2012 - 422

Ma van száz éve, hogy Amerikába tartó útján az Atlanti óceánon jéghegynek ütközött és elsüllyed a Titanic nevű óriáshajó. A mai évfordulón közírók, morálprédikátorok, művészek, tudósok, kalandorok, és, persze, a virtuális katasztrófa-turisták mind a Titanicról beszélnek, ki-ki a maga módján. A  nagyravágyás, a felelőtlenség, a törtetés erkölcsi megítélése, a több mint 1500 utas végzete, az évtizedekeig keresett és felkutatott hajóroncs, a tengersír látványa, az irodalmi és filmes feldolgozások tucatjai mind-mind azt bizonyítják, hogy a modern civilizáció száz esztendő alatt sem tudta feldolgozni a katasztrófát. A szerencsétlenséget követően csakhamar számtalan legenda kapott szárnyra. Ezek közt van az is, hogy a már süllyedő hajón a szalonzenekar utoljára egy egyházi éneket játszott, melynek kezdősorát rendre idézik is. Talán azonban sok magyar olvasó, hallgató, néző nem tudja, hogy ez a szép angoszász dallam és Lowell Mason költeménye magyarul is közismert, és a reformátusok körében közkedvelt ének. Benkő István rákospalotai lelkész-esperes fordította magyarra, énekeskönyvükben a 422. sorszámon található, kezdősora így hangzik: Hadd menjek, Istenem, mindig feléd.

Többnyire temetésen énekeljük, noha a vers eredetileg azt a bibliai történetet emeli költői távlatba, mely Jákób álmát beszéli el, aki számkivetve menekül atyja házából, és egy puszta helyen merül álomba. Álmában mennyei látomást kap, angyalokat lát, akik  a menny és föld között járnak fel, s alá, - majd isteni ígéretet hall jövedőjét illetően. Álomból ébredve, Jákób megszenteli azt a követ, mely vánkosul szolgált neki, és elkötelező fogadalmat tesz, hogy Istennek szánja egész életét. Mózes első könyvének 28. részében olvashatjuk a történetet.

Talán az ének lágy dallama, talán a Titanic tragédiájához kapcsolódó hagyomány az oka, hogy temetési ének lett belőle, nem tudom. Leginkább azonban, azt hiszem, a vers teszi ezt. Hiszen ég és föld egybenyílásáról szól, amikor a szentséges és a profán találkozik, és olyan távlatok mutatkoznak, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy életünk végső értelme a mindennapos tapasztalaton túl rejlik.  Vezet-e út az ember szívétől Isten trónusáig, vezet-e út a Nap nevű csillag Föld nevű bolygójáról csillagvilágokon túlra? Vezet-e út a porszem embertől az univerzumot teremtő Istenig? Ezek bizony nem a fantázia és a hódításvágy kérdései. Ezeket nem a titánok módjára lázadó ember kérdezi, aki amúgy minden teret és időt felkutatna és kitöltene, - ez a kérdés a mulandó ember kérdése, ahogy Augustinus egyházatya fogalmazta: ez a nyugtalan szív kérdése, mert a szívünk mindaddig meg nem nyughat, míg Istenre nem talál. Amíg élünk, aligha hihetjük, hogy az életünk csupán egy röpke álom, - de életünk múltán, ha megérintett már minket az örökkévaló végtelen hatalma, megértjük a bibliai hasonlatok rejtett  értelmét: olyan lesz a feltámadásunk, mint mikor álomból ébredünk. Ez persze, csak hasonlat, és félreérthető. De a közismert ének sem ezt suggalja, hanem azt, hogy mi, akik boldog hittel valljuk Krisztus feltámadását, valljuk azt is, hogy nem kifelé és lefelé tart az életünk, hanem befelé és fölfelé. S éppen ezért nem a halálra készülünk, hanem a boldog feltámadásra.