A magányról

Nemrégiben hosszadalmas beszélgetés folytattam egy fiatalemberrel. Már beszélgetés közben is, de utána eltűnődve rajta,  egyre erősebb lett az érzésem, hogy mondandójának voltaképpen nem is volt kézzelfogható célja. A probléma, amivel megkeresett, nem volt valóságos probléma, inkább csak ürügyül szolgált, és beszélgetésünk is fecsegésbe merült. Aztán ráébredtem, hogy  valóban csak beszélgetni akart, mert szükséges volt rá, mert véghetetlenül magányos. Igen, aligha van rettenetesebb dolog a magánynál: ez az az állapot, amikor senkire nem számíthatunk, és ránk sem számít senki, amikor nem várhatunk senkire, és ránk sem várnak. Egyszóval: nem szeretnek és mi sem szerethetünk senkit. A magánytól való félelem sodor bele sok embert olyan társaságokba, csapatokba, együttesekbe - közösséget most szándékosan nem mondok - melyekben aztán még a maradék emberségét is elveszíti.

„Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint (1Kor 12, 27) - mondja az apostol a korintusi keresztyéneknek egy nem igazán könnyű helyzetben.  De éppen ezzel a kifejezéssel emlékezteti őket arra, hogy a keresztyén élet sokkal több, mint a magányosság elől való menekülés egyik, lehetséges formája. A keresztyén közösséget pedig nem az a kimondatlan megegyezés működteti, hogy elviseljük egymást annak érdekében, hogy egymással eltölthessünk némi időt, hogy gyakorlom a másik eltűrésének erényét, annak érdekében, hogy a másik is megtűrjön engem.  Szólok a másikhoz annak érdekében, hogy hozzám is szóljanak. A keresztyénség nem emelt szintű magányosok klubja.

S azért nem az, mert mint az apostol kifejezéséből kiderül: a mi hitünk alapvető ténye az, hogy Krisztushoz tartozunk. Nem mi csatlakoztunk hozzá, hanem ő fogadott el bennünket. Nem mi szólítottuk meg először, hanem ő állt szóba velünk, ő oldotta fel a magányunkat. Krisztusban maga Isten lett a társunk és barátunk. A gyülekezet pedig azoknak a közössége, akik ezt a örömöt sajátos módon megosztják egymással. S ettől lesznek olyanná, mint egy test tagjai: összetartozók és összetartók, egymás elfogadni tudók, mert már Krisztusban egyenként is elfogadottak. Sokfélék, de Megváltó Urukban mégis egyek.