100 éve ért véget

A szülőfalumban egész kis koromtól nagy hatással volt rám egy emléktábla a református templom falán. Amikor már tudtam olvasni, sokat betűztem rajta a neveket, az Első  Világháborúban elesett magyar katonákét, akik a faluból kerültek az orosz vagy olasz frontra, és haltak hősi halált. Református lévén, olykor furcsa érzület is eltöltött, amikor a katolikus templom falán lévő hasonló táblát néztem, mert azon kevesebb név állt. A szüleim aztán elmagyarázták, hogy a falu lakosságának többsége református volt, ez az egyszerű oka, hogy több név sorjázott a református emléktáblán. A táblát folyton koptatta az idő, a vésetekből már kipergett az aranyszín; a pártállam engedékenysége csak annyira terjedt, hogy nem vetették le a templom faláról, de megemlékezést, koszorúzást nem lehetett tartani. Pedig sokan voltak még az én gyermekkoromban is gyászolók, akik édesapákat, férjeket, vőlegényeket, fiakat sirattak, többnyire önmagukban. Mondhatni, magyar sors volt az, hogy sem az I. és II. Világháború sem a vesztes forradalom hőseit és áldozatait nem lehetett gyászolni. A vereség, a veszteség mellé a gyásztól való megfosztást is kirótt a hatalmasok büntetése. A tábla felirata volt az első verssor, amit nem könyvből vagy fül után tanultam meg, Vörösmarty Szózatából: Az nem lehet, hogy annyi szív/Hiába onta vért,/ S keservben annyi hű kebel/Szakadt meg a honért. 

100 éve ért véget az I. világháború; ezen  a napon, 1918. november 11-én 11 órára hirdetett feltétel nélküli fegyverszünetet, vagyis kapitulációt Németország. Aztán jöttek az anarchikus forradalmak, a birodalmak és országok összeomlásai, a diktatúrák és a kollektivista őrületek, egész Európa roppant mély, mindmáig tartó betegségei, és nekünk, magyaroknak a mindmáig bénító ország-szaggattatás. Hogy hiába onta vért annyi szív…? A győztesek, akik ma Európa-szerte emlékeznek a nagy háború végére, talán megsejtik a Szózat e megrendítő sorának messzebbre mutató igazságát. Mert a vereségnek is van tanulsága, még ha nem is diadalmas. Mert a költő sóhaja nekünk mindenképpen intelem, hogy a béke minden percét meg kell becsülnünk, és nem szabad megutálnunk a béke áldásait, mert a háború valóban ultima ratio, végső eszköz, ami után már nincs más. Hajtsunk fejet a hősök emléke előtt, és imádkozzunk a népek békességéért!