Vigasztaljátok népemet!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Régóta olvassuk már a Biblia-olvasó kalauz szerint Ézsaiás próféta könyvét, s most érkeztünk el felolvasott szakaszokhoz. Németh Lászlóval, a nagy magyar íróval szólva, rettenetes sorokat olvastunk eddig, - rettenetes sorokat és rettenetes sorsokat. Ézsaiás próféta, próféta-társaihoz hasonlóan éberen őrködik Isten népe életén, követi az eseményeket, kommentálja a döntéseket, és Isten lesújtó, ítéletes, vagy éppen mindent megsemmisítő ítéletét közli népével. Az eddigi részeket olvasva azt láttuk, hogy ezek a rettenetes próféciák igazából véve nem annyira a jövőt festik meg, nem azt mutatják, hogy mi következik be elkerülhetetlenül, hanem, hogy  mi következik elkerülhetetlenül, ha és amennyiben Isten népe meg nem tér, ha és amennyiben Isten népe meg nem változik. A próféta a lehetséges jövőből elővételez megrendítő eseményeket, megsemmisülést, összeomlást, akár egy egész népnek az összeomlását is, hogy ezzel a saját kortársait jobb belátásra bírja.

Most azonban hirtelen megváltozik a hangütés. Igen, rendkívül különös, hogy a 39. rész végéig olvasva – Németh Lászlóval szólva – rettenetes sorokat és rettenetes sorsokat olvasunk, de most egyszerre csak a próféta, mintha nem is próféta volna, mintha nem felemelt ujjú, fenyegető ítélethirdető volna, mintha nem egy Keresztelő János lenne, aki azt hirdeti, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett, és vége van mindennek, hanem mintha vigasztaló pap volna. Hagyományosan különbséget szoktak tenni Isten népe életében a papnak és a prófétának a tiszte között. A próféta az, aki csalhatatlanul és kérlelhetetlenül közli az ítéletet, a próféta kezében van az Ige kardja, mely kétélű, mely elhatol a velők és az ízek megoszlásáig, a próféta az, aki átlát a szitán, a próféta az apokalipszis, a leleplezés embere. Ezzel szemben a pap közbenjár a népért, a pap az, aki szüntelenül áldozatot visz, a pap, aki sírva esdekel a népéért, a pap, aki vigasztal, a pap, aki együtt sír a síróval és szüntelenül keresi, magáért is és népéért is, Isten megbocsátó kegyelmét. Szinte nem is értjük ezt a váltást, hogyan lesz Ézsaiásból, az Ószövetség egyik legnagyobb prófétájából, legkeményebb szavú szónokából vigasztaló pap, - hiszen a 39. részben még arról olvastunk, hogy ítélet fog bekövetkezni, ám rögtön, a 40. részben így kezdi a próféta: vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!

Hogy ezt a nagy változást vagy váltást érzékelni tudjuk, hadd mondjam el röviden, mi történik a 39. részben, s volt annak is az előzménye. Vajon mi késztetette ott a prófétát arra, hogy Ezékiás királyhoz menjen és közölje Istennek ítéletét? A 38. részben egy fantasztikus, csodálatos esetről olvasunk, ami az akkoriban igen nevezetessé lett, a híre szinte a világ végéig elterjedt. Ezékiás király halálos súlyos betegségbe esett. Isten prófétája, Ézsaiás meg is mondta neki: vess számot az életeddel, írd meg a végrendeletedet, mert meg fogsz halni. S ekkor ez a király, ki nagy ember, nagy harcos, nagy építő volt, sarokba fordulva sírt, mintegy kisgyermek, és gyógyulásért könyörgött Istennek. Ilyen szavakat mondott a király: olyan vagyok, mint a nomádok sátora, és Isten úgy bontja el az életemet, ahogy ezek a sivataglakók fölszedik a sátrat, és már ott sincsenek. Így voltam én itt – siratja magát a király. Aztán a prófétát még útban a királytól hazafelé, megállította Isten , visszaküldte, hogy megvigye Isten kegyelmes jó hírét, mondván: a napórán visszaáll a mutató, mert mintegy visszaállítja Isten a Nap járását, visszaviszi az időt, vagy maiképpen szólva: visszatekeri az órát, vagyis meghosszabbítja a király életét. Eztán Ezékiás király pontosan ugyanannyit uralkodott még, mint amennyit betegsége előtt. Híre ment az egész világon ennek a fantasztikus csodának.

És követek érkeztek Bábelből (vagy Babilóniából), akik látni akarták a meggyógyult királyt, látni akarták, hogy valóban igaz-e, amit a korabeli médiumok elvittek a világ végéig, hogy valami titokzatos kegyelem folytán meggyógyult ez a halálosan beteg ember. Azonban, nemcsak ennyi történt, tehát hogy Merodák Baladán, Babilónia királya néhány követet küldött Ezékiás királyhoz. Hanem valami más is történt, - és itt érezzük meg, miért lesz majd olyan súlyos az ítélet, amit a próféta még egyszer kénytelen lesz kimondani. Megérkeznek a követek, a babilóniai király barátkozni akar. S látjuk máris rögtön, milyen súlyos időnként a barátkozás, milyen súlyos következményei vannak. Merthogy Ezékiás király mindent megmutat a babilóniai követeknek. Megmutatja a kincsestárát, megmutatja a fegyvertárát, megmutatja az ország stratégiai erősségeit, megmutatja az egész országot. Hát végül is barátságba érkezett valaki, ilyen a szovjet-magyar megbonthatatlan barátság, mindent meg kell mutatni. Csakhogy, itt nem a szovjet érkezett, nem a fennálló és regnáló Asszír birodalomból érkeztek a követek, hanem Babilóniából, egy feltörekvő birodalomból, mely ugyan Asszíria adófizetője, de már szervezkedik, szövetségeseket gyűjt. Talán ezért jöttek Ezékiás királyhoz is - barátkozni, hogyha ha eljön az idő, együtt rázzák le Asszíria igáját. Mégsem barátkozni jönnek! Megfigyelni jönnek! Nem barátot keresnek, hanem zsákmányt! Ezékiás király rövidlátó, nem veszi észre, hogy miután csodálatos módon meggyógyult, nem azért sereglenek hozzá , hogy lássák a csodát vagy mert olyan emberrel, akin Isten áldó keze van, érdemes barátságban lenni – nem ezért jünnek. Zsákmánynézőbe jön Babilónia. A király rövidlátó.

De még ennél is súlyosabb dolog történik ennek az egyébként szent embernek az életében: dicsekszik. A Királyok könyve is leírja ugyanezt az eseményt, tehát nemcsak a próféta közli, s ott is szinte szó szerint ezt olvassuk. Mikor a próféta megkérdezi, hogy mi történt, elmondja a király: messzi földről jöttek hozzám, Bábelből. Mit láttak házadban? – Mindent láttak, ami a házamban van, semmi nincs, amit meg nem mutattam volna nekik kincseim közül, semmi nincs, amit meg nem mutattam volna nekik, ami az enyém. A király dicsekszik. Dicsekedhet Isten embere így, hogy ez mind az enyém? Ezt mind én szereztem, ezt mind én építettem, ezt mind én szerveztem? Pedig most Ezékiás király ezt teszi. Akik olvasták, fel tudják idézni, akik nem, javaslom, otthon olvassák el a 38. fejezetet. Milyen összetöpörödött kis gyermekként, akit az édesanyja a karjára vesz, és nem tud vele mit kezdeni, úgy sírt és nyöszörgött ez a király, amikor Isten közölte vele: készülj, mert meg fogsz halni. Hogy elpanaszkodta ez a király: olyan vagyok, mint egy sátorlap a pusztalakóknál, felgöngyölítik, odébb viszik és nincs. Olyan vagyok, mint a sás, ami alól elapadt a víz, elszáradok, és porrá leszek, és nincs tovább. És mint egy semmi nélkül való ember könyörgött a gyógyulásáért. És ezt megkapta Istentől.

S ebből a királynak meg kellett volna értenie, hogy mindent kapott. Korábban még arról olvasunk, hogy amikor Asszíria megszorongatta Jeruzsálemet, és adót vetett ki rá, úgy gyűjtötték össze a pénzt, hogy az Ezékiás király által gyönyörű szépen feldíszített templomról, az ajtókról, a nyílásokról lefejtették az ezüst és arany burkolatot, amit Ezékiás király tetetett oda, hogy ki tudják fizetni a súlyos adókat. Gazdag ország volt Ezékiás országa, volt tehetősége, voltak palotái, szép szőlőkertjei, volt erős hadserege, nagy-nagy ország volt az. De nem Ezékiásé volt. Ő a gőg bűnébe esik, a dicsekvés bűnébe esik itt. És ekkor közli Ézsaiás próféta Isten ítéletét: Ímé, napok jönnek és elvétetik minden, ami a te házadban van, és minden, amit a mai napig csak gyűjtöttek a te elődeid Bábelbe kerül, és nem marad meg semmi. Sőt, gyermekeid is rabszolgák lesznek ott. Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet – folytatja a próféta. A próféta, aki kemény, visszavonhatatlan ítéletet mond, ezt mondja utána rögtön: vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet. Merthogy most már abszolút módon a jövő felé fordul. Amiről a 40. fejezettől kezdődően beszél Ézsaiás próféta, az már nem Ezékiás korában fog bekövetkezni. Valóban jövendöl a próféta, jövőt mond, megmutatja azt, ami a távoli jövőben fog bekövetkezni. És ezt már nem azért mondja, hogy összerázkódjunk, nem azért mondja, hogy a fenyegetés valamit elindítson az emberben, aki ennek nyomán gyorsan visszafogja magát és jobb belátásra tér. Valami olyasmit mond, amit sem Ezékiás, sem az utána következő nemzedékek nem láthattak, mert százötven évvel később történt. Olyannyira felfoghatatlan  a prófétának ez a jövőbe látása, hogy a Biblia-tudósok mind a mai napig igen hevesen vitatkoznak azon, hogy valóban Ézsaiás próféta mondotta-e ezeket a vigasztalásokat, vagy valaki más írta sokkal, sokkal később, aztán odatették Ézsaiás próféta könyvéhez. Olyan felfoghatatlan, elképzelhetetlen ez a váltás. Még Kálvin is azt mondja, amikor ezeket a sorokat magyarázza, látva ezt a hirtelen váltást, hogy itt a próféta, elfordulva saját nemzedékétől és látva, hogy elvesznek már, mert rossz útra mentek, elvesznek, mert gőgösek voltak, elvesznek, mert vakok voltak, csak a jövő nemzedéke felé fordul, és saját népe nyomorúsága kellős közepén a jövő nemzedéket vigasztalja. Fantasztikus dolog ez. Nemcsak az ítéletet látja, hanem látja a szabadulást is. De előbb jól látja, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik az, amit néhány mondatban jelez: minden elvész, és ez valóban bekövetkezett százötven évvel később. A babilóniai birodalom, ahonnan most még csak barátkozni jöttek, még csak terepszemlére jöttek, most még csak egy gyógyult királyt akartak látni, majd rettenetes és iszonyatos erővel felvonul, Jeruzsálemet megostromolja, megsemmisíti, a népet rabszíjra fűzi, rabságba viszi, és ez a fogság hetven esztendeig tart. Kétszázhúsz évet lát előre a próféta.

És azért van ez így összekötve a vigasztalással, mert a későbbi nemzedékek, a fogságban levők talán nem is értik, miért kell nekik ott lenni. Miért kell ott lenni? Mi rosszat tettek ők? A fogság idején születik az egyik és talán az egyetlenegy ilyen zsoltár, a 79. zsoltár, melyben a zsoltáríró nem tud bűnről. Olyan nagy a szenvedés, olyan nagy a nyomorúság, olyan régóta tart a baj, hogy a zsoltáros nem is tudja kimondani, hogy mi méltán vettük a mi büntetésünket, mert ő már a fogságban született. Mennek hát visszafelé az időben, és keresik az okot, mint ahogy mindig így teszünk, amikor katasztrófa történik, keressük az okot, miért történt ez, miért engedi meg ezt Isten, mi az, hogy megengedi Isten? A próféta szavából derül ki, hogy mindennek Isten ennek az elsőrendű ágense. Ő okozta ezt? Vagy más? Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - így szól a ti Istenetek, szóljatok szívéhez és hirdessétek Néki, vége van nyomorúságának! A próféta látja a nyomorúságot. És látja a nyomorúság végét.

Azt a nagy üzenetet hordozza számunkra ez a különös összekapcsolás, az ítéletnek és a vigasztalásnak, a végső megsemmisülésnek és az új kezdetnek, a fogságnak és a fogságból való megszabadításnak, a minden rossz bekövetkeztének és a kegyelmes új megkezdésének ez a különös, talányos összekapcsolása, hogy Isten útjai beérik, előzik és teljesítik a mi emberi útjainkat. Erről a háromról szeretnék még röviden szólni.

Isten útjai beérik a mi útjainkat. Utolérik. Olykor a történelemben meg az egyéni életben, akár a legszemélyesebb életben is, azt éljük át megrendítő módon, hogy valamiféle párhuzamosság zajlik. Megyünk a magunk útján, megyünk a magunk feje szerint, teljesítjük a sorsunkat, de azt érezzük, hogy mellettünk és körülöttünk történik, bontakozik valami, hangok hallatszanak át, jelek következnek be, és ez a mellettünk haladó út az igazi út. Hogy lépjünk át rá, hogy térjünk át rá? Ám olyan erős a meghatározottságunk, olyan erős a sorsból jövő kényszer, olyan könnyen megadjuk magunkat a sodortatásnak, hogy szinte csak átszűrődnek ezek a hangok. Reménytelen a helyzet