Világosság és öröm

Ma az örömről, az örvendezésről szeretnék szólni. Gyakran úgy érezzük, hogy ha más nem is, a spontán örömre való készség megmaradt bennünk, s továbbá van bennünk egy titkos, rejtett húr, hogy a másik örömére is tudunk rezonálni. Ám a mai zsoltárunk azt bizonyítja, hogy bizony, örvendezni is tanulnunk kell. Nem szégyen ez, még akkor sem, ha a mai világ mást sugall. Mit sugall? Ezt: bár mindent tanulnod kell, tanulnod kell járni, beszélni, számolni, s tanulnod kell az erényeket is, az öröm azért mégis spontán, természetes képességed. S valóban, milyen gyakran fel is tudják bennünk csiklandozni, sőt, szinte felkorbácsolni az örömöt. A zsoltár mást mutat. Örülni is tanulnunk kell, sőt, egyáltalán azt is meg kell tanulnunk, mi az öröm. A zsoltár előbb arra irányítja figyelmünket, hogy az univerzum, amiben élünk, mozgunk és vagyunk, tele van örömmel. Hogy ezt miért nem vesszük észre, arról később fogok szólni. A zsoltáros tehát így kezdi: „Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek!” Másutt is egyértelműen szól arról, hogy az ég és a föld, a bolygók és a csillagok, a hegyek, a folyók, az erdők és mezők Isten dicsőségével vannak eltelve, s ujjonganak és örvendeznek. És ez, nyugodtan kimondhatjuk, nem spontán öröm. Talán meglepő, hogy a természettel vagy a világegyetemmel kapcsolatban ezt mondjuk: nem spontán, hanem tartós öröm. De nincs igaza Pascalnak, a nagy matematikusnak, aki megjegyzi: csak jeges űrt érzek, és elijeszt a világegyetem véghetetlen tágassága. És nincs igaza azoknak a filozófusoknak sem, akik a világűrt horror vacui-nak, rémisztő ürességnek tekintik. A világ örömmel van tele. Sőt, tartós örömmel, s ez egészen különös. Ennek az örömnek különös a forrása, különös a megszerkesztettsége. A világegyetem uralkodásnak örül. S talán legelőbb, mi is belépünk a képbe, itt értjük meg, hogy miért észlelünk olyan keveset a világegyetem öröméből, s miért kell megtanulnunk együtt-örülni a világgal. Ez az uralkodás ugyanis Isten uralma. Az ember ott rontotta el a dolgot, hogy Isten helyébe akart ülni, Isten trónusába akart beleülni, olyan akart lenni, mint Isten, jónak és rossznak tudója. Jaj, hogy’ becsapott bennünket az ördög! Ettünk a jó és gonosz tudásának fájáról, és pontosan azóta nem tudjuk, hogy mi a különbség a jó és a rossz között! Olyannyira nem tudjuk, hogy még a világot szemlélve is zűrzavar támad bennünk. Említettem már, hogy újabban kétféle természet-filmet lehet látni a tv-csatornákon. Az egyik film-típusnak ilyen címeket szoktak adni: ragadozók, veszedelmes állatok, vérengzők, gyilkos fenevadak. Ezekben úgy mutatják a természetet, mint valami véres, rettenetes, evolucionalista életversenyt, melyben az marad életben, akinek több foga van, gyorsabban megöli a másikat, több élő húst el tud fogyasztani, - s a pilincka légyfogó darázstól egészen a nagy szörnyetekig ez a törvény. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak azok a filmek is, melyek az ősidők nagy szörnyeit mutatják be, a csattogó tirannoszauruszokat, meg a többit. Mi meg ülünk beleszottyanva a fotelbe, s ki se merünk menni az utcára. De vannak olyan filmek is, melyek a világot, a biológiai és csillagvilágot csodálkozó alázattal, mint valami gyönyörűséget mutatják be. Mert lehet a világot így is látni. Milyen csodálatosak az Isten teremtményei! Igen! Micsoda képessége van egy szöcskének, aki a távolugróhoz képest százötvenszer akkorát tud ugrani a saját test-tömegével! S milyen csodálatos a kalászt tartó búzaszál. Nem lehet ilyen felhőkarcolót építeni, mert az tízezer méter magas lenne, s ilyet építeni mi nem tudunk. Milyen csodálatosan van megalkotva ez a világ, milyen gyönyörű törvényszerűségei vannak, ahogy a zsoltár mondja: igazság és jogosság által uralkodik Isten. És ennek örül az univerzum. Istennek ezt a nagy dicsőségét hirdetik az egek, mondja a zsoltáros, és ehhez kapcsolódva mondja Kálvin, hogy az egész világegyetem: theatrum gloriae Dei - Isten dicsőségének a színtere. Majd hozzáteszi, nem is érti, hogy az ember nem örül ennek, sőt nem is fogja fel, pedig még a legostobábbnak is fel kellene fognia, ha szétnéz a világegyetemben, hogy milyen dicsőséges alkotó az Isten! Az univerzum örül. Van Ura, van Gazdája, van Királya. Csak az ember boldogtalan, hogy van ura, van Gazdája, van Királya. Fellázadt Teremtője ellen.

De van itt valami, amit a zsoltár is jelez, s ezt nagyon alaposan meg kell figyelnünk, nehogy félreértsük, s meg ne zavarodjunk tőle, mert mély igazságot mutat. Azt mondja a második versben: „Felhő és homályosság van körülötte, igazság és jogosság az ő székének erőssége.” Sokan ebből arra következtetnek, hogy tehát ha Isten dicsőségét felhő és homály veszi körül, akkor nem is lehet tőlünk számon kérni, hogy felismerjük. Hogyan lehetne világosan és tisztán látni, tévedhetetlenül és csalhatatlanul érzékelni az isteni világosságot, ha homályosság van körülötte!? Azonban az összefüggések tisztázzák, hogy ez itt: áldott homály. Védelmünket szolgálja ez a homály, mert bűnösként nem láthatjuk Istent színről-színre. Mikor Mózes Istentől veszi a parancsolatokat, szeretné színről-színre látni az Urat. De csak a hátát láthatja, és ez kegyelmes elutasítás, mert bűnös ember belehalna, ha Istent színről-színre látná, nem hordozhatja el Isten felségét, dicsőségét, tiszta fényének kisugárzását. A mi javunkra van, hogy Istent, az Ő mindent átható fényében, teljes dicsőségében felhő és homályosság veszi körül. Ám olykor – mondja a zsoltár – kiragyog belőle valami, mert „tűz jár előtte, körökörül elégeti szorongatóit. Megvilágosítják villámai a világot; látja és megretten a föld.” A 18. század egyik legnagyobb teológusa, Jonathan Edwards többször leírta a megtérésének történetét. Kegyes családban nőtt fel, s tudjuk jól, hogy a hívő családoknak megvan az a hátránya, hogy olykor kontra-produktívak, a gyermek kényszernek érezheti, hogy reggel és este imádkoznia kell, vasárnap templomba kell mennie – én is emlékszem a sötétkék kantáros nadrágra, a fehér zoknira, és tiltakozásainkra, hogy miért kell a papgyereknek mindig templomba mennie, bezzeg másnak nem kell! Így is nőhet az ember szívében a lázadás. Ilyen vívódó fiú volt Edwards is. De feljegyzi, hogy egyszer kint a mezőn átélt egy hirtelen vihart. A villámfény, amely amúgy megrettenti az embert, s menekülésre készteti, őt valami kimondhatatlan fenséges, édes örömmel töltötte el. Isten dicsőségét látta a mennydörgésben és villámlásban. A mindent átható, mindent megvilágító, megfellebbezhetetlen isteni fenséget észlelte.

Továbbá azt is el kell mondanunk, hogy nem elég csak úgy látni, hogy az univerzum csodálatosan, magasztosan, felségesen van egybeszerkesztve. Bár ez olyan csodálatos, hogy a legnagyobb emberi elmék, a legnagyobb gondolkodók is fejet hajtanak előtte, a puszta érzékelés nem elegendő! Jób könyvében ezt olvassuk: „észak felől aranyszínű világosság támad” (Jób 37:17), ez Isten felsejlő dicsősége. Olyan ez, mint amikor az északi fény eltölt mindent, ahogy a magyar fordítás szép kifejezésével olvashatjuk: aranyszínű világosság támad. Aranyszínű és csodálatos, mégis tünékeny. Nem tudja végleg áthatni a homályos elmét. Mert amikor homályosságról beszélünk, nemcsak az Isten örök dicsfényét körülvevő, s bennünket védelmező homályról kell szólnunk. Beszélnünk kell a homályos elméről, a homályos szívről is. És itt van az az ellentmondás, amiért örülni is meg kell tanulni. Ézsaiás próféta megrendítő szavakkal szól arról, hogy mi az oka az emberi elme, az emberi felfogó-képesség meghomályosodásának. Igen, kettőn áll a vásár. Ha ragyog is Isten dicsősége, a mi érzékelésünk megromlott már. Nemcsak a szemüvegünk homályos, hanem a retinánk is. S hiába tesszük fel a legélesebb lencsét is, ha belül rossz a felfogóképességünk, csak homályosan látunk mindent. Ezt mondja a próféta: „Nincsen, aki az igazság mellett szólna, aki igazságosan perelne, haszontalanban bíznak, és hazugságot beszélnek, gonoszt fogadnak és vétket szülnek. Vipera tojásait költik ki, és pókhálót szőnek; aki tojásaikból eszik, meghal, és ha egyre rátapodsz, vipera kél ki. Pókhálójukból nem lesz ruha, csinálmányuk nem felvehető; cselekedeteik hamisságnak cselekedetei, és erőszak tette van kezeikben. Lábaik a gonoszra futnak; és sietnek, hogy ártatlan vért ontsanak; gondolataik hamisságnak gondolatai, pusztítás és romlás ösvényeiken. A békesség útját nem ismerik, és nincsen jogosság kerékvágásukban, ösvényeiket legörbítik, aki azon jár, nem ismeri a békességet. Ezért van távol tőlünk az ítélet, és nem ér el minket az igazság, várunk világosságra, és ímé, sötétség, és fényességre, és ímé, homályban járunk!” (Ézsaiás 59:4-9) Bizony, nem azért járunk homályban, mert felhő és homályosság veszi körbe Isten örök dicsőségét, azért járunk homályban, mert amit teszünk, és helyeslünk, nem felel meg Isten örök igazságának és kegyelmességének.

Adventi ez a zsoltár, hiszen a próféta még ha keserű szavakkal is, de várakozást jelez: várunk a világosságra, és ímé, sötétség, és fényességre, és ímé, homályban járunk. Ám ugyanő csodálatos messiási ígéretet is ad. Könyvének 9. részben olvassuk az egyik legszebb adventi ígéretet: „De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van…a nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük! Te megsokasítod ezt a népet, nagy örömöt szerzel néki, és örvendeznek előtted az aratók örömével, és vigadoznak, mint mikor zsákmányt osztanak. Mert terhes igáját és háta vesszejét, az ő nyomorgatónak botját összetöröd, mint a Midián napján; mert a vitézek harci saruja és a vérbe fertőztetett öltözet megég, és tűznek eledele lesz. Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége!” (Ézsaiás 9:1-7) Jézus Krisztusról szól a próféta. Adventet sokszor fizikailag is úgy éljük meg, mint amikor sötétben, homályban és árnyékban várunk. S valóban, holnapután lesz advent első vasárnapja, s egészen karácsonyig csak megyünk, megyünk bele a télbe, egyre rövidebbek a napok, egyre hosszabbak az éjszakák, egyre mélyebb a sötétség. Érdemes elindulni? Hiszen egyre mélyebb a sötét. Nem lenne jobb egy tapodtat sem tenni, csak várni, hogy majd valami nagy világfordulat felragyogtat valami fényt? De tudjuk, hogy karácsony éjszakáján az a csillag, amely vezette a napkeleti bölcseket, megállt ott, a betlehemi istálló fölött, s áldott fényével mindent betöltött! Így beszél erről János evangéliuma: a világosság a sötétségben ragyog. A sötétség legmélyén, a homályosság legnagyobb mélységében, a magunk okozta bajban, kilátástalanságban felragyog az a világosság, amit Isten megígért és Jézus Krisztusban beteljesített. Zakariás így énekel, amikor megszületik Jézus előfutára, Keresztelő János: meglátogatott minket a naptámadat! Felragyogott Isten áldó napja, hogy bevilágítsa életünket.

Így értjük meg, a zsoltárnak azt a versét, amit ma kiemelek: „Világosság támad fel az igazra, és az egyenes-szívűekre öröm.” Hogy megtanuljunk örvendezni, még néhány dolgot most is fel kell sorolnunk. Először is az öröm, amit a Szentírás igazi örömnek nevez, együtt-örvendezés. Sok helyen olvassuk a zsoltárokban és az Istent magasztaló himnuszokban, hogy a világegyetem együtt-örvendezik. Együtt örvendeznek a csillagok, együtt örvendez a világ a maga megszerkesztettségében. A 19. zsoltárban azt halljuk: egymásnak énekel a nappal és az éjszaka, a Hold és a Nap, a csillagok, egymással ujjonganak. Mint mi is: ha öröm van az életünkben, egymást is biztatjuk az örömre. Még a tűnékeny spontán örömben is azt látjuk, hogy akit öröm ér, a másikhoz lép, rámosolyog, átöleli, szeretné átadni örvendező valóját. Ez is együtt-örvendezés. Ez az öröm megosztása. De meg kell tanulni együtt-örülni. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal - mondja az apostol. Most azt emeljük ki: örüljetek az örülőkkel. Hadd tegyek fel itt egy kérdést, mely a homály világába utal. Láttad már, tapasztaltad már, hogy sajnálod a másik örömét? Bizony, tapasztaljuk ezt magunkban. Hallottad már szívedben a hangot, mikor ujjongó embert láttál: ez meg minek örül annyira? Csepegtettél már keserűt az édesbe? Volt már úgy, mikor örvendező embereket hallottál gyógyulásról, szabadulásról, áldásról beszámolni, te csak azt mondtad: hátrébb az agarakkal, még nincs itt a teljes öröm ideje! Mi, magyarok, amennyire szalmaláng természet vagyunk, legalább ugyanannyira vagyunk savanyú jánosok. Mellettünk nem lehet olyan nagyon örülni. Jaj, de el tudjuk rontani a másik örömét, ahelyett, hogy átengednénk magunkat az együtt-örvendezésnek. Ma délután egy barátomat hívtam fel, beszámoltam neki arról, hogy egy közös barátunkat nagy öröm érte. Igen, valóban? – kérdezte. Mondom, valóban! Mire ő: akkor most végre felhívhatom és letolhatom? Kérdezem: miért most? Mert most talán nem törik össze annyira, az öröm meg a letolás kiegyenlíti egymást - felelte. Ez az a homály, amiről beszéltem. Ez az a borzasztó kiegyenlítés. Ami homályos, az nem sötét. Abban van fény, de nem fénylik át. Nem teljesen sötét, nem abszolút fekete, valami áttűnik belőle. Jaj, de tudjuk a homályt keverni?! Örülsz? - kérdezzük barátunkat. De ne örülj annyira! Valami nagyszerű dolog tölti meg a lelkedet? No jó, mondok valamit, amitől mindjárt énhozzám savanyodsz. Örülni azonban jelenti: együtt-örülni. Együtt örülni az egész teremtett világgal. Egy bölcs mondotta egy ökológiai konferencián, ahol arról tanácskoztak, miképpen lehet megmenteni a földet, hogy ez a megmentő igyekezet tévedés, mert az embert kell megmenteni. Nagy beképzeltség, hogy az ember pocsékba viheti a világegyetemet! Ha minden elpusztul is, ami az ember számára életlehetőséget biztosít, a világ megy tovább. A szekér megy tovább. Legfeljebb mi emberek lemaradunk róla. A világegyetem szüntelenül örvendezik, legfeljebb mi maradunk ki belőle. De szabad felkapaszkodni erre a csodálatos világ-szekérre, és az egész világgal, a Nappal, a Holddal, a csillagokkal, az ég madaraival és a mezők liliomaival együtt örvendezni a csodálatos Alkotónak.

Azután meg kell tanulnunk a megváltásban is örvendezni. Ez több, mint együtt-örvendezés, ez már felül-örvendezés. Fölül-örülni - nehézkes kifejezés, de ha azt mondom: felülmúlni, máris értjük. Ismerős helyzet, az ember bizonyos esetekben fölülmúlja önmagát, vagyis egy adott pillanatban túlhalad azon, amire egyébként képes. S ez nagyszerű. Mi lenne, ha egyszer fölül-örülnénk önmagunkat? És ezzel a fölül-örvendezéssel fölül-írnánk pesszimizmusunkat, csüggedtségünket, fölülírnánk, hogy leírtak bennünket, vagy leírtuk magunkat, mondván, nekünk úgyse sikerült soha semmi, fölülírnánk megannyi mindenféle rosszra, bűnre, aljasságra, alávalóságra késztető gondolatunkat, a beletörődést, hogy úgy is rossz az ember, el van fuserálva minden, s csak József Attilának van igaza: „ugyancsak rossz kedvében lehetett az Isten, hogy ilyen csúnya plánétát köpött”? Írjuk fölül József Attilát! Írjuk fölül a szív homályos és sötét gondolatait! Meg kell tanulnunk fölülörvendezni. Ahol bővölködik a bűn, ott felette bővölködik a kegyelem!

És meg kell tanulnunk egyenes szívvel örülni is - így mondja a zsoltár: „világosság támad az igazra, és az egyenes-szívűekre öröm.” A 12. zsoltárból azt a panaszt hallottuk, hogy a világ tele van két-szívűséggel. Mintha volna egy jó szívünk, meg egy rossz szívünk, s nem tudjuk melyik az igazi. Bizony, sok nyomorúságunk van abból, hogy két-szívűek vagyunk, s az egyik láthatóan a rosszabbik, a savanyú, a szkeptikus, a rosszkedvű, a haragos, az átkozó, a jó szívünket meg azoknak tartogatjuk, akiket szeretünk. Csakhogy az a rosszabbik elnyeli a jót. Vagy megbénítja. Most a zsoltáros azt mondja, hogy Isten örömet áraszt az egyenes-szívűekre. Ezt úgy kell értenünk, ahogy halljuk magyarul, mert úgy van az eredeti szövegben is: egyenes. Hogyan panaszkodott az imént a próféta? Legörbítik az ösvényeket, elcsavarják az igazságot, és aki ezeken indul el, eltéved, s nem talál békességet. Amikor falusi kisdiákként Budapesten kellett átutaznom, az aluljárókban rendre eltévedtem, s csak bolyongtam össze-vissza. De nem miért tévedtem el? Mert büszke voltam megállítani bárkit, hogy megkérdezzem, hol kell itt felszállni a kelenföldi pályaudvar felé?. Miért vagyunk büszkék megkérdezni a mi hűséges Tanácsadónkat, aki minket soha be nem csapott, aki maga a világosság, és nincs benne semmi sötétség, aki maga a színtiszta igazság, és nincs benne hazugság? Miért vagyok én büszke megkérdezni az én Uramat és Istenemet? Az egyenes-szívűség azzal kezdődik, hogy Őt kérdezem. S Ő útba igazít, megmutatja ösvényeit, megtanít az igazság és békesség útjára. Mi több, örömet hoz föl rám! Mert ha engedem, hogy Ő tanácsoljon, Ő vezessen, akkor megtapasztalhatom, hogy Istennél nincs ilyen mondás: „igen is, meg nem is.” Emlékszünk, mit mond Jézus? A ti igenetek legyen igen, a nemetek legyen nem, és minden egyéb, ami ezen túl van, az ördögtől van. Ördög urat ismerjük, ő a nagy összedobáló. Egymásra dobál igent és nemet, szent elkötelezést és vonakodást, tiszta, becsületes, igaz ítéletet és hamisságot. Mr. Diabolos szeretné egybetolni a világosságot meg a sötétséget is. De a világosság a sötétségben ragyog! (János 1:6) Kik az egyenes-szívűek? Akik boldog szívvel indulnak az isteni fény felé. Nem késlekednek, ahogyan nem haboztak a betlehemi pásztorok sem, s nem késlekedtek a napkeleti bölcsek sem, kikről azt olvassuk, hogy mikor megtalálták a Gyermeket, felette nagy örömmel örvendeztek. A Vulgata, a Biblia latin fordítása így fordítja ezt: valódi örömmel örvendeztek. Isten felhozza örömét az egyenes-szívűekre, akik Őt kérdezik, és Őt követik. Az egyenes-szívűeket Isten tanítja együttörülni, és fölülörülni. Ez ma a nagy buzdítás. Ez a nagy advent, melyre epedve várunk, ez Isten nagy kegyelme, mely, ha beköszönt, minket is meggyógyít, minket két-szívűeket, meghasadt életűeket, homályban és sötétben járókat, hogy igaz legyen ránk is: a nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot. Figyeljen szívünk az Úrra, keresse lelkünk az Ő mindent megvilágító kegyelmét, s legyünk kész együtt-örülni a szabadító Úr Jézus Krisztussal Isten dicsőségének, megtartó kegyelmének.

Ámen