„Királyok, legyetek eszesek!”

Kedves testvérek!

Január 6.-a az egyházi hagyományban vízkereszt ünnepe, vagy a görög elnevezéssel epifánia napja. Ez a görög szó, epifánia, Lukács evangéliumának első részéből származik, Zakariás énekéből, ahol Zakariás arról jövendöl, azt ünnepli, azt magasztalja, hogy Isten szabadítója, Krisztus majd megjelenik, - ezt a szót jelenti az epifánia -  azoknak, akik sötétségben vannak, tudniillik a pogányoknak. A zakariási ének beteljesedését látja az óegyházi hagyomány abban, hogy a napkeleti bölcsek eljönnek, és tiszteletüket teszik Krisztusnak. Föltámadt Krisztus világossága, megjelenik Krisztus isteni dicsősége a pogányoknak.

Sajnos, a mi református hagyományunkban ez az ünnep elsikkadt, az evangélikusok ünneplik, mint ahogyan a római katolikusok is, és sok helyen a világon reformátusok is megtartják ezt a napot. Valahogy ez a mi egyházi hagyományunkban elsikkadt. De most fölidézve az új esztendő első vasárnapján, alkalmat kapunk arra is, hogy beletekintsünk a bibliai királyok sorsába. S egyúttal a három királyok története alapot ad arra, hogy egy hosszabb sorozatot kezdjünk el, hogy az elkövetkezendő vasárnapokon a biblia királyairól szóljunk, és rajtuk keresztül a hatalomról, és a tekintélyről, a törvényről és annak megtartásáról, a bölcsességről és az engedelmességről, a történelemről és a sorsról, a nemzetről és az országról, vagy ha tetszik, röviden, egy szóval: a politikáról. Természetesen, mégsem a politikáról szólunk, elvont és absztrakt értelemben, hanem királyokról, hús-vér emberekről, elhívottakról, fölhatalmazottakról, megbízottakról, szolgákról,  - miniszterekről, a szó latin értelmében -  akiknek az életében ott van a hűség és az árulás, a nagyság és az alantasság, a hit és az önbálványozás, a bölcsesség és a vakság, az erő és a gyengeség, a bátorság és a gyávaság, egyszóval mindaz, ami ott van a mi életünkben is, a mi sorsunkban is, a mi jelenvaló világunkban, a mi életünkben.

Legalább háromféle okból kell nekünk erről beszélni, s a biblia királyai fényében látni a saját életünket, országunkat, sorsunkat. Egyrészt evidens módon maga a Szentírás erre késztet bennünket, hiszen a biblia alakjai sohasem illusztrációk egy gondolathoz, hanem élő személyek. Amikor őket nézzük, róluk olvasunk, akkor élő személyeket látunk magunk előtt, mint ahogy mi magunk is élő személyek vagyunk. Amikor a Biblia beszél, az életről beszél. Ezért kell nekünk ezekkel a kérdésekkel foglakozni.

Másodsoron a mai magyarországi helyzet is erre késztet bennünket, hiszen tavasszal országgyűlési választások lesznek, és nagy kérdés minden keresztyén ember számára az, hogy tud-e majd jól ítéletet alkotni akkor, amikor bemegy a szavazófülkébe, és bejelöli, kire adja a vótumát. Jó ítélet lesz-e az a részünkről? Ha nem törekszünk a helyes ítéletalkotásra, mások döntenek helyettünk. Aki nem szavaz, aki nem dönt, ahelyett majd más szavaz és más dönt. S akkor aztán hiába panaszkodunk, hogy kiengedtük kezünkből a helyes ítéletalkotást. Ezt példázza számomra az a levél is, amelyet minden lelkipásztor megkapott az egyik párt miniszterelnök-jelöltjétől. Bár megtisztelő, hogy minden lelkipásztor kap egy ilyen levelet, de az az érdekes, hogy a sok szép dolog mellett egyetlen szó sem esik benne politikáról. Csak szép dolgok vannak benne, hogy szeretni kell a másik embert. A levél nem mutatja be a jelölt programját, nem mondja el, hogy ő mit akar, mi a szándéka. Ha mi nem foglalkozunk a kérdésekkel  - ezt üzeni nekem ez a levél -, akkor minket valamilyen helyre odatesznek, például e levél a lelkészeket arra a helyre teszi, ahol nem beszélünk a politikáról. Oda helyez bennünket, ahol lehet jótékonynak, jószívűnek, altruistának lenni, szolgálni, de politikáról, országos kérdésekről mi ne beszéljünk. Számomra ennek a levélnek ez az üzenete. Te csak ne szólj bele az ország dolgaiba és akkor szeretni fogunk.

