Akinek van füle, hallja!

Akinek van füle, hallja!

Nemrégiben, még a nagy nyárban történt. Jó barátomat kísértem a kapuhoz. A lépcsőházban ajtó-ablak tárva-nyitva kertre-udvarra, hogy a nagy hőségben a legkisebb szellő is enyhületet hozzon. De csak az utca zaja töltött be mindent. Egyszer csak azt mondja a barátom: csörög a telefonotok a lelkészi hivatalban, menj csak, vedd fel nyugodtan, hátha fontos. Mondom neki: ez nem a mi telefonunk, valahol a szomszéd házban szól. Mire ő: dehogynem, ez itt szól nálatok. Vagy talán szelektív hallásod van, és nem akarsz már hívást fogadni? Szelektív hallás. A kifejezés azt a belső lélektani működést írja le, amikor az érzéklés-észlelés és odafigyelés mezsgyéjén valamiféle rejtett okból egy-egy fontos, minket szólító hangot, úgymond, nem hallunk meg – vagyis érzékeljük ugyan, de nem észleljük, így nem is figyelnünk fel rá. A pszichológusok régóta kutatják ennek a spontán vagy éppen rögzült üzenet-kizárásnak a működését és az okait. Én azonban most másfelé szeretném kanyarítani a szót, merthogy a civilizációknak is van szelektív hallása. A próféta súlyos válságként, isteni ítéletként írja ezt le: „hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de nem ismerjetek!” (Ézsaiás 6,9) Lelkiismeretünkben szól a tisztesség késztetése, jelezve, hogy a dolgok jó rendje szerint a szomszédnak van igaza, de mi nem engedünk. Szól a józanság is, hogy felriasszon a valamit-bármi-áron révületéből, de mégsem halljuk meg; számunkra ez csak a képmutató szólamok bosszantó lármájának mellékzöreje. Sóhajt a természet is körülöttünk, sőt hangosan nyög, mert „az ember fáj a földnek” (ahogy a költő mondja), mi mégsem halljuk meg, mert számunkra a világ gyors zsákmány, könnyű préda, s amúgy is úgy tanultuk, hogy a természetet le kell győznünk. S mennyi minden szól még, amit magunkba süllyedve, feladattól tartva, megszokásaink kényelmét élvezve nem hallunk meg. Értjük-e, amit a zsoltár mond a csillagvilág néma beszédéről: „nincs szó, és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik, mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.” (Zsoltár 19,5). Értjük-e a kozmosz-hangot? Értjük-e, amit a másik zsoltár mond Isten dicsőséges titkáról: „Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót!” (Zsoltár 8,3). Értjük-e a szívhangot? És értjük-e, amit az apostol mond a világ végső valóságáról: „az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig” (Róma 8,22), mert várja a megváltást. Értjük-e a remény-hangot?

Van azonban isteni szelektív hallás is. A nagy hívők, az igaz szentek voltak mindig a legalázatosabb panaszkodók is. A zsoltárokban lépten-nyomon esedezéseket olvasunk: „Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád!” (Zsoltár 102,2), és panaszt: „Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg; éjjel is és nincs nyugodalmam.” (Zsoltár 22,3) Nem elég hangos a szavunk? Elfordult tőlünk Isten? Fontosabb számára, hogy egyenesbe fordítsa a Gönczöl-szekere rúdját, hogy nyarat télre, telet nyárra fordítson, mint hogy feleljen ember-gyermekének esdeklésére?  Bizony, áldást kívánunk, mikor ezt mondjuk: „Hallgasson meg téged az Úr a szükség idején!” (Zsoltár 20,2)

De vajon meg kell-e Istennek hallgatnia minden kérésünket? A tapasztalatunk az, hogy némelykor éppen olymódon hallgatja meg imádságukat, hogy nem hallgatja meg, – ahogy József Attila mondja: „úgy segített, hogy nem a segíthetett.”  Isten bölcsességéhez érkezünk ebben a talányban, mert mindennek a megfordítását is tapasztaljuk. A meg nem hallgatott imádság mellett ott vannak az el sem gondolt, ki sem mondott, mégis meghallgatott imádságok. A leginkább ugyanis azon ámulhatunk, amit egy másik zsoltár mond: „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.” (Zsoltár 139,4) S ugyanitt mondja a zsoltáros: „te formáltál anyám méhében...csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” A szívhangot meghallja Isten. És, meghallja, érti is a maga-kelletésbe belesüketült ember imáját is, ahogy Ady mondja:  

„Hallom, ahogy lelkemben lépked 
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára 
Felelnek hangos szívverések.”

(2022. szeptember 18. Kossuth Rádió, Lélektől lélekig)