„..és szólt…”

 Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Tegnapelőtt egy idős hölggyel beszélgettem, aki ezt a történetet olvasván megjegyezte, hogy csodálatos vigasztalás van a felolvasott részben, különösen az idős nemzedék számára. Azt olvassuk, hogy egy idős házaspár – Zakariás és Erzsébet – kiknek nem volt gyermekük, átélik az ábrahámi csodát. Igen, úgy kezdődik az Újszövetség is, ahogyan a régi szövetség is kezdődött Ábrahám elhívásával és a neki adott gyermekkel. Ekképpen az Újszövetségben is arról olvasunk, hogy meghallgattatik egy olyan kérés, mely emberileg szólva már reménytelen. Lukács, kiről tudjuk, hogy orvos volt, nagyon pontosan kétféleképpen is megindokolja, miért volt ez a kérés emberileg lehetetlen: Erzsébet meddő volt, s mindketten igen idősek voltak már. Amit annyira szerettek volna, már nem lehetséges. Ám kiderül a történetből, hogy Zakariás szívéből újra meg újra föltolult a kérés, hogy legyen gyermekük. A régi világban a gyermeket áldásnak tekintették. Néha-néha még mi is mondjuk: gyermekáldás – sajnos, egyre kevésbé mondjuk ezt, inkább beszél a mai világ a gyermekről úgy, mint teherről, még inkább beszél úgy a politika, mint statisztikai számról, vagy esetleg úgy, mint a nemzet utánpótlásának biztosításáról, egyszóval mint gondról. Egyre kevesebbet mondjuk azt, hogy gyermekáldás. De ez a mi öreg Zakariásunk időnkét fölfohászkodik, lehet, hogy már nem is kéri, lehet, már csak panaszként mondja el, hogy neki nem adatott meg ez az áldás. S most mégis. Ám a történet különös fordulatot vesz. Amikor megjelenik Gábriel arkangyal és jelenti Zakariásnak ezt az isteni kedvezést, akkor oly mértékben megrökönyödik az öreg pap, hogy rögtön föl is veti az ilyenkor szokványos emberi kérdést: hogyan lehetséges ez, hiszen öreg vagyok, a feleségem is öreg, nem lesz már semmi a mi kérésünkből. Ekkor az angyal azt mondja Zakariásnak: az lesz a jel, hogy te most megnémulsz, és nem mondhatod el senkinek. Ma ezt a feszültséget szem előtt tartva előbb a zakariási némaságról szeretnék szólni, aztán Zakariás engedelmességéről, és végül a nyelve feloldódásáról.

    A vallástörténészek és Biblia-magyarázók közül némelyek természetesen keresik a pszichológiai magyarázatot is arra nézve, hogy miért némult el Zakariás. Bizonnyal mi is össze tudunk hozni jó-néhány megoldást. Például ilyen magyarázat lehet – és ez még jóindulatú magyarázat –, hogy szegény Zakariásunk azért némult meg, mert elfogyott a szava a csodálkozástól: hát mégis lehet? Az örömteli várakozástól egy olyan pszichológiai gát képződik benne, hogy valóban valami nagyon nagynak kell majd történnie, hogy újra megeredjen a nyelve. Ezt inkább kisgyerekeknél szokták tapasztalni. A nagy zseniről, Einsteinről jegyezték fel némi humorossággal, hogy talán négy vagy ötéves koráig nem szólalt meg. Mikor a család már beletörődött, hogy néma lesz ez a kisfiú, vasárnap egy ebédnél  azt mondta: nem jó a leves! Az egész család ámulattal kiáltott: - Bercikém, hát te tudsz beszélni? Eddig miért nem szóltál? – Mert nem volt semmi baj! – felelte. Ám fordítva is lehetséges ez. Valami nagy baj történik, és ez némítja meg az embert. Vagy éppen valami lenyűgöző dolog némítja el. Van, aki azt mondja, hogy Zakariás azért némul meg, mert amit most hall, s be fog következni, az derült égből villámcsapás. S máris lehet írni a novellát vagy a regényt az öreg papról, aki rutinosan elbaktat a jeruzsálemi templomba beosztása szerint. Aztán lehet továbbszínezni a regényt, hogy mi forog ennek az öreg embernek a szívében, és azt is le lehetne írni, hogy milyen elkeserítő, hogy egy ember, aki az egész életét Isten szolgálatában tölti, nem hallgattatik meg Istentől. S akkor derült égből villámcsapás. Még azt is hozzá lehetne hímezni, mintegy gyönyörű virágmintaként egy szép abroszon, hogy egy angyal jelenik meg, s mikor látott Zakariás angyalt? Évről-évre, egész életén keresztül ott volt mindig a templomban, aztán mindenféle beszédeket hallott meg ószövetségi tekercseket olvastak a kérubokról, az angyalokról, az arkangyalokról – de mikor látott ő angyalt?              Ő csak egy oltárt látott, meg a háta mögött tülekedő tömeget, meg a kötelességet, amit el kell végezni. Ha hazafelé fordította az arcát, odahaza egy meddő asszonyt látott, kivel békességben, kegyesen éltek, de megöregedtek utód és áldás nélkül. És most itt az angyal. Azt hiszem, mi is megnémulnánk, kedves testvérek, és jó hosszú ideig szóhoz sem jutnánk. De én azt hiszem, hogy ez nagyon helytelen magyarázat.

Ez pszichológiai magyarázat, s én nem is akarom ezt tovább kommentálni, se mellette, se ellene állást foglalni, pusztán azt szeretném megjegyezni, hogy az a megokolás, miszerint valami rendkívüli történik Zakariással, az öreg pappal is, talán azzal foglalható össze, hogy történetének ez a része egy súlyos intelmet foglal magában. A rossz felfogás, és az intés, ami a történetből felénk is hangzik, abban a kérdésben van, hogy valóban rutinosan járogatott-e oda Zakariás? Csak úgy elvégezte a füstölő áldozatot, mint egy öreg, megfáradt templomszolga? Hát lehet az Isten szolgálatában rutinosnak lenni? Lehet csak úgy, rutinból az Isten elé menni kéréssel, imádsággal, hálaadással, bűnbánattal, könyörgéssel? Lehet egyáltalán az Isten dolgaival úgy foglakozni, hogy egy idő után azt kell mondanunk: ezt mi már rutinból csináljuk? Nem úgy van inkább, hogy ha az ember hajlandó megnyitni önmagát az isteni világ előtt, – vagy megfordítva – ha az ember hajlandó az isteni világ csodálatos dimenzióiba belépni, ott éppen nem talál rutint, ott éppen nincs megszokottság, ott megtelik az ember lelke és szíve várakozással! Ott derül ki csak a Zakariás nagy és szent igazsága, amit megjegyez Lukács az angyal szava nyomán, hogy „meghallgattatik a te kérésed”. Nos, éppen az isteni világ az, ahol az ember nem tud a dolgokba beletörődni, éppen az isteni világ az, ahol nem mondhatjuk: így volt, így van, így lesz, ezen már nem lehet változtatni, ez már csak ilyen. Ez inkább a mi világunk, a mi emberi világunk, amikor négy-öt magyar összehajol, hogy jól kibúsongja magát. Aztán megy a dolgára, és fásult lélekkel viszi a mindennapokat. Nem is tudjuk már, miért: tisztességből, becsületből, megszokottságból? Az isteni világban mindig azt éljük át, hogy Isten valamilyen lehetőséget, valamilyen titkot, valamilyen fordulatot, valami mást tartogat a számunkra. Ezért azt hiszem, kedves testvérek, a történetben az intés nem az, hogy ne merjünk az Isten dolgaiban rutinosak lenni – például abban, ahogy a Bibliát olvassuk, vagy ahogyan imádkozunk, ahogyan keressük Isten akaratát, ahogyan megpróbálunk Isten rendje szerint élni, ahogyan Isten szava szerint erősítjük, vigasztaljuk, szolgáljuk a másik embert. Oka-fogyott azt mondani, hogy ne merjünk mindebben rutinosak lenni, mert ebben nem lehet rutinosnak lenni. Nem ebben van az intés. Az intés pontosan abban van, amit az angyal mond Zakariásnak – a te hitetlenséged miatt... Ez ennek a történetnek az első, nagyon nagy feszültsége.

Egy hívő ember – mert Zakariás hívő ember, - egy hívő embert hitetlenül viselkedik. Itt értjük meg az életünk egyik nagy feszültségét, nagy drámáját, nagy repedését, s most az evangélium erre akarja ráirányítani a figyelmet. Arra, amint szokták mondani, hogy papíron hívők vagyunk. Papírforma szerint hívők vagyunk. De az angyal szava szerint a megnyilvánulások, a magatartások, a reakciók azt jelentik, hogy hitetlenek vagyunk. Nagyon jól emlékszem, diákkorunkban engedményt kaptunk a debreceni kollégiumban, a nagy atlétikai világversenyek idején, hogy ha jól tanultunk, megnézhettük a tévében a döntőket. Egyszer a riporter bemondta, hogy a versenyzők közül ez és ez az esélyes, mégpedig toronymagasan, ő fogja a versenyt nyerni, nem is kéne elindulni a többinek, nem kéne a startpisztolyt elsütni, ő fogja megnyerni a versenyt. Aztán a versenyző célig nem ért el! S ekkor bizony mindenféle magyarázatokat kell találni. Kedves testvérek, Zakariás papírforma szerint hívő ember, az egész eddigi élete, magatartása mind-mind arra enged következtetni, hogy legalább ezzel az eggyel nincs baj! Lehet, hogy nincs utódja, lehet, hogy nem kapta meg ezt az áldást, lehet, hogy keveset termett odahaza az illetményföldjén a szőleje, lehet, hogy szegény Erzsébet már egy házsártos vénasszony lett, s ő szívesebben járt Jeruzsálembe szolgálni, ó, mindenkinek az életében vannak ilyen bajok. De legalább ezzel az eggyel, a hittel nincs baj. Ő hívő. S most mégis hitetlensége miatt kell megnémulnia.

A történetben az intelem mellett vigasztalás is áll, és hadd szóljak erről is. Ezt a vigasztalást nem Zakariás mondja ki, hanem más valaki, egy más alkalommal, mikor angyal jelenik Máriának, Erzsébet unokahúgának, az eljövendő Messiás édesanyjának, és jelenti, hogy gyermeket fogan a Szentlélektől. Mária is csodálkozik, hogy miképp lehetséges ez – s akkor hallja: Istennek minden lehetséges! Istennek minden lehetséges! Megfordíthatjuk, s mondhatjuk így is: Istennek semmi sem lehetetlen. De most úgy mondjuk, kedves testvérek, emlékeztetőül és vigasztalásul, ahogyan itt van: Istennek minden lehetséges. Ebben van a vigasztalás. Elfogynak az emberi erők, betáródnak a távlatok, összeomlanak az emberi reménységek, - nos, ekkor kezdődik a rutin, a mindennapos életünk szürke, unalmas és meglehetősen kilátástalan rutinja. Ilyenkor már olyan kérdéseket kell feltenni, mint amilyeneket a reggelenként a nehezen kelő ember tesz fel: minek is nekem felkelni, miért is kell ma elindulni, miért is kell ezt megcsinálni, van ennek egyáltalán értelme? De ezeket a kérdéseket akkor tesszük föl – nem is föltesszük, mert ezek a kérdések igazából véve már válaszok –, amikor eljutottunk oda, hogy ebben, abban, amabban már nincsen lehetőségünk. De Istennek minden lehetséges. Úgy csodálkozom ezen a Zakariáson, aki a régi Izrael papja volt, s nemcsak arra volt köteles a mózesi törvények szerint, hogy a szertartásnak eleget tegyen, mint afféle ministráns gyerek, hanem a törvényeknek és a prófétáknak is ismerője volt, és köteles volt a régi tanítást is továbbadni. Zakariás ne tudott volna arról, hogyan kötött Isten annakidején szövetséget Ábrahámmal? Zakariás ne tudott volna-e arról, hogy amikor Mamré tölgyesében megjelent az Úr Ábrahámnak, és a megszületendő Izsákról, meg az ő dicsőségéről beszélgettek, hogy aztán mi lett ebből? Zakariás ne tudta volna, hogy megszületett Izsák? Ne tudta volna, hogy Istennek minden lehetséges? Hát hogyne tudta volna. Nekünk is tudni kell ezt, kedves testvérek. Itt nemcsak a hitnek és a hitetlenségnek, hitnek és kételkedésnek, a papíforma hívőségnek és a gyakorlati hitetlenségnek a nagy feszültségét láthatjuk. Ebben a történetben láthatjuk a vigasztalást is. Azért hangsúlyozom ezt ilyen erővel, mert attól, hogy ránkpirít az ige, még nem leszünk hívővé, attól, hogy ránkpirít és megmutatja, hogy a mi életünkben is van egy repedés, mely sokszor szakadékká tágul,  hogy csak papíron vagyunk hívők,  ettől még nem leszünk hívőkké. Vége lesz az igehirdetésnek, elmondjuk az imádságot, énekelünk, vesszük az áldást, hazamegyünk – ám ettől hogyan én leszek hívővé? Megváltozik a gyerek, hogyha rápirít apja, anyja, nagyapja, nagyanyja, hogy lusta vagy kisfiam! – Nos, lusta vagyok – ismeri be a gyerek. De hogy válok szorgalmas emberré? Hogyan leszek én hívővé? Pusztán a megintetéstől? Attól, hogy az ige leleplez? Így nem. Dde úgy igen, hogy vigasztal. A hit azzal a mély és megingathatatlan meggyőződéssel kezdődik – és azzal is fejeződik be –, hogy Istennek minden lehetséges. Talán most van itt, akiben átsuhan – főleg az idősebb nemzedékre gondolok – az, amit a materialista honfitársaink szoktak volt mondogatni, hirdetni, tanítani, hogy igen, a hívők, a vallásos emberek azok azért hívők, azért vallásosak, mert még nem tudják teljes-körűleg önmaguk sorsát kezükbe venni. Nemrégiben olvastam erről újra, igen furcsa volt, hogy tízegynéhány év után újra felbukkan a magyar közbeszédben. Néhány ateista honpolgár meg akarja alakítani az ateisták egyházát. Ez érdekes, sok sikert kívánunk nekik hozzá, bár nem tudom, mi lesz a textusuk, és az istentiszteletükön milyen istent akarnak majd tisztelni? Az egyik alapító azt mondta, hogy mi abban fogunk különbözni az úgynevezett hívőktől, hogy mi már a saját életünket önmagunk kezébe vettük, és mi meg tudjuk oldani a magunk életét. A hívők pedig  – nos, a hívők nem tudják, ők valamilyen függőségben vannak, a hívő ember szerencsétlen, boldogtan, vigasztalhatatlan és ezért képzel magának – ahogy a költő is mondja – képzel magának a boldogtalan valami nagyobbat, többet. De éppen nem ezzel kezdődik a hit, kedves testvérek. Ha én csak annyit tudok, hogy gyenge vagyok, törékeny vagyok, korlátozott vagyok, ebből nem lesz hit. A hit azzal a mély szilárd meggyőződéssel kezdődik: Istennek minden lehetséges. Istennek lehetséges volt, hogy Sára foganjon méhében. Istennek lehetséges volt, hogy Erzsébet, a meddő vénasszony foganjon és szüljön. Istennek lehetséges volt – más példákat is mondhatunk – hogy egy összeomlott országot, egy megsemmisített, feldarabolt országot talpra állítson, és újra országgá tegye. Istennek lehetséges volt, hogy megnyíljanak a vakok szemei, hogy a süketek halljanak, hogy a sánták járjanak. Istennek lehetséges volt, hogy a halottak feltámadjanak – és ebben a történetben ez a nagy paradoxon – Istennek lehetséges, hogy a mi Zakariásunkba belefagyjon a szó! Ez is lehetséges. Pedig talán mennyire akarta volna máris mondani Zakariás, kifutván a templomból, elújságolni boldog örömmel az ott állóknak, hogy „angyalt láttam, ígéretet kaptam, gyermekem lesz!” Nem mondhatja. Ez is lehetséges az Istennek. Igen, ilyen furcsa útjai vannak velünk Istennek, hogy amikor már mondanám a nagy örömöt, mondanám a nagy áldást, mondanám a nagy hírt – nem mondhatom. Mert Neki minden – és ezért ez is - lehetséges. Ebben a furcsa isteni intésben micsoda nagy vigasztalás van, kedves testvérek. Ha úgy érzed, Isten szeretett, megáldott, meggazdagított, megsegített, meggyógyított, megszabadított, csak valami átkos némaság ül rajtad, vagy tehetetlenség, hogy továbbadd, lehet, hogy ez intés, és lehet, hogy vigasztalás.

 Még valami hiányzik, hogy kerek legyen a történet, és erről szeretnék utoljára szólni. A történetben megerősítés is van. Mindent összevetve azt kell mondanunk, hogy a mi Zakariásunk azáltal, hogy megnémul, azáltal, hogy ezt az ő nagy örömét még ő feleségének sem mondhatja el várandóságának idején, megtanította Zakariást, mit jelent hinni, és hívőként élni. Amikor összegyűlik a falu népe, és azt találgatják, mi lenne a gyerek neve, annak rendje-módja szerint, ahogy illik, az apjáról akarják elnevezni. Erzsébet már tudja, hogy János lesz a gyerek neve, így parancsolta az Isten. A rokonság tiltakozik. Micsoda? – Ilyet nem látott a világ, nincs a rokonságban senki János, tán beütött az új magyar módi? Mert amolyan új magyar módi, hogy bár van a rokonságban József, Péter, János, István, a gyereket Richárdnak kell elnevezni. Tán éppen  a „II. Richárd” angol filmsorozat ment a televízióban. Van a családban Erzsébet, Mária, Éva, Judit, Eszter – nem baj, a kislányt Titanillának kell elnevezni. Ez amolyan magyar módi. S hát csodálkoznak a faluban is – Erzsébetre rászállott a magyar módi! S mennek is Zakariáshoz, hogy mondjon már valamit. De mondani nem tud. Kér egy táblát, s ráírja: a gyerek neve János. S abban a pillanatban megnyílik a szája. A hit engedelmességet is jelent. Nemcsak elhívést, elfogadást, rábólogatást, hanem engedelmességet. És ekkor egy különös dolog történik. Azt mondja Lukács evangélista: föloldoztatott a szája, s azonnal szólt, áldotta az Istent, s mindenki elámult, majd így folytatja: és Zakariás, a megszületett gyermek, Keresztelő János édesapja beteljesedett Szentlélekkel és prófétált. Az angyal ígérete szerint János lesz a próféta, az útkészítő. Ő lesz az, ahogy mondja, aki sokakat megtérít a ”ti Atyáitok Istenéhez”, aki előkészíti az Úrnak útját. Ő lesz ama Illés, az utolsó próféta, akiről Jézus azt fogja mondani, hogy minden próféták között a legnagyobb. Íme, most született meg. Istennek minden lehetséges, Istennek lehetséges volt a történelem egy adott pontján, kétezer évvel ezelőtt, egy elfelejtett, poros provinciában, a világ háta mögött, ahol sem dicsőség, sem nagyság, sem hírnév nem volt, ott valahol Júdeában és Galileában elhozni az Ő Messiását. Istennek minden lehetséges. Istennek tetszett, hogy évszázados, több évszázados szünet után újra prófétát adott az Ő népének. Az egyik zsoltár, talán a legkésőbbi, melyet felvettek a Zsoltárok könyvébe így panaszkodik: prófétánk nincsen, és nem tudjuk, meddig tart ez. Évszázadok teltek el úgy Izrael életében, hogy nem volt próféta. De most van. Megszületik Keresztelő János. Mert Istennek minden lehetséges. És mégis! Most az ő atyja prófétál. Ez a megerősítés, kedves testvérek. Az apa jövendöli meg, hogy a fia mit fog a Szentlélek hatalmával tenni. Most ő is megtelik Szentlélekkel és prófétálni kezd.

Azt hallottuk, hogy mikor ez az öreg Zakariás még hónapokkal korábban Isten oltára előtt állt, meg kellett őt fednie Isten angyalának, mert csak papírforma szerint volt hívő, a valóságban nem. Istennek minden lehetséges. Lehetséges volt ebből a repedt életű embert hívő emberré változtatnia, és lehetséges Istennek az is, hogy mielőtt még az út készítője, az Úr prófétája, Keresztelő János fellépne, megízleltesse Zakariással is ezt az isteni erőt. Megerősítés, hogy mikor Istentől hitben elfogadunk valamit, akkor Isten különös ajándékokat, előízeket ad ahhoz. Egy Biblia-tudós azt a magyarázatot fűzi ehhez a részhez, hogy amikor Isten beteljesít valamit, akkor a beteljesedésben mindig ad valami többletet, ad valamit, ami több mint pusztán a beteljesedés. Zakariás azt az ígéretet kapja, hogy gyermeke születik. Legyen dicsőség Istennek! Ilyen nagy ajándékot, ennél nagyobb ajándékot nem lehet adni. És mégis, Zakariás a teljesen valósággá lett ígéretben, az abszolút beteljesített ígéretben kap még valami többletet. Megtelt Szentlélekkel és prófétálni kezdett.

Kedves testvérek! Így van a mi dolgunk is a mi megváltó Istenünkkel! Ha meghallgat egy imádságot, beteljesít egy kérést, valósággá tesz egy ígéretet, amit talán nem is mi kértünk, hanem eleve Ő ígért, abban mindig van valami, ami több mint, amit kértünk, több mint, amit megígér, és több mint, amit beteljesített. Adja meg Isten Szentlelke, hogy az intés odahívjon minket Istenhez, kinél vigasztalást találunk és megerősítést kapunk, csodálatos mennyei többletet.
Ámen