Vízválasztó

„És történt másnap, mikor ők a hegyről leszállottak, sok nép ment elébe. És íme, egy a sokaság közül felkiáltott, mondván: Mester, kérlek téged, tekints az én fiamra; mert nekem egyetlen egyem. És íme, a lélek megragadja őt, és hirtelen kiált; és szaggatja őt, annyira, hogy tajtékot túr, és nehezen megy el tőle, szaggatván őt. És arra kértem a te tanítványaidat, hogy űzzék ki azt, de nem tudták. Felelvén pedig Jézus, ezt mondta: Óh, hitetlen és elfajult nemzetség! meddig leszek köztetek, és meddig tűrlek titeket? Hozd ide a te fiadat! Miközben pedig az odament, az ördög földhöz ütötte, és megrángatta őt. De Jézus megdorgálta a tisztátalan lelket, és meggyógyította a gyermeket, és ő atyjának adta. És mindnyájan elálmélkodtak az Istennek nagyságos erején. Mikor pedig mindnyájan csodálkoztak mindazon, amiket Jézus cselekedett, ezt monda tanítványainak: Vegyétek füleitekbe ezeket a beszédeket! Mert az embernek Fia az emberek kezébe fog adatni. De ők nem értették ezt a mondást, és el volt rejtve előlük, hogy ne értsék azt; és féltek őt megkérdezni e mondás felől.... Történt pedig, mikor az idő elközelgetett, hogy ő felvitessék, eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy.”

Vízválasztó. Sokat használjuk a jól ismert kifejezést életfordulókon, nagy ügyek alakulásakor, vagy éppen, amikor választanunk kell. A földrajztudósok vízválasztónak nevezik azt a domborzati adottságot, ahol egy hegygerinc választóvonala mentén a források, erek, patakok és folyók meghatározott iránya szerint kialakul egy-egy nagy vízgyűjtőmedence. Kisebb vízválasztót mi is találhatunk, például, a Balaton-felvidéken, ahol néhány patak a Balatonba vizébe folyik, de ha pár lépéssel a domb túloldalára megyünk, az ott fakadó forrás vize már észak felé folyik, a Tapolca folyóba. Ebben az értelemben használjuk a vízválasztó kifejezést december 31. és január 1. fordulóján, hiszen ilyenkor, mondhatni, évválasztón vagyunk. A vízválasztó azt is jelenti, hogy nem mi határozzuk meg a víz folyásirányát, az évválasztón sem mi határozzuk meg az idő változását. Nem mi választunk, de döntenünk kell, merre indulunk. A felolvasott történet is döntésre késztet, s erre a nagy evangéliumi titok, Jézus döntése kényszerít.

Még korábban azt olvastuk az evangéliumban, hogy Jézus megannyi gyógyítás és csodatétel és megannyi szent tanítás után három tanítványt maga mellé vett és fölment velük egy hegyre imádkozni. S ott, a megdicsőülés hegyén Jézus ábrázata elváltozott, nagy fényesség ragyogta körbe, megjelent a régi szövetség két szent alakja, Mózes és Illés, és Jézussal a Jeruzsálemben bekövetkezendő dolgokról beszélgettek. Péter belerendült ebbe a felfoghatatlan mennyei dicsőségbe, és így kiáltott: Uram, jó nekünk itt lenni! Vagyis Péter döntene már. Jó nekünk itt lenni, mondja, és levonja a következtetést is: építsünk egy hajlékot neked, egy másikat Mózesnek, egy harmadikat Illésnek. Péter tehát úgy döntene, hogy maradjanak ott, és majd ott szolgálnak Jézusnak. (Lukács 9,28-36)

Péter ezt választaná. Jézus azonban másfelé indul. Lejön a hegyről, és ahogy a hegyről ereszkedek alá, nagy tömeg megy elé. Az evangélista egész különleges szót használ itt. Jézus egy sokaságba futott bele, de úgy is lehet fordítani, hogy egy nagy tömeg szaladt hozzá. Ütközés van itt, drámai találkozás. Aztán egy hang is kiált a tömegből. Egy gyermekéért aggódó édesapa kiált Jézushoz: mester, mentsd meg a fiamat, tekints az én egyetlen egyemre, súlyos beteg, megszállott!! Régen a tudósok arra gondoltak, hogy az édesapa szavai epileptikus betegséget írnak le; a modern lélektan fényében inkább súlyos, pszichoszomatikus betegségre kell gondolnunk, valóban, ez a gyermek megszállott. Amikor démoni rohamok törnek rá, egyik pillanatról a másikra megváltozik, önpusztító késztetések uralkodnak rajta. Így könyörög az apja: uram, tekints az én fiamra, mentsd meg az én gyermekemet; a tanítványaidat megkértem, de nem tudták meggyógyítani. Ez is jelzi a vízválasztót. Jézus aláereszkedik hegyről, lejön a dicsőségből, a mennyei jelenetből, a régi idők nagy prófétáinak a társaságából, és egy megszállott világba érkezik, ahol nincs gyógyítás, ahol csak küszködés és meddő igyekezet van, sőt Márk evangélista megjegyzése szerint, csak puszta vitatkozás. Itt csak ügyetlenkedést találni, ami minket is milyen sokszor elfog, amikor változtatni akarunk a magunk sorsán, a más sorsán, amikor vissza akarjuk zökkenteni a kerékvágásba a dolgokat, amikor helyre akarjuk igazítani az életficamokat, de szinte reménytelenül elővesz bennünket a rettenetes tehetetlenség. Jézus tehát a mennyei dicsőségből érkezik ebbe küszködő, megszállott világba. Úgy tűnik, ez itt a vízválasztó. S  mit mondunk erre most, ezen évválasztón? Bizony, tegnap sem boldogultunk mindennel, tegnapelőtt sem boldogultunk mindennel. S éppen a legfontosabb dolgokkal nem boldogultunk. Újra és újra, váratlanul, készületlenül démoni rohamok veszik elő az emberiséget és ráznak bennünket, és nem tudjuk, mi lesz, csak sikoltani tudunk, ahogy ez az apa kiált: Uram, tekints a fiamra, az én egyetlen egyemre!

Jézus látva a tanítványi tehetetlenségét, kifakad: Óh, hitetlen és elfajult nemzetség. Meddig leszek köztetek? Meddig tűrlek még benneteket? Meddig?  Ez az a pillanat, amikor, elő lehetne venni Péter szavát, s azt mondani: igaza volt Péternek. Ott kellett volna maradni a hegyen. Sőt, talán Jézusnak most nyomban vissza kellene mennie a hegyre. Jó volt nekik ott lenni, csak három hajlékot kellett volna építeni, és hagyni ezt a veszkődő világot, a szerencsétlenkedő tanítványokat! És, persze, hagyni minket is, az anyaszentegyházat! Csak hadd próbálkozzunk. Hátha eszünkbe jut, hogyan kell csodát cselekedni. Csak hadd vitatkozzunk, itt lent a völgyben. És forduljanak csak szembe a népek velünk, a tanítványokkal, és kérjék csak számon rajtunk az isteni ország jó hírét, a szeretet nagy munkáit! Így is van ez, hiszen egyre gyakrabban és erőteljesebben kérik számon ma a hitünket, a csodákat, a nagyszerű ígéretek teljesedését, a világ jóságát, a mindent gyógyító szeretetet. Minden napunk vízválasztó, sorsválasztó, útválasztó.

Ám, azt olvassuk itt, hogy miután Jézus meggyógyította ezt a gyermeket, és mindenki elámult, szinte magukhoz sem tértek a csodálkozástól, nyomban ezt mondta a tanítványainak: vegyétek a fületekbe ezeket a beszédeket, mert az Ember fia emberek kezére fog adatni. De ők nem értették ezt a mondást, el volt rejtve előlük az értelme, és féltek is Jézust megkérdezni e mondás felől. Aztán, mondja az evangélista, amikor elközelgetett az idő, hogy Jézus fölemeltessék, eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy.  Jézus tehát elindult egy másik hegyre.  S ebből az indulásból értjük meg, hogy itt vízválasztón vagyunk. Nem annyi a Jézus döntése, hogy a dicsőség hegyről alájön a nyomorúságok völgyébe, hanem egy másik hegyre indul. Ez itt hegyválasztó. Az a másik hegy, a Golgota hegye. Ott fog fölemeltetni, ott fog megfeszíttetni. Ahogy maga mondja: amikor felemeltetem, mindeneket magammal vonszok (János 12,32). Vagy ahogy Keresztelő János mondja, Jézusra mutatva: íme, az Isten bárányára. Néki növekednie kell (fel kell emeltetnie), nekem alább kell szállanom! (János 3,30) Ez a felemeltetés fájdalmas áldozat, a tanítványok számára érthetetlen döntés. Olyan sokkoló a Jézus szava (mert már korábban is beszélt erről a nekik), hogy nem is értik, de meg sem merik kérdezni az értelmét. Nem értik. És mi sem értjük ezt a hegyválasztót. Dicsőségből gyalázatba? Fölmagasztaltatásból teljes elhagyatottságba?  A fölemeltetés voltaképpen elvettetés? A dicsőség hegyén az Atya áldó jelenlétéből ezt hallotta ki Péter, János és Jakab: ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok! És mennyei fényesség vette körbe Jézust. A Golgota hegyén az Istentől elhagyott szentek imádságát kiáltja Jézus: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? És nagy sötétség támadt halálakor. Nem értik ezt a tanítványok.
Mert mit is értene a tanítványi közösség ezen? Mit értene Jézus döntésén a megoldásokra váró ember? Mit értenénk ezalatt mi, 21. századiak, akik nagyon hozzászoktunk és igen szeretjük a gyors és egyszerű és hatékony megoldásokat? Bizonyos vagyok benne, hogy ilyen gondolatokkal indulunk bele ebbe az új esztendőbe is. Ki sem mondjuk, és ha egy gyermek mondaná, mosolyognánk, megsimogatnánk a fejét, és azt válaszolnánk, nos, igen, ezek egy gyermek fantáziálgatásai, gyerekes álmok. Holnap véget ér a háború! Álom ez, testvérek, vagy a szívünk legmélyebb óhaja és kívánsága? Ma délután kibékülök a testvéremmel, akivel kamaszkorunk óta szóba sem állok! Álom ez? Vagy valami Isten által belénk csepegtetett érzék, valami, ahogy Kálvin mondja, belénk ültetett isten-magocska, a reménynek, a jóra való igyekezetnek a sokszor ki sem mondott, mélyen elfojtott vágya és igyekezete? Holnapután jön a gázszámla és kevesebb lesz, mint két évvel ezelőtt! Na nem a fogyasztás, hanem az ára. És már halljuk is a savanyú képpel kommentáló szakembereket, közgazdászokat, tudósokat, akik csak legyintenek. Hát nem így lesz ez? És nem lesz több betegség!

Megnéztem a gyülekezeti anyakönyveket. 2021-ben tíz testvérünk halt meg Covidban. Tavaly, így mondom, már csak kettő. Holnap tehát jelentik az egészségügyi hatóságok, hogy nincs Covid, eltűnt. Nem is biztos, hogy volt. Álom ez? Hát akkor csatlakozzunk Péterhez: jó lesz nekünk is ott, azon a hegyen, ahol Mózes és Illés mennyei dicsőségben Jézusra mutattak, és hallatszott a mennyei szó: ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok!? Ott, a dicsőség hegyén. Jézus ellenben jelenti a tanítványoknak: vegyétek fületekbe beszédeket, mert az Embernek fia emberek kezére fog adatni, s mikor eljött az idő, hogy felvitessék, eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy. Milyen megrendítő ez a szó: eltökélte magát. Szó szerint úgy kellene visszaadni, hogy megkeményítette magát. Amikor eltökéli magát valaki, akkor kemény lesz az arca ­– ezt fejezi ki az eredeti szó. Összezárja a száját, összeszorítja az ajkait. Mint amikor valaki nagy munkába áll, az egész fizikuma megváltozik a mérhetetlen erőkoncentrációtól, megkeményíti magát, és nem törődik mással. Jézus eltökélte magát – mert megtörtént a hegyváltó -, hogy fölmegy arra a másik hegyre, a Golgota hegyére.

Ezt hasítja át Jézus kifakadása: meddig leszek még veletek? Meddig? Hát kérdezzük meg mi is ennek az új esztendőnek az első napján. Mert a szívünkig ér Jézus kérdése. Ha Péterrel együtt sóhajtunk, hogy jó lenne nekünk ott lenni a nagy dicsőségben, vagy ha a többi tanítvánnyal együtt ügyetlenkedünk, és a mestertől ellesett mozdulatokkal próbálkozunk, és álmodozunk, rögtön azonnal idáig ér a Jézus kérdése: meddig? Meddig leszek még veletek? Meddig tűrlek még benneteket?

De a Golgota hegye és a feltámadás után, amikor Jézus immár nem a keresztre vétetik fel, hanem az Atya dicsőségébe, ezt mondja a tanítványainak: veletek leszek minden nap. Meddig leszek még veletek? Veletek leszek minden nap! Ez a Jézus hegyválasztója, ez a Jézus útválasztója, ez a Jézus sorsválasztója. Ennek az évnek a kezdetén is ez a Jézus ígéretválasztója. Ha összerakjuk eddigi életünk tapasztalatait, dolgait, erőfeszítéseit, sikereit és kudarcait, a sok-sok megoldatlan kérdést, amivel átbatyuzunk ebbe az új esztendőbe, vízválasztón találjuk magunkat. És ha fel kell tennünk a kérdést, hogy meddig akar Jézus velünk lenni, önmagunktól ezt a választ kellene erre adnunk: semeddig. Eredj el tőlünk, Urunk! Ahogyan Péter a csodálatos halfogás áldásában ezt mondja Jézusnak: eredj el tőlem, uram, mert én bűnös ember vagyok. Nem érdemes velünk veszkelődni. Mi még egy beteget sem tudunk meggyógyítani. De a Golgota hegye és a feltámadás után, a mennyei dicsőségbe való felemeltetése előtt Jézus azt ígéri, és be is tölti: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Velünk van. Immánuel. Ámen.