hiszen hitetlenkedő és kétségeskedő korban élünk, sőt, mellécsatolván, a tagadásnak olykor még divatja is járja. Mintha a felnőttséghez és az emberi lét teljességéhez feltétlenül hozzátartozna mindennek a kétségbe vonása! (A gyermek szkepszise megdöbbent, a felnőttét bölcsességnek tituláljuk.) Vagy mintha csak akkor fogadhatnánk el valamit, ha mi magunk is közvetlenül megtapasztaltuk azt. (Mondjuk ez szérül-szerte, s magunkról mondunk ítéletet, mert lám, ha ez így van, akkor a hiszékenység – ami a hit ellentéte – a legnagyobb úr.)  Így aztán Krisztus nagyszerű gesztusát is úgy szoktuk értékelni, hogy azzal, hogy Tamásnak, mintegy külön is megjelenik egy héttel a feltámadás után, maga Krisztus is nagyra értékelné a kételkedést. Mintha azzal, hogy külön is igazolja önmagát Tamás előtt, az emberi létnek ezt a különös dimenzióját is felmagasztosítaná.

Ismerjük be, sok igazság van ebben az érzésünkben. Lám, Krisztus nem hagyja magára a kételkedő embert, hanem megmutatja magát. Ámbár a gyávákat sem hagyta magukra,  és mesterét megtagadót sem.) Fokozhatjuk is ezt: lám, Krisztus nem ijed meg a kételkedő embertől, nem úgy, mint mi, akik gyakran megrettenünk, ha kételkedésbe ütközünk, mert a mások kétsége és hitetlensége bennünk is felnyitja saját bizonytalanságunkat és ingatagságunkat. Mi tehát kerüljük az ilyet, vagy vadul rátámadunk.  Milyen jó, ha vannak hitetlenek, ez csak fényezi a hívők különlegességét! De lám, Krisztus áll elébe! – mi több, jön hozzá, és amit egy hete nem engedett meg a sírkertben Máriának, hogy megérintse, hogy érezze, hogy fizikailag is megbizonyosodjon hús-vér valójáról, azt most Tamásnak, a hitetlenkedőnek nemcsak engedi, hanem fel is szólítja rá! 

Mégis, úgy érzem, ettől még nem lenne annyira meghatározó ez az evangéliumi feljegyzés, hiszen a többiekről is elmondják az evangélisták, hogy hitetlenkedtek.  (Mitöbb, Márk így mondja: nem hittek!) Van itt egy nagyobb titok is. És azt hiszem, Tamás ezért fontos a számunkra. Mert Krisztus nem a hitetlenkedést vagy a kételkedést magasztalja fel, számára ez egyáltalán nem fontos, számára Tamás a fontos. Ez pedig azt jelenti, hogy Tamás hite, – ahogy Krisztus mondja: láttál és hittél -, olyan ajándék, amelyért a hála és az örvendező dicsőítés mindig Istennek jár. Mi, mai tanítványok is szüntelen keressük a módját, hogyan hatoljunk át a kétségek burkán, és hogyan érintsük meg Isten szeretetével a hitetlenkedő ember szívét. Egykor ott, húsvét után egy héttel, látjuk, a tanítványok bizonysága nem volt elég ehhez. De nem mondhatjuk, hogy szükségtelen is lett volna. Így van ez ma is. A mi dolgunk a zsoltáros és az apostol szavával annyi, hogy higgyünk és szóljunk. Egészen pontosan: az a dolgunk, hogy szóljunk, mert hiszünk. De a hitre jutás áldásáért és öröméért mindig Istené a dicsőség. Úgy, ahogy a tékozló fiú  példázatában mondja Jézus a morgolódó, ámbár hűséges, az engedelmes, ámbár keménykedő, az Atya házában maradó, ámbár ítélkező idősebbik testvérnek: ez a te testvéred meghalt és feltámadott, neked is örülnöd kellene tehát! Elébe szaladt a megtérőnek – micsoda túlzó gesztus, kiment az idősebbikért – micsoda mély szeretet.  Elébe állt – kiszolgáltatta magát a hitetlennek: boldoggá tette és megosztotta vele a feltámadás erejét, örökélet várományát adta neki – újra örökössé tette, örököstárssá, velünk, akik hiszünk!