Ahol a csoda történik...

Nemrégiben sajátos kultúr-sokkon estem át. A város másik végén volt dolgom. Megterveztem hát az utat: villamos, metró, megint villamos, hamar megjárom. Villamosra szállva nagy aggodalom fogott el, mert bosszankodva észleltem, hogy otthon hagytam a mobiltelefonomat (bocsánat: okostelefonomat). Aztán bizonytalanság töltött el, erős hiányérzet és kétség (sőt, kétségbeesés): hogyan értesítem az enyéimet, ha valami baj lesz? Vagy ők hogyan érnek utol, ha valami gond van? Bizony, ilyen könnyű kiesni a fontosság lélekvesztőjéből. És ha nem találom a címet, ahova megyek, hogyan hívom fel, akihez elindultam? De leginkább a mobil-függőség tüneteit kezdtem észlelni. Ugyan, mivel töltöm majd az eltervezett negyven-ötven percnyi utat? Nem olvashatom a leveleimet, nem pótolhatom az elmaradt üzeneteket, nem sakkozhatok (azt szoktam unalom-űzőként), mivel biztosítom fenséges különállásomat a többi utastól? Mint valami száműzött, csak bolyonghatok a világban, kapcsolat, eszközök, segítség nélkül. Lehet, hogy túlzó a kép, de valljuk meg, a mobiltelefon (különösen az okos-fajta) sok-sok előnye kézzelfogható, hordozható tudást ígér. Hozzászoktunk, hogy a szükséges információk rendelkezésre állnak, a kezünkben vannak. És ahhoz is hozzászoktunk, hogy elég az információ. Az okostelefon afféle vademecum lett – így nevezték egykor azt kis könyvecskét, amelyet az utazók magukkal vittek, bölcsességek, receptek, alapismeretek voltak benne följegyezve. Vade mecum – gyere velem, ezt jelenti a szó.

Aztán eszembe jutott, hogy az igazolványaim velem vannak, tehát ha jön az ellenőr, nem kell magyarázkodnom, hogy miért nem tudom bemutatni utazási jogosultságomat (ezt sokan már mobiltelefonon tárolják). Aztán eszembe jutott, hogy a metró mozgólépcsőjén népszámlálást tartok: hányan mobiloznak folyamatosan utazás közben, és hányan nem.  Nem voltak (voltunk) sokan, akik felemelt fejjel utaztak aznap délután. Aztán eszembe jutott, hogy hirtelen hogy’ lelassult mindent, felszabadultam kicsit ábrándozni, lepattant rólam a hatékonyság-bilincs. Aztán eszembe jutott, hogy tarthatnék olykor információ-böjtöt, hogy szemlélődhessem is ebben a gyönyörű világban, és ne csak egy tenyérnyi monitort bámulva próbáljak okos lenni (ha már okos az a telefon). Igen, a tudás hatalom, mondták a régiek. A bölcsesség viszont boldogság. És bizony, sok boldogtalan tudóst láttam már, a hatalmuk semmit termett. Mint ahogy láttam megannyi boldog bölcset is, akik belátták, hogy Istennél van a jóság hatalma. Aztán eszembe jutott, hogy életünk ihlető pillanataiban amúgy is félretesszük az okos-telefont, sőt, ki is kapcsoljuk, legyőzve a kísértést, hogy meg akarjuk örökíteni a megörökíthetetlent, vagy hogy akkor is elérhetők legyünk (nélkülözhetetlenek, mit ne mondjak: mindenütt jelenlevők), amikor csak ott kell lennünk, ahol a csoda történik. Aztán eszembe jutott, hogy még telefonozva is gyakran mondjuk: ezt inkább személyesen mondom el.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt. (Petőfi)

Azt mondják, hogy a kulturális sokkból két irányban lehet kimozdulni: vagy az új helyzet elfogadásával vagy teljes elutasításával. Döntse el a hallgató, merre indultam, de arra a bizonyosságra jutottam, hogy Isten sosem fog mobiltelefonon hívni. Ha tehát nem viszem magammal, vagy lemerül az akkumulátora, vagy éppen nincs térerő, Ő akkor is megtalál, vagy megvár, míg személyesen közölheti Magát, és megállítja az időt is számtalan szebbnél-szebb gondolatnak.