Vízválasztón

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A legutóbb, amikor arról hallottunk, hogy a Nagytanács eldöntötte, megölik Jézust, vagyis döntöttek Jézus haláláról, akkor Kajafás főpap ezt a végső érvet vitte a Nagytanács elé: nem tudtok semmit, jobb, ha egy ember hal meg, mintsem az egész nép vesszen el. Ehhez a megfontoláshoz, de inkább cinikus érveléséhez János evangélista hozzáfűzte azt a megjegyzést, hogy ezt azonban nem magától mondta Kajafás, hanem, mivel főpap volt abban az esztendőben, jövendőt mondott. Ehhez pedig én azt fűztem hozzá, hogy egy nagy titok bontakozott ki a szemünk előtt: az ember úgy gondolja, hogy magától mond valamit, és mégis Isten gondviselő titkában még ez a cinikus politikai megfontolás is próféciává lett. Így vannak Isten útjai mivelünk. Azt is elmondtam, hogy ez egyfajta vízválasztó: ugyanaz a szó az egyik oldalon emberi elvetemültséget jelent, a másik oldalon azonban isteni bölcsességet, titkot mutat. Így mondtuk ezt a régi teológusok nyelvén, ez a concursus. De ezt többnyire utólag szoktuk megérteni. Az egyik nagy keresztyén teológus-filozófus, Soren Aabye Kierkegaard azt mondta, hogy ez olyasmi, mint amikor az ember egy megadott cél felé evez a csónakban, de úgy, hogy a célnak háttal ül, s mindig csak azt látja, ami már megtörtént, amire oda van ütve Isten áldó pecsétje, amire hálás szívvel azt tudjuk mondani, amit a régi Izrael nagy királya mondott: bizony, javamra vált a nagy keserűség! Ez általában is így van, utólag értünk meg összefüggéseket.  Mégis azt kell mondanom a szép filozófiai hasonlat ellenére, hogy ha csak így volna ez, a keresztyénség bizony csak filozófia volna. Egy másik keresztyén filozófusra is hadd utaljak. Hegel mondta, hogy Minerva baglya alkonyatkor röppen föl. Ezzel a képpel azt akarta kifejezni, hogy a bölcsesség mindig a dolgok végeztén jelentkezik, amikor már túl vagyunk az életünknek, a történelemnek a nagy drámai eseményén. Újra azt kell mondanom, hogy ha ez így volna, a keresztyénség is csak filozófia volna. Azonban, éppen a mai igéből értjük meg, hogy Istennek nemcsak így van velünk útja.

Eldőlt már, hogy Jézusnak meg kell halnia, eldöntötte a Nagytanács is. Jézus ezt tudja, hiszen azért jött, hogy életét adja sokakért váltságul, számára nem egy titokról lebben itt fel egy fátyol, hanem a dráma teljesedik. Most az utolsó este, tanítványaitól búcsúzik. János evangélista részletesen közli Jézus búcsúbeszédeit. Ezekben a vigasztalásokban Jézus a tanítványokat erősíti, mert erősíteni kell a őket, hogy amikor a kereszthez érkeznek, az porba ne döntse őket, szét ne rebbenjenek, ki ne fussanak a világból. Ezért Jézus nemcsak halálának elhordozásáról beszél, hanem megmutatja annak lényegét és értelmét is. Most egy nagyon rövid szakaszt idéztem, melyben dialógus alakul ki. A tanítványok belekérdeznek a vigasztaló beszédbe, sok mindent nem értenek még. Jézus nyugtatja őket, hogy Szentlelke által ezeket majd meg fogják érteni. És itt nemcsak úgy tárja föl számunkra isteni mivoltát, hogy majd visszatekintve elmondhassuk, mennyire velünk volt, hanem megmutatja, hogy Isten közvetlen módon is itt van. Ezt fejezi ki a 21. vers: aki ismeri az én parancsolataimat, megtartja azokat, és szeret engem, aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, és én is szeretem, és kijelentem magam neki.

Kettőt mond mindjárt Jézus. Egyrészt azt, hogy Isten az Ő parancsaiból is megismerhető! Ezt tudjuk is. Főleg abból, hogy ezt a legnehezebben fölfogni és elfogadni. Isten parancsaiból megismerni? Valahogy úgy van a szívünk, hogy ha parancsot hallunk, máris lázadunk. Nekünk ne parancsolgasson senki! Ezt az érzést már gyerekkorunkban kipróbáltuk szüleinken, nem szerettük, ha a szüleink parancsolgattak nekünk, kipróbáltuk az iskolában a tanárainkkal, aztán a munkában a főnökeinkkel, a közéletben a nekünk parancsolókkal, kipróbáltuk a barátunkkal, a hitvesünkkel, mindenkivel kipróbáltuk, még az egyházban is kipróbáltuk, ne parancsolgassanak nekünk a papok. De leginkább Istennel próbálgatjuk ezt. Mindenfélét ide szoktunk hozni. Először is a méltatlankodást. Mi az, hogy parancsolnak nekünk?! Mi felnőtt, komoly emberek vagyunk, tessenek bennünket meggyőzni! Mintha valami modern pszicho-pedagógiát vagy pedagógiai pszichológiát hallanánk, mert vannak, akik azt mondják, hogy nem kell a gyereknek parancsolni, nem kell a gyereket kényszeríteni, szépen mindent meg kell neki magyarázni! Én ilyenkor mindig csodálkozni szoktam, mert olykor annyira bonyolult egy gyerek számára az élet egy-egy feladata, hogy annak minden mélységébe való megértéséhez legalább négy filozófiai iskolát kellene elvégeznie és ott doktori értekezést írnia belőle, de nekünk azt mondják a pszichológusok, hogy az a három éves gyerek is – higgyük el! – meg fogja érteni azt az ő nagy tudományukat, amit harminc évig tanultak. De nem akarok ebbe a vitába belemenni, csak jelzem, hogy amiképpen megküszködjük a magunk szívének a nagy szabadságharcait, úgy előbb-utóbb megértjük azt is, hogy nem boldogulunk el az életben utasítások, törvények és parancsok nélkül.

Ám ennél is bonyolultabb a helyzet. Isten kapcsán nekünk az is a szívünkbe szokott tolulni, hogy azok a parancsok, amiket Isten ad, nem jó parancsok. Ha végigolvassuk az Isten elleni lázadás filozófiai vagy gondolati történetét, abban mindig felbukkan ez az érvelés: nem jók az Isten parancsai. Az Isten parancsai gúzsba kötik az embert – ez a legkevesebb, amit mondani szoktak. Az Isten parancsai átgázolnak az ember szabad akaratán. (Óh, annyira szeretjük ezt a szabad akaratot, testvérek, úgy imádjuk, mint az aranyborjút, pedig nincs is, tudjuk.) Isten belegázol az életünkbe – halljuk. A döntő érv azonban az szokott lenni, hogy nem is tudjuk ezeket a parancsokat megtartani. Miért kér tőlünk Isten olyat, amit nem tudunk megtartani? Tele van a szívünk, tele van az életünk, ilyen indulatokkal, föltolulásokkal.

Másodjára azt mondja Jézus, hogy „aki ismeri parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szereti az Atyám, és én is szeretem és kijelentem magamat neki.” Jézus bölcsen megtanít, hogy Isten parancsolatainak nem az a lényegük, hogy nem teljesíthetők. Isten parancsának az a lényege, amit mind az Ószövetség, mind az Újszövetség összefoglal: szeresd az Urat, a Te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat. Tehát aki ezt megtartja, az szeret engem – mondja Jézus -, és aki szeret engem, annak az én Atyám kijelenti magát. Isten, most már látjuk, sokféle módon jelenti ki magát. A legkevesebb az, hogy az emberi élet végén vagy egy eseménysorozat végén visszatekintünk, és bölcsességre jutunk, és azt mondjuk: Isten ott volt a dolgokban, Isten segített nekem, Isten kihozott a rosszból, Isten még azt a rosszat is a javamra fordította, amit ebben a siralomvölgyben a fejemre bocsátott – ahogy a Heidelbergi Káté mondja.  Isten megmutatja önmagát az Ő parancsában is, a szeretet törvényében, ott is feltárja igazi valóját. És itt még Jézus szava ehhez külön hozzájön, ahogy mondja: annak az én Atyám kijelenti magát.

Annyira újszerűnek tűnik ez, hogy még a tanítványok is meghökkennek és Júdás belekérdez: Mester, miért nekünk jelented ki magadat, és miért nem a világnak? Nagy kérdés ez, méltó tá, hogy János evangélista följegyezze. Mielőtt belebocsátkoznánk, hogy mit felel erre Jézus, nézzük meg a kérdés másik oldalát is. Mondhatta volna azt ez a mi Júdásunk, hogy Uram, jaj de jó, hogy nekünk kijelented, a világnak pedig nem! Azért kérem most ezt a kitérőt, mert a keresztyéni létnek is van mellékhatása, és ahogy a gyógyszeres dobozokra rá van írva, hogy mellékhatások tekintetében kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét, nekünk is orvosunkat, Jézusunkat kell megkérdeznünk most. Itt mutatkozik egy mellékhatás. Arra a helytelen keresztyén attitűdre szeretnék rávilágítani ezzel a kitérővel, még mindig a mellékúton vagyunk, mely szerint  azért jó a keresztyénség, hogy  Isten nekünk jelenti ki magát. A világnak nem kell kijelenteni semmit. A keresztyénség kezdetétől fogva élt egy mozgalom, melynek követői, a gnosztikusok,  azt hirdették, hogy az emberrel egyetlenegy baj van: az, hogy keveset tud. A gnoszisz görög szó tudás-t jelent, innen kapták nevüket: gnosztikusok. Tehát, mondották, az a baj, hogy keveset tudunk. Minél többet fogunk tudni, annál okosabbak, bölcsebbek leszünk, sőt, annál rendesebbek leszünk. Az egész emberi élet nyomorúsága, a történelem nyomorúsága mind ide megy vissza, hogy nem tudunk eleget. Úgy-e, ismerősök ezek a dolgok, amit mondok?! Amikor elindult a felvilágosodás nagy történelmi kalandja, mnelyből aztán a 20. században sok tragédia lett, azt hirdettek a felvilágosítók is, hogy föl kell világosítani az embereket, el kell nekik mondani a dolgokat, és amikor már az emberek eleget tudnak, jobbak lesznek. Nyilván az eredeti aufkléristáknak eszük ágában sem volt ilyet gondolni, de ebből lett a marxizmus, a bolsevizmus, a munkásosztály élcsapata, akik tudják, hogy merre megy a történelem. Akik nem tudták, hogy merre megy a történelem, azokat fejbe kellett verni, vagy ahogy Vietnámban csinálták: átnevelő táborokba kellett beíratni, ami tulajdonképpen koncentrációs tábor volt. Nem akarom azt mondani, hogy ezek a keresztyén gnosztikusok szülték volna ezt a borzasztó gondolatot ezer évekkel ezelőtt, - de nem ok nélkül jegyzi most fel János evangélista Júdás kérdését, és ad alkalmat nekünk is abba beletekinteni. Mert bennünk is meg van ez a hajlam, hogy kisajátítsuk az igazságot. S a többiek?

Nos, ebből aztán az származik, hogy a keresztyén magabiztosabb lesz az önmagáról való gondolkodásban. Aki többet tud, aki sokat tud - bocsánat, így mondom: aki mindent tud -, az sok mindennel tudja magát vigasztalni, és különbnek tekintheti magát a többieknél. Nos, megvan bennünk is, keresztyénekben ez a hajlam, hogy mi különbek vagyunk. Néhány példát hadd mondjak erre az érzetre. Engem például kezdő segédlelkész koromban, mikor Sáregresen ugráltatott a párttitkár, hogy miért tartottam hitoktatást az általános iskolában – akkor Fejér megyében csak két helyen volt ilyen –, hazafelé menet azzal vigasztaltam magam, hogy ez mégiscsak egy bunkó. Nekem van egy egyetemi diplomám, tudok latinul olvasni, meg a héber betűket is megértem, ez meg egy falusi mitugrász bunkó.  Más. Behívat a főnök, s mindenféle idétlen parancsokat ad. Én meg tudom a dolog lényegét, és meg tudom magam vigasztalni azzal, hogy majd holnapután behívat a főnök és ahogy a főnökök szokták, fölényeskedő módon bocsánatot kér majd tőlem, mert a főnök is mind bunkó. S amúgy, mennyi tudás van a keresztyénségben! Itt van az Igében minden, ez az élet könyve, aki ezt olvassa, aki ezt ismeri, az mindent tud! És legutoljára hagyom, hogy már a keresztyének körében, egymás között is van ilyen. Egyszer összevitatkoztam egy lelkipásztor testvérrel, s érvei fogytán azt vetette ellenembe, hogy fejből tudja a Bibliát! Egyszóval, kifeslett belőle, hogy aki tud, az több. Most kell jól értenünk Júdás kérdését: Mester, miért nekünk, s miért nem a világnak? Mintha szerénység lenne ebben a kérdésben. Kizárhatjuk  ugyanis Júdás esetében a dicsekedésre való hajlamot, a tudáshoz kapcsolódó gőgösséget. Mintha szerénység lenne benne, vagy ijedtség: miért nekünk, miért nem a világnak?  Hát nem úgy lenne jó, hogy lássa csak a világ, hogy lenne már rend a világban, hát mutassa meg Jézus az utat mindenkinek, és akkor nagy boldog összeölelkezésben, testvéri szeretetben, békességben lehetünk.

Jézus úgy felel a kérdésre, hogy mindjárt valami többet mond: ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédemet,  - és az a beszéd, amit hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Vagyis, vízválasztóhoz érkeztünk, amiről az elmúlt alkalommal már szóltam. Jézussal úgy van a dolgunk, hogy vagy az oldalára állunk és barátai leszünk, vagy előbb-utóbb az ellenségeivé. Látjátok, testvérek, Jézus ezt most határozottan, az élet döntő dolgai mentén újra megerősíti. Aki szereti őt, parancsolatait megtartja, aki szereti őt, az szeret, mert ez az Ő parancsolata. Aki nem szereti őt, nem szeret. Vízválasztó. S ezt most nem utólag értjük meg, hanem a világba való belevetettségünkben. Ezt most nem egy eseménysorozat záró pontjáról visszatekintve summázzuk, ez itt közvetlen parancs. Vagyis először azt kell a tanítványoknak megérteniük, hogy az isteni parancs, Isten szeretet-törvénye nemcsak az életünk egy-egy részére tartozik, nemcsak egy-egy dolognak a véghezviteléhez szükséges, hanem az egész életünkre vonatkozik. Nem úgy van az Istennel való dogunk, hogy az egy fontos, vagy kevésbé fontos élettevékenységet lefed, amihez jézusi parancsok, jézusi bölcsességek is társulnak. Isten törvénye az egész életre vonatkozik. Kálvin azt mondja, az egész emberi életnek van dolga Istennel. Így mondja latinul: Tota vita est negotium  cum Deo – az egész életnek van dolga Istennel. Jézus most ezt mondja ki Júdás kérdésére válaszolva: aki engem szeret, parancsomat megtartja, vagyis szeret. Aki engem nem szeret, az nem szeret.

És ezzel megfelel a közvetlen kérdésre is, hogy miért nem a világnak jelentette ki magát. (Júdás, persze, a világon a kevesebbet érti. Hogy miért nem megyünk be most a Nagytanácsba, és miért nem mondod ezeket a szavakat ott, az ellenségeidnek, a közönyösöknek, a kívülállóknak, a nemtörődömöknek azzal a meggyőző erővel, mely által minket is tanítványokká tettél? Miért nem a világnak jelented ki?) Jézus azt feleli, hogy a világnak, mármint, amit ez a szó valósdágosan jelent, már rég kinyilatkoztatta magát. Amikor János evangéliumában vitatkozásokat olvasunk Jézus és az ellenfelei között, és provokálják Jézust, hogy mutasson valami jelet, bizonyítsa, hogy ő a Messiás, akkor Jézus azt mondja, hogy az a jel, hogy azt mondom és azt cselekszem, ami az Istentől való. És ezt köti rá a tanítványok szívére, s köti rá a mi szívünkre is. Amennyiben a Krisztus követői és tanítványai vagyunk, úgy és annyiban nem a szavunk, nem az, amit el tudtunk mondani, hanem az egész életünk válik tanúbizonysággá. Az egész életünk. Hiszen mit is mond – hallgassuk Jézus szavát –, aki engem szeret, parancsolataimat megtartja, aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet, és az a beszéd, amit hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Aki engem szeret, az az egész életére szeret, mert szeretni a kisujjunkkal, a hajunk szálával, a fülünk botjával nem lehet, csak egész életünkkel lehet szeretni.

Ha idevesszük még, amit Jézus másutt mond, hogy kezdettől fogva ezeket mondotta, vagyis Istennek soha nem volt más szava, nem volt más törvénye, nem volt más igazsága, és nemcsak úgy általában soha nem volt más, hanem az időben sem volt más, akkor értjük, miért mondja az egyik középkori szövegmagyarázó, hogy Krisztus benne van az egész Ószövetségben is (ha az Ószövetség lényegét nézzük, nincs is más lényege, mint ez az isteni parancs: szeress!) Soha nem mondtam mást – jelenti Jézus –, Isten soha nem mondott mást, soha nem kért mást, soha nem parancsolt mást. És ha ezt jól értjük, akkor azt értjük meg belőle, hogy nekünk soha nem lenne más dolgunk, mint ennek a parancsolatnak a betöltése. Miért nekünk, miért nem a világnak…? Nektek – felel Jézus –, nektek és rajtatok keresztül a világnak. Vízválasztónál vagyunk, ugyanannál a vízválasztónál, amiről a múltkor szóltam: vagy a barátai vagyunk Jézusnak, vagy az ellenségei. Vagy Isten szent törvényei iránt rajongók – mert ez a szeretet törvénye és a szeretetben betöltekezők, vagy az Isten szent törvényét gyűlölők, és gyűlöletben élők. Jézus Szent Lelkének hatalma által megérinti a tanítványok szívét, és elkötelezi őket szent életre, a szent törvény betöltésére. Adja Isten Szentlelke ezt az érintést mindannyiunk szívének, hogy újra megerősödjünk, törvényét, igazságát betöltsük: Aki szeret engem, parancsolataimat megtartja, és azt szereti az én Atyám.
Ámen

Imádkozzunk!

Urunk, töltsd szívünket azzal az örömmel és bölcsességgel, mely minden kevélységet kiűz szívünkből, hogy nem azért választottál bennünket, mert különben volnánk, hanem azért, hogy rajtunk mutasd meg dicsőségedet, hűségedet és szeretetedet. Nem azért tárod föl Önmagadat nekünk, mert mi mindenkinél különbek lennénk, hanem, hogy megváltozott életünkben ragyogtasd fel ebben a világban örökkévaló szeretetedet. Megvalljuk töredelemmel, inkább hajlunk arra, hogy büszkék legyünk, hogy megértettünk valamit, mintsem betöltsük szereteted törvényét. Megvalljuk, sokszor leplezzük gyengeségünket azzal, hogy erre a nagy titokra hivatkozunk, amit Te velünk közöltél. Kérünk alázattal, erősíts bennünket az örömben, a hűségben, a szeretetben, hogy így töltsük be törvényedet.

 Mennyei Atyánk, légy segítője az elesetteknek, gyámolítója a nincsteleneknek, gyógyítója a betegeknek, vigasztalója a gyászolóknak, erősítője a szomorkodóknak, útmutatója az eltévedetteknek. Mennyei Atyánk, aki boldog szeretettel várod a hazaérkezőt, légy nekünk irgalmas istenünk, aki bűnöket törölsz el, és vétkeket fedezel el. Légy nekünk csodálatos vezetőnk, aki küzdelmeinkben Szentlelked erejével mellettünk állsz, és megsegítesz bennünket. Hisszük, hogy Krisztusunkért ezt a mi kérésünket Te már akkor meghallgattad, mikor mi még el sem mondottuk, mert jól látod minden szükségünket, és be is töltöd azt, - ezért dicsérünk, magasztalunk és áldunk Téged.
Ámen