Harmadszor, nekünk reformátusoknak külön is foglalkoznunk kell most a politikának, az országnak a kérdésével, mert a legutóbb egyházunk zsinata hozott egy döntést, amely sokak számára félreérthető. Arról rendelkezik ez a zsinati határozat, hogy azok a lelkipásztorok, akik párttagok kívánnak lenni, vagy parlamenti képviselők kívánnak lenni, arra az időre, amíg ezt a mandátumot vállalják, szüneteltessék lelkészi szolgálatukat. Teljesen jellemző a félreértésekre, hogy egy konzervatív napilap ezzel a szalagcímmel hozta a hírt: A zsinat megtiltotta a lelkészeknek a politizálást. Egyáltalán nem! A pártoskodást tiltotta meg. Illetve megengedi nekik, csak ebben az esetben nem gyakorolhatják lelkészi szolgálatukat. Én éppen nem úgy értem a zsinat határozatát, hogy ezentúl tilos politizálni. Éppen fordítva! Én fölhatalmazottnak érzem magamat arra, hogy bátrabban politizáljak a szószékről, mert ezentúl senki nem mondhatja, hogy én ezt valamelyik pártnak a nevében teszem. Nem mondhatja senki, a lelkész azért politizál a szószékről, mert parlamenti ambíciói vannak. Nincsenek. Szabadok vagyunk arra, hogy Isten Igéjének a magaslatából, mindenféle pártérdek fölé emelkedve beszéljünk a pártokról, a politikáról, az országos ügyekről.

Forduljunk Isten Igéjéhez. A Bibliában a király szimbolizálja azt a problémakört, amiről eddig beszéltünk. A köz szolgálatát, az ország kérdéseit, a mindenkire tartozó ügyeket. A király az a személy, akinek a szolgálata, elhívása, funkciója mindezt szimbolizálja.

S mindjárt a mai igében legalább öt királlyal találkozunk. Ott vannak hárman a napkeleti bölcsek, akikről ugyan az ige nem mondja, hogy királyok lettek volna, de jó okunk van arra következtetni, hogy ezek pártus tudós királyok lehettek, akik valószínűleg Perzsiából érkeztek. Igen valószínű, hogy papkirályok voltak, akik egy jelet láttak, és hódolni jöttek. Ha egyszerű tudós emberekről, csillagászokról lett volna szó, nem tartom valószínűnek, hogy olyan nagy vehemenciával nekikészülnek, és talán egy fél esztendeig, vagy egy esztendeig is tartó útnak nekivágnak, hogy hódoljanak egy királynak. Egy tudós értelmiségi az ilyet tudomásul szokta venni, esetleg beszámol róla a kollegáinak. Hódolni egy királynak, hosszú útra kelve, csak egy másik király szokott. Ahogy Délnek királynéja hosszú útra kerekedett, hogy tiszteletet tegyen Salamon bölcsességének. Ez királyi gesztus.

Királyi palotába mennek is, Heródeshez, és ő a másik király a történetben, számszerint a negyedik. Edomita származású báb-uralkodó, aki a római hatalom jóvoltából került Júdea élére, s akiről följegyzik a római történetírók is, hogy kegyetlen, aljas és véreskezű uralkodó volt, mint ahogy általában a birodalmi lakájok szoktak lenni. Ő volt Cézár legjobb júdeai tanítványa. Gyakorolta is ezt a tanítványságot, olyannyira, hogy maga Augustus császár is azt mondta róla Macrobius történetíró szerint: inkább disznaja lennék Heródesnek, mint a fia. Heródes a saját fiát is megölette, amikor az udvari emberek arról pletykáltak, hogy Róma leteszi ezt a kegyetlen Heródest, és a fiát teszi meg uralkodónak.

S végül, van ennek a történetnek egy ötödik királya is, az igazi király, Jézus. Mert Ő is király. Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát. S akkor megbolydul egész Jeruzsálem a bölcs királyoknak erre a kérdésére. Heródes behívatja az írástudókat, a hagyomány ismerőit, s fölteszi a kérdést: Hol kell a zsidók királyának megszületni. S már hangzik is a válasz, nem kell sokat gondolkodni rajta: Betlehemben. Mert a reménységek, a prófétai ígéretek ezt oly világossá tették Isten népe számára, hogyha megszületik a szabadító, az isteni király, az csak Betlehemben születhet meg.

Öt király áll hát előttünk, de igazából az egy király, a Jézus Krisztus érkezése és születése kavar itt meg mindent. Drámai az a kifejezés, amit Lukács evangélista használ: Heródes király pedig ezt hallván megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem. Zűrzavar támad. Kétségbeesett kapkodás. Tébolyodás. Ki ez a király? Ki ez az uralkodó? Ki az, aki zavarja a mi köreinket? Válságba kerül a király hatalma. Ezt érzékeltetik a napkeleti mágus-királyok is, akik hódolni jönnek az ég és a föld királyának, megérzik. Isten és ember kapcsolata új viszonylatba kerül azzal, hogy megszületett a Messiás! Nem ők bolydítják meg Jeruzsálemet. Nem az ő érkezésük forgat föl mindent. Ők csak indikátorai annak a nagy eseménynek, ami bekövetkezett. Heródes esetében látjuk igazán jól, hogy miképpen ütközik az emberi, földi hatalom az isteni hatalommal. Megbolydul minden, és végülis Heródes, aki már szívében gyilkos merényletet forral, elindul azon az úton, amelyen a féktelen hatalomvágy végtelen meghosszabbítása halállá és iszonyattá lesz. Shakespeare-nek van egy gyönyörű kifejezése a hatalomnak erről a természetéről. Weöres Sándor így fordítja a VIII. Henrik prológusát: „A hatalom halállá hidegül.” Ez Heródes útja.

Heródes packázik Istennel. Számára Isten is csak egy olyan dolog, mint minden más itt, ebben a világban. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb, lehet, hogy egy kicsit erősebb, lehet, hogy vannak váratlan és kiszámíthatatlan manőverei. De Isten is csak egy adottság itt, evilág tényezői közül. Ha kell, akkor építünk neki egy nagy templomot (ez a Heródes az, aki a zsidók tetszését keresvén újra építi a salamoni templomot.) Mit számít? Ennyi befektetést megér. Egy okos politikus, egy bölcs uralkodó a hatalomért ennyit tud invesztálni. De most, amikor az ő uralmáról, az ő hatalmáról, az ő sorsáról van szó  - mert ő ezt másképp nem tudja értelmezni, mert számára az, hogy Messiás-király nem jelent semmit, csak egy evilági, földi alakzatot -  hát mindjárt cselt sző, mindjárt ármánykodik, packázik az Istennel.

De milyen érdekes, hogy ugyanakkor ez a Heródes elvakult is. Rossz módot választ arra, hogy Jézust likvidálja. Mennyivel egyszerűbb lenne útnak ereszteni a bölcseket, s azt mondani: Menjetek csak, hódoljatok ennek az új királynak, majd elmegyek én is. Aztán néhány kémet a nyomukba küldeni, földeríteni, hogy hol is tartózkodik ez az új király,  aztán kiküldeni a csapatokat, és elrendezni a dolgot. Milyen vakká lett Heródes. Menjetek el, találjátok meg, keressétek meg, aztán gyertek el, és jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek, és hódoljak néki.

Heródest Isten megvakítja. Nemcsak a hatalom vakítja meg, Isten is megvakítja. Isten, aki a háromkirályokat csillag jelével, írástudók bizonyságtételével odavezette-vonzotta Jézushoz, a gyilkos tervet szövő Heródest nem engedi közel a Fiúhoz. Sőt, azáltal, hogy a bölcseket álomban tanácsolja, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, hanem más úton menjenek haza, meg is csúfolja Heródest. Hiszen nagy dolog forog itt kockán. Egyetlen egy szóval így lehetne jellemezni: az ígéret. És legyen a mai királyainknak ez a közös nevezője - ha lehet itt közös nevezőről beszélni - ez a szó: ígéret.

Heródes ígérget, de Krisztus maga az ígéret. Ez a különbség. Heródes mit ígér? Elmegyek, és én is tiszteletet teszek neki. Mennyi szép ígéretet hallott már az ember. Amióta világ a világ, amióta szavazással döntik el azt, hogy ki a vezér, ki a miniszter, ki az uralkodó, kik lesznek a föld bírái, azóta újra meg újra ígéretek hangzanak el. Politikai programokat hallunk. Vannak vágyaink, álmaink, terveink, s elvárjuk egy ország vezetőitől, hogy segítsenek bennünket ezeknek az álmoknak a megvalósításában. Hát ki mit ígér? Aztán úgy szokott lenni, hogy aki többet ígér, az kapja az emberek szavazatát. Heródes is ígér. De ez az ígéret - mint látni fogjuk - ármány. Ez az ígéret eleve hazugság. Mert ő nem hódolni akar, és csak nem is hódítani, hanem gyilkolni akar.

Van azonban, kedves testvérek, egy másik ígéret is. Ez az ígéret maga a Fiú. Maga a megszületett király. Amikor uralkodónak és Istennek a viszonyát nézzük, ez döntő kérdéssé válik. Ha a világi hatalom, amely a mi hitünk szerint végső soron Istentől kapja megbízását, jól végzi a dolgát, az azt jelenti, hogy helyet hagy az isteni ígéretnek. Nem ő hozza az ígéretet. Nem az uralkodó mondja az ígéretet. Nem ő találja ki. És még csak nem is megszabja a helyét - hol volna a helye? hol kellene megszületnie? - hanem helyet hagy neki. Ez döntő dolog. Ha helyet hagy neki az ország életében, a saját életében, a népe életében, meg a saját gondolatai és elképzelései valóságában, akkor önmagát is aláveti ennek az ígéretnek, akkor hódol neki, akkor ahhoz méri önmagát, és nem önmagához az ígéretet.

A heródesi tébolyban az a döntő, hogy Heródes önmagához mér mindent. Saját királyságához, saját hatalmához, saját végtelenül meghosszabbítani kívánt uralmához, saját befolyásához, saját programjához, saját ígéreteihez mér mindent. Azt szoktuk mondani, mindenki magából indul ki. A politikus is magából indul ki. Egy király is magából indul ki. Miért ne? De ott fordul meg minden, kedves testvérek, amikor az ember elkezdi magát, a családját, a népét, az országát és az egész világát az isteni ígérethez mérni. Amikor ráteszi magát az isteni ígéret mérlegére.

Mert nem nekünk kell mérlegelni. Mert nem úgy van a dolog, hogy minden szavazó polgár áprilisban kezébe kap két alkalomra egy mérleget, és eljön az igazság órája, ahogy ezt mondani szokták, és majd mérünk is, kinek kevesebbet, kinek többet, és aki könnyűnek találtatott, az elvettetik. A Krisztus gyermekei az Isten már beteljesített ígéretének a mérlegére helyeznek rá mindent.

Emlékszünk a nagy királyra, a perzsa uralkodóra? Akinek palotájában megjelenik egy kéz, s fölírja a falra: mene, tekel, ufarszin. Megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt nem mi mondjuk. Ezt az Ige mondja. Ez nem a mi ítéletünk. Ez az ígéret ítélete. Minden királyt, minden uralkodót, minden vezért, minden törvényhozót, minden minisztert, mindenkit, akinek hatalom, autoritás, befolyás, parancsolás lehetősége adatott, szabad és kell is ezen a mérlegen mérni. És akkor igazi az Istennel való kapcsolat, ha nem külső tényezők mérik őt, hanem ő méri önmagát ezen a mérlegen.

Igen, sok ígéret fog elhangzani, sőt már hangzik is. Igen, bizonyos, hogy nagyon nehéz lesz majd az ígéretek közül kiválasztani a legvalószerűbbet, a leginkább igaznak tűnőt. Ez nehéz dolog lesz. De nem lesz nehéz az isteni ígéret fényében nézni ezeket az ígéreteket.

Ezért beszél a második zsoltár olyan határozott és egyértelmű szavakkal, amikor így szól: „Azért királyok legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái. Szolgáljátok az urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel, csókoljátok a Fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne vesszetek az úton, mert hamar felgerjed az Ő haragja. Boldogok mindazok, akik Őbenne bíznak.”

Az ember válasza Isten ígéretére helyes módon: a bizalom. Az én helyes válaszom a Fiúban adott isteni ígéretre az, hogy hiszem. Hiszek Őbenne és hiszek az Isten ígéretében. Mit mond a zsoltár? Azt mondja a zsoltár nekünk is: Földi királyok, családfők, szülők, munkahelyi vezetők, legyetek eszesek. Mindenki, akinek hatalma van, kicsi és nagy, legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái, mindannyian, akik döntötök kicsi és nagy dolgokban, okuljatok. Mert az a boldog ember, aki Őbenne bízik. Az a boldog ember, és az a boldog nép, az lesz boldog ország, amelyik az Isten ígéretének helyet hagy, ez ígéretnek aláveti magát, és életét, sorsát és dolgait ezen az ígéreten méri.
Ámen