A nem-hívőkről

PÁR ÉVE kisebb vitába bonyolódtam némelyekkel, akik azzal a felvetéssel hozakodtak elő, hogy a blaszfémiának sajátos helye volna a keresztyén közbeszédben, mondjuk a profétikus hatalom-kritikai megszólalásokban. Én egyébként sem a vita előtt, sem azóta nem éreztem különösebb hevülést a káromkodó-emberek hallattán-olvastán. Ha tehetem, kerülöm az efféle élményeket. Meghagyom, a közbeszédben trendi lett a mocskolódás, meg a szaftos csúsztatás és az érdekes hazugság, de csak sajnálni tudom azokat, akik elhitetik magukkal, hogy a gyalázkodás egyenes arányban volna az igazmondással. A nyers szavak, a pimasz tételek sokkolhatnak ugyan, de ez nem feltétlenül azonos az igazságon való megrendüléssel, még ha a hatás némiképpen hasonló is. A zsoltárossal szólva, olykor éppenséggel torkig vagyunk az elbizakodottak csúfolódásával és a gőgösök gyalázkodásával (123. zsoltár). Az igazmondás az igazmondással áll egyenes arányban.

Ám most, a pápalátogatás kapcsán átégtek a védelmi vonalaim, és magam is utána olvastam az egyik megmondó-ember állításának, aki annak a gyanújának adott hangot, hogy a pápa maga sem hisz már régóta, túl okos, túl művelt hozzá. Még egy bíborost is idézett gyanúja alátámasztására, aki szerint az ateizmus a tanultak luxusa. Hogy ez utóbbi hamis idézet volt, azt hamar kimutatták a tény-ellenőrök (manapság már a hazugságot is plagizálják), de ettől ez a sajátos pápa-köszöntő mégsem ment a lecsóba, ahogy az egyébként lenni szokott – közíró, hazudj, csak rajt’ ne kapjanak -, hanem itt maradt velünk. Vagyis inkább, itt volt velünk korábban is.

Mert érdekes megfordítás ez a pápa gyanúba keverése.  A pártállam idején voltak titkos hívők, akik az ország egyik felében harsányan tevékenykedtek a materialista világnézet jegyében és érdekében, aztán az ország másik végében töltve a szabadságidőt, alázatosan ellátogattak az istenházába. Lakóhelyükön ki nem maradtak volna az újmódi szentháromság – Marx, Engels és Lenin – megünnepléséből, gyermeküket azonban titokban megkereszteltették – a nagymamára bízva a rítus lebonyolítását. S minél feljebb volt valaki a ranglétrán, annál ügyesebben kellett titkolnia, hogy hisz, holott az ateizmus üldözte a hitét és vakhitnek titulálta azt. Csak aztán meg ne lássák, hogy vak!

Nos, ez a pápát „leleplező” írás, ha jól értem, azzal hozakodik elő, hogy a hívő emberek között volnának titkos nem-hívők. Mindjárt ott van a csúcson Ferenc pápa, akinek azért meg lehet bocsátani ezt a vakoskodást, mert mégiscsak okos és művelt ember, és ráadásul, nem titkoltan, valami jó felé terelget bennünket. Csak aztán el ne mulassza megbírálni Magyarországot, ahova ugyan senki se hívta – mondja a szerző. Ha pedig ő nem hívta ezt a hívők között rejtőző nemhívőt, akkor senki sem hívta ide a pápát. Kissé arrogáns tétel, meghagyom, de hát végtére is ilyen a nem-hívők vallása, ez a leleplezés profán rituáléja.

Hadd fordítsam azonban vissza a dolgot eredeti helyzetébe. A hangos hitetlenség, tudjuk, az emberiség túlélő-készletének leghamarabb kifogyó része. Mi más az Isten létének tagadása, mint dühös beismerése annak, hogy Isten nélkül mindegyre zsákutcába jutunk. Lám, a szabad akaratából mindent elrontó ember milyen bőszen kéri számon a Mindenhatón, hogy nem bábunak teremtette őt. Közírónk, talán maga sem tudja, egészen közel van már a megtéréshez. De nem akarom megsérteni azzal, hogy leleplezem. Még csak nem is gyanúsítom azzal, hogy titkos hívő volna, aki a jótettek mezsgyéjén találkozik a hitetlenekkel. Inkább, az isteni hatalom-kritika felől szemlélem az esetét. Ilyen az, amikor a kommunizmus után a konzumerizmus akarja kézbe venni az életünket. Amikor a Sátán megkísértette Krisztust, elsőre a kenyércsinálással kezdte.  Aztán a hódítás kísértése következett: ha a tagadásnak hódolsz, hazudja a kísértő, tied lesz minden. Csak eztán jön a harmadik kísértés, hogy mások kedvéért higgyünk Istenben – vagy éppen mások kedvéért tagadjuk meg őt. Ha engedsz ennek a kísértésnek, végül magának Istennek leszel kísértője.