„Azonképpen is…”

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Államalapító királyunkat ünnepeltük tegnap, augusztus 20.-án, és ebben az ünnepben nemcsak a politikusok, hanem a közírók és a gondolkodók szájából is igen sokat hallunk arról, hogy mit jelent egységben lenni, mit jelent egy nemzetnek az egysége. Természetesen, mikor ezeket a beszédeket és gondolatokat halljuk, csendben mi magunk is hozzáfűzzük a magunk kommentárját. Én azonban most nem a politikai beszédekhez szeretnék kommentárt fűzni, hanem szeretném megfordítani a dolgot, és az Anyaszentegyház titkához, a Krisztus kegyelme valóságához szeretnék kommentárt fűzni, mégpedig egy politikai gondolat alapján. A politikai gondolatot nem a mai időben hallottuk először, nem a modern korban fogalmazták meg, hanem igen régen. Livius, a római történetíró jegyezte fel a Róma alapításáról szóló munkájában, hogy egy alkalommal a római plebsz, a nép, kinek csak tűzijáték jutott meg hébe-hóba cirkusz és kenyér, fellázadt, elege lett a politikai elitből. Azt mondták, többé nem dolgozunk, nem adózunk, nem gürcölünk, mert Róma politikai elitje nem az érdekeinket szolgálja, hanem csak a saját érdekét nézi, nem a mi üdvünket és javunkat keresi, hanem csak Róma dombjain építi magának a csodálatos villákat. Mi csak etetjük a gyomrot, tömjük a bendőt, de ebből nekünk semmi hasznunk nincsen. A láb, a kéz erőtlen. Ezért kivonultak és elhagyták Rómát. Már-már polgárháborús helyzet alakult ki, amikor egy szenátor, Menenius Agrippa kiment az elégedetlenek közé, és egy gyönyörű szép allegóriát mesélt nekik arról, hogy milyen is az emberi test. Az emberi test sok tagból áll, van keze, lába, füle, orra, szeme, gyomra, mindenféle testtagja van. Menenius Agrippa felsorolta ezeket, majd magyarázni kezdte a rómaiaknak, hogy ezek így együtt a test. Nem lehet azt szétszakítani, s nem mondhatja a láb, hogy nem törődöm a kézzel, nem mondhatja a kéz, hogy nem törődöm a fejjel, nem mondhatja a fej, hogy nem törődöm a gyomorral. Csak együtt tud élni és működni az egész. Ha az egyik elkülöníti magát a másiktól, akkor nemcsak az egészet teszi tönkre, hanem saját magát is. Mert a láb nem tud meglenni a kéz nélkül, a kéz nem tud meglenni a fej nélkül, a fej nem tud meglenni a láb nélkül –egyszóval össze vannak zárva, mindenki szolidaritást kénytelen gyakorolni. ennek a nagysikerű szónoklatnak az lett ezután a következménye, hogy a rebellisek visszatértek Rómába, új alkotmányt alkottak, melyben már a populusnak, a népnek is lett hatalma Róma kormányzásában. Ettől kezdve ez az allegória nagyon népszerű lett, és az antik világban lépten-nyomon idézték. Pál is ezt idézi.

Pál Menenius Agrippa allegóriáját használja föl arra, hogy a korinthusi gyülekezet feszült helyzetére nézve bölcs tanácsot adjon. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az apostol egy politikai beszédet használ föl prédikálásra. Ezért kicsit bajban is vagyok, mert mostanában állandóan azt halljuk, hogy ne politizáljanak a papok a szószékről, s amúgy is én egyébként sem szeretek innen politizálni. Ám itt van a Korinthusi levél 12. részében egy politikai beszéd, ez a mai napra kijelölt ige. Most mit csináljak, kedves testvérek? Hadd politizáljak hát egy kicsit. De csak így, az ige módján. Két vonatkozást szeretnék megemlíteni, melyekből nyilvánvaló lesz, hogy noha az apostol egy politikai beszédből idéz, ezt mégis csak kommentárként alkalmazza. Valamit meg akar vele világítani. Az igéből az is kiderül, hogy ez a két vonatkozás két irányt is jelöl. Azt mondja az apostol a 12. versben: mert amiképpen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is. Erről az azonképpen-ről szeretnék néhány szót szólni. Tehát: azonképpen a Krisztus is.

Kétféleképpen ezt lehet érteni, magyarázni, s bár mind a kettő valóságos, csak az egyik fejezi ki igazán az apostol szándékát. Először arról szeretnék szólni, ami általános, amire azonnal gondolunk, amit a fordítás is többé-kevésbé kifejez, amiről könnyen mondhatnánk, hogy ez is az apostolnak gondolata. Ez pedig így, ahogy itt van a felolvasott fordításban: azonképpen a Krisztus is. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Menenius Agrippa mintegy hatszáz esztendővel e levél megírása előtt zseniális módon – mert ez az allegória, ismerjük el, zseniális felismerés vagy lelemény - bebizonyítja minden közösség számára, mely közösség lehet egy család, egy baráti társaság, egy munkahelyi közösség, egy nemzeti közösség, egy nagyobb, átfogó szövetségi közössége az embereknek, nos, Menenius Agrippa bebizonyítja nekik, hogy egymásra szorulnak. Egyedül nem megy, egyedül nem lehet, nem különíthetjük el magunkat. S éppen ezen a módon érteti meg velünk azt is – mármint Pál apostol – hogy így van az egyházban is. Az egyházban sincs másképp. Nem megy egyedül. Régóta mondogatják, különösen a református egyházban, hogy az egyházban egy Ein-mann szisztéma alakult ki, egyemberes szisztéma, egyfajta one-man-show: „a bűvész előállt, hogy megkezdje műsorát”, szólt egy régi Omega szám (talán az idősebbek emlékeznek rá a hetvenes évekből), a lelkész felveszi a beszélő köntöst, a palástot, felmegy a szószékre, és akkor kezdődik minden lényeges. De ebből aztán – mondják a kritikusok – az is következik, hogy mindent a lelkész csinál, mindenért a lelkész felel, mindent ő hordoz. De sok gyötrelem és gond van abból, hogy nehezen tudjuk felfogni, közös a felelősségünk, ahogy az apostol csodaszépen alkalmazza itt az Agrippa-féle allegóriát: ne dicsekedjék az, akinek több jutott. Hogy mondja? Isten eleve méltóságot adott a test tagjai közül annak, amelyik szép, ezért annak nem kell külön tiszteletet adni. Aki tiszteletes, azt nem kell külön tiszteletesnek titulálni, akinek kisebb a tisztelete, azt viszont kell. Aztán azt is elmondja ennek kapcsán,  hogy ezért nem mondhatja egyik tag sem a másiknak, hogy nincs rád szükségem. A szem ugyan nagyon fontos tagja a testünknek, nélküle nincsen látás, de a szem nem mondhatja a fülnek, nincs rád szükségem, mert én mindent látok. A fül sem mondhatja a szemnek, nincs rád szükségem, mert én mindent hallok. Mert az összes együtt teszi ki a testet. Nehéz gyötrelme, sokszor nagy küzdelme ez egy-egy gyülekezetnek, hogy milyen módon tartozunk össze. Ezért nagyon fontos ez a hasonlat, így van a Krisztus egyházában is. Az egyház sem különb, ott sincs különbség, ott is össze kell tartani, ott is össze kell fogni, ott is meg kell egymást becsülni, ott is segíteni kell a gyengébbet, és ott is meg kell becsülni a látszólag alacsonyabb értékűt. Nem állíthatunk fel olyan rangsorokat, amiket egyébként az ember szívesen felállítana, például, top-listákat, ki a No 1., és ki az utolsó, aki nem is számít. Ezért helytálló így fordítani: azonképpen a Krisztus is. Bátran használhatunk tehát egy politikai gondolatot, vagy allegóriát, hogy megértessük, hogyan van az egyházban is. Eddig a szintig, azt hiszem, nyugodtan politizálhat az igehirdető is.

Azonban, nem tudom megfigyeltétek-e, hogy a 12. versben nem azt mondja az apostol, hogy azonképpen a Krisztus teste is, (ez jelentené az egyházat), hanem azt mondja: azonképpen a Krisztus is. Ő itt Krisztust nem szimbolikusan érti, itt most Krisztuson nem a Krisztus népét érti, mert rögtön utána, a következő sorokban arról is beszél. Itt Krisztusról beszél. Ezért azt hiszem, a második megoldás, a második fordítás a helytálló, a görög szöveget szó szerint így kellene fordítani döcögős magyarsággal: ekképpen is van a Krisztus. Nem tudom, értitek-e már kimondásra is a különbséget? Azonképpen van a Krisztus is -  ezenképpen is van a Krisztus. A keresztyén logika mindig felfelé irányít bennünket, a kevesebbtől a többhöz, a kisebbtől a nagyobbhoz. Egy-egy hasonlat, analógia korlátozott érvényével nem fedheti le a teljes valóságot, nem mondhatja ki teljesen, hogy miről is van szó voltaképpen és valóságosan Krisztusnak és az anyaszentegyháznak a dolgában, de egy részét, egy mozzanatát elmondja. Ugyanígy van ez Jézus példázataival is. Hasonló az Isten országa a szántóvető emberhez, ki vetette magját, és esett némely az útfélre, némely a kövek közé, némely a gyomok közé, és esett némely a jó talajra. Ennyi az Isten országa? Hasonló az Isten országa a királyhoz, aki hosszú útra készülve magához rendelte a szolgáit, kinek-kinek kiosztotta vagyonát, talentumait, egyiknek ötöt, másiknak kettőt, harmadiknak egyet. Ennyi az Isten országa? Ehhez is hasonlít. Mint ahogy a test életműködésének szabályaihoz is hasonló a Krisztus. Ehhez is hasonló az anyaszentegyház. Hogy egészen nyilvánvaló legyen a különbség, jól megértjük, ha végigolvassuk azt, amit az apostol itt mond, a Korinthusi levél 12. részében, vagy újra végiggondoljuk azt, amit a Római Levél 12. részéből olvastam fel a lectió-ban. Miről szól Agrippa szenátor az allegóriájában? Arról, hogy szükségünk van egymásra. Ha a testhez hasonlítjuk az emberi közösséget, és azt mondjuk, hogy ahogyan van a testben kéz, láb, fej, szem, fül, gyomor, különböző testtagok, és ezek egymásra vannak utalva, ezzel nagy igazságot mondunk ki, de nem a teljes igazságot. A nagy igazság az, hogy szükségük van egymásra, egymásra szorulnak. Ezért közösséget alkotni, testületet létesíteni, nem egyéb, mint érdekközösség. Nekem érdekemben áll, hogy emberi közösség tagja legyek. Minden embernek érdekében áll. Vannak antropológusok, akik azt firtatják, hogy miért szervez az ember közösséget, miért jön létre óhatatlanul a családnak a közössége, a törzsnek a közössége, a nemzetnek a közössége, miért jönnek létre kisebb, nagyobb átfogó közösségek különböző szinteken, szerveződésekben. Mindegyikük azt mondja, hogy azért, mert az egyes embernek ez elemi érdeke. Mi lenne veled a családod nélkül? Mi lenne veled, ha megszülne édesanyád, és azt mondaná: életet hoztam a világra, menjen a szentem?! És a kis poronty, aki még szopós baba, aki még járni se tud, aki még szólni se tud, egyszerre csak kinn találná magát valahol a dzsungel kellős közepén. Mi lenne a tízévessel, mi lenne a húszévessel, mi lenne az ötvenévessel és a nyolcvanévessel? Mi lenne az életünk biztosításához szükséges dolgok fenntartásával, a munka megszervezésével, az anyagi javak elosztásával, az emberi élet megvédelmezésével? Azt hiszem, ösztönösen belső életkényszerből hozunk létre közösségeket, ez az érdekünk. S amikor Agrippa meggyőzi a morgolódó római plebejusokat, a populus-t, kiknek soha semmi nem jó, mindig haragszanak azokra, akik fenn vannak, a politikai elitre, a saját érdekükkel győzi meg őket. Nektek is érdeketek, hogy a közösség tagjai legyetek, nektek is érdeketek, hogy benne legyetek ebben a – nevezzük így – ebben a nagyszerű csodálatos vállalkozásban, amit emberi közösségnek nevezünk. Milyen érdekes, hogy amikor az apostol a korinthusi levélben a közösségről és a közösséghez tartozás szükségességéről szól, nem beszél érdekről. Másról beszél. És ez az a más vagy több, amiért azt mondtam, hogy ez a politikai allegória csak illusztráció, csak kommentár, csak megjegyzés, csak egy halvány fény ahhoz a valósághoz, amit Krisztus jelent. Ugyanis, kedves testvérek, az apostol megfordítja az allegóriát. A régi szép időkben a római közösség némely tagja azért vonult ki, mert megsértődött, és azt mondta, elég vagyok magamnak, ne élősködjenek rajtam mások, ne szívják a vérem. Megleszünk mi magunkban! Kimegyünk és tanyázunk.

Itt azonban az apostol valami másról beszél, nézzétek meg, halljátok meg kedves testvérek. Azt mondja az apostol: ha azt mondaná a láb, mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való, avagy nem a testből való-e azért? És ha a fül azt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való, avagy nem a testből való-e azért? Korinthusban az a probléma, hogy némelyek azért akarnak a közösségből kiszakadni, mert úgy érzik, hogy ők nem számítanak, ők nem fontosak, megvan nélkülük is a közösség. Ismeritek ezt az élethelyzetet? Hát persze, hogy ismerjük. Mindannyian. A közösségben van néhány erős, néhány ügyes, néhány határozott ember –rám igazán nincs is szükség. A családban is átéljük ezt. A testvéremet jobban szeretik a szüleim, nekem csak úgy odadobják bádogtányérban a bablevest, nincs is rám szükség. Az iskolában: engem sohasem szólít fel a tanár! Emlékszem, mikor refi-s voltam, a délután szilenciumon, hol félnégytől nyolcig kellet ülni keményen, tíz perces szünetekkel, mindig vártuk, hogy a felügyelő tanár kit küld ki egy doboz Kossuthért a sarki trafikba. Engem sose küldött ki. Nincs rám szükség, mondhattam – senki vagyok, nem számítok, nem vesznek észre, nem tartanak igényt rám. Ez a helyzet Korinthusban. S vannak, akik azért akarnak a gyülekezettel szakítani, azért vonják ki magukat a gyülekezet életéből, mert úgy érzik, lebecsülik őket. És azt mondja, hogy én csak láb vagyok, nem én vagyok az ész, én csak egy ócska fülcimpa vagyok, még egy fülbevalót sem lehet beletenni, nem én vagyok a szem. Mondja az apostol: dehogynem, a láb is a test, a fül is a test. S ezért akár szenved a tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok és tagjai rész szerint. Nem érdekről beszél az apostol, hanem szeretetről. Ez különbözteti meg, kedves testvérek, az egyház közösségét minden más emberi közösségtől. Lehet, hogy a tudós történészek és az antropológusok ékes bizonyítékokkal tudnak szolgálni arra nézve, hogy miért kell összetartanunk, összefognunk: mert ez mindenki elemi érdeke. De parancsolja valamilyen érdek, hogy Krisztus testének tagjai legyünk? Parancsolja valamilyen érdek, hogy az egyház tagjai legyünk? Manapság is olyan időket élünk, hogy az érdek azt parancsolja, inkább ne legyünk az egyház tagjai, az érdek azt parancsolja, inkább ne legyünk a Krisztus testének a tagjai. Itt másról van szó. Az anyaszentegyházban a tagok nem érdekből, hanem szeretetből hordozzák egymást, nem érdekből, hanem szeretetből becsülik meg egymást, nem érdekből sír együtt a síróval a többi tag is, hanem szeretetből, nem érdekből örül együtt az egyik tag a többi taggal, hanem szeretetből. Ezért, hát, kedves testvérek, szabatosan nem úgy kell ezt a helyet fordítanunk, hogy így van ez a Krisztussal is, így van ez az anyaszentegyházzal is, hanem azt kell mondanunk, hogy így is van a Krisztussal, így is van az anyaszentegyházzal. Meg még hogy is? Úgy is, amit csak a Krisztus gyermekei ismernek, úgy is, ami ebben a világban egyedül és kizárólag az Isten útja, ez pedig a szeretet útja. Tudjuk jól, kedves testvérek, hogy Krisztus anyaszentegyháza nincs önmagába zárva. Isten akarata az, hogy ez a titok, ez a több, amiről az apostol szólt itt, ez túljusson az egyház közösségén, kiáradjon a gyülekezet életéből családokba, baráti közösségekbe, munkahelyi közösségekbe, nemzet közösségébe, -  és gyógyítson. Mert, ha csak érdekből kell összetartanunk, ha csak azért kell egymásba kapaszkodnunk, mert az elemi érdekünk ezt kívánja, akkor elvesztünk, mert az érdekét az ember nagyon hamar a másiknak elébe helyezi. Az emberi közösség is, a család is, a nemzet is akkor gyógyul, akkor válik teljessé és egésszé és egészségessé, ha megérti, megízleli ezt a jézusi titkot, az Isten szeretetét, és megújul és megváltozik általa. Ti egy test tagjai vagytok – és a tagok együtt adják a testet. Egy test tagjai vagyunk, ez Úr Jézus Krisztus teste, az Anyaszentegyház, és mindannyian, kik Őhozzá tartozunk, ennek a testnek a tagjai vagyunk. Adja meg az Élő Isten, az Atya, Fiú, Szentlélek-Szentháromság Isten, hogy Őt megértsük ezt csodálatos szeretet hatalmában, megéljük azt és éljünk is általa.
Ámen