Adventbe lépünk, ünnepkört kezdünk, régi kifejezéssel: egyházi évet. A keresztyének hagyományaiban, liturgiai rendjében, készületeiben, ünnepléseiben, szokásaiban, még a bibliaolvasásra kijelölt szakaszokban is az emlékeztetés és remény-ébresztés nagy nyitányához érkezünk. A múlandóság világából beleláthatunk abba, ami örökkévaló, s nem kell messzire tekintenünk. Sokat töprengek azon a különbségen, hogy mit jelent az, hogy egyrészt a naptári évek január 1-én indulnak, és másrészt az egyházi év advent első vasárnapján kezdődik. Valamiféle ellen-kultúra lenne ez? De hiszen akkor is így számították az egyházban az időt, amikor a keresztyénség határozta meg és szabályozta, szinte teljes kizárólagossággal, az élet rendjét. Vagy csupán annyi volna ez a különbség, mint például az iskolai év esetében? Az sem a naptári évvel kezdődik, hanem egy-egy adott ország hagyományához igazodik, évszázados tapasztalatokhoz, a tanulásra, munkára, pihenésre való alkalmas időszakok, a tél és nyár adottságai szerint. Vagy inkább olyan ez, mint a születésünk napja? Mert kinek-kinek attól számítjuk életidejét.
Leginkább azt találom, hogy az idő sorba rakásának szükségessége, legyen az elvégzendő munka, teljesítendő ígéret, mindenféle életigény, egyszóval, mindezek közepette az egyházi évvel éppenséggel egy másik időt jelölünk. Azt, ami kinyitja az időt, a hétköznapokat, a szüntelen visszatérőt, a mindig ismerőst, és feltárja azt az örökkévaló felé. Mint ahogy megnyitjuk szívünket szabadon az örömre. És jelöl egy isteni titkot is, azt ugyanis, hogy Isten Krisztusban belépett a mi időnkbe, - mondhatom így is: alávetette magát annak, ahogyan mi számoljuk az időt, ahogyan napot naphoz toldunk, ahogyan egyik korból átlépünk egy másikba. Ám Isten éppen ezzel a belépésével átminősíti az emberi időt. Mert Krisztusban meghív bennünket a maga örök-idejébe, a megváltás kegyelmére. Mint amikor jó előre meghívót kapunk egy nagy ünnepre, s ha elfogadtuk, aztán már minden napunkat, a legterhesebbet is, annak a vonzása határozza meg.
Divat lett az ünnepre készülés terhei miatt panaszkodni, ádventnek szinte része lett a nyűg. Hogyan oldozzuk az ünnep előtti zajongásban sodródó embert? Én most azt mondom, hogy az ünnepre készülés, bármilyen nehézkes, bonyodalmas, kivárhatatlan, vagy éppen idegesítő - mindent megváltoztat. Mert ebben az időben békülni kell. Mert nem mehet le a nap a mi haragunkon. Mert a hűség, a jóság, a szeretet, az igazság, a méltányosság, mind megmutathatja igazi erejét. Felnyílik a mulandó az örökkévalóra, odaléphet az ember az istenihez, és éppen azért, mert az élet rányitott a halálra, és meghívta az elveszettet a megkegyelmezőhöz. Boldog adventet!
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu