Ahol Platónt borsóra térdeltetik...

Ahol Platónt borsóra térdeltetik...

Zavaros korban élünk, és felette küszködünk a nevén nevezés nagy drámájával. Ráadásul, gondolatainkat nem a kimondás fennkölt szépsége ragadja meg,  hanem az igazság-csonkítás őrülete köti le. Mondják: a család család, a szerelem szerelem, a tisztelet tisztelet, az ember ember! Ezt hallva mégsem érezzük magunkat feltétlenül jól, mert bár úgy hangzanak, mint magától értetődő valóságok, inkább verbális csapdák, dühös jelszavak, firtató lózungok. És le is kell térdelni hozzájuk. A térdelés (mely lehet a tisztelet és hódolat jele), lám, casus belli-vé vált, és a behódolás kulturális és politikai mozdulatává lett. Vagy afféle büntetéssé, amit Madách színművében, a falanszterben Platónra, a nagy filozófusra róttak ki, aki elábrándozott a szépségről, a rábízott jószág meg elbitangolt, azért büntetésül borsóra térdepeltették. De mi nem is a falanszterben, hanem inkább Dante poklának bugyraiban járunk. Itt pedig tanácsos csonka szivárványt festeni a zászlókra vagy karpaszományként hordani, másképpen gyűlölködés vádja zuhan bárkire, bármikor. Itt a múlt felülbírálata jegyében szobrokat kell dönteni, a bölcsesség tanítását, egyes színművek és szép alkotások bemutatását javallott tilalmazni, és kötelező alámerülni a kollektív önutálat bugyraiba. Közügyek intézésében pedig a létrontó révület a legfőbb norma. Dante poklában az ötödik kör az indulatosoké, a nyolcadikban van a rondabugyor, többek között a képmutatók, a csalók, a becstelen tanácsadók, az uszítók, hamisítók és hitetők számára.

De olvassuk Madáchot is, amíg lehet! Az ember tragédiájában Lucifer így értékeli a teremtést, de leginkább az Istent mímelő embert:

Az ember ezt, ha egykor ellesi, 
Vegykonyhájában szintén megteszi. - 
Te nagy konyhádba helyzéd embered, 
S elnézed néki, hogy kontárkodik, 
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli. 
De hogyha elfecsérli s rontja majd 
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra. 
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?

Figyeljük meg, Lucifer voltaképpen nem Istent gúnyolja itt, hanem az emberről állít ki bizonyítványt, aki Istent játszik.  Én most hagyom Lucifert, csak megjegyzem, van abban valami démoni, ahogy a mai ember nem a szép, a jó és az igaz alkotóját, Istent, hanem Diaboloszt, a nagy Szétdobálót mímeli.

Bizony, a dolgaink újramondásához eddig a kezdetig, és a pokoli végzetig is el kell látni, hogy fölemelkedhessünk és többet láthassunk, mint amit most látnunk lehet. Sokak szerint ma kiélezett politikai harc folyik világszerte. Az emberiség jobbjai, úgymond, elsikkasztott jogokért küzdenek a maradiság erőivel szemben. (Nyilván, teszem hozzá, megint ez a harc lesz a végső!) Mások szerint nyers gazdasági érdekek kivetülése a sokféle zajongás, mert üzletiesen ki van számítva minden akció és reakció, a médiumok pedig lelkesen terelgetik figyelmünket. Megint mások szerint átalakulóban van a világ, de még nem tudni miféle választ ad kríziseire az ember.  Meglehet, csak növeli fogja a bajt, miközben a boldogság, úgymond, eltitkolt forrásait keresi. Én azokkal értek egyet, akik Dietrich Bonhoeffer szavaival az ostobaság uralmát látják kibontakozni.  Az ostobaság, mondja Bonhoeffer, veszedelmesebb ellensége a jónak, mint a gonoszság.  A gonosz ellen lehet tiltakozni, az ostobasággal szemben tehetetlenek vagyunk. Az ostoba mindig tökéletesen meg van elégedve önmagával, sőt veszélyessé is válhat, mert könnyen felbőszíthető. Az ostobaság lényege nem értelmi, hanem emberi defektus. Az ostoba lemond belső önállóságáról és akarat nélküli eszközzé válva mindenféle gonoszságra kapható lesz, ugyanakkor képtelen arra, hogy ezt gonosznak lássa. Itt van az ördögi megrontás veszedelme. Az ostobával találkozva azt érezzük, hogy nem is személy szerint vele van dolgunk, hanem a fölötte úrrá lett jelszavakkal.

De van itt valami vigasztaló. Van gyógyszer az ostobaságra, ez pedig a bölcsesség. A bölcsesség pedig Isten félelmével kezdődik, és abban is teljesedik.  A bölcs is letérdel, de csak Isten előtt. Sőt, Isten előtt feltétlenül! Mert aki le tud térdelni Isten előtt, azt senki nem kényszerítheti térdre. Egy kétségbe esett és harsány világban nem könnyű bölcsnek lenni, de egyedül ebben van a remény megtartó ereje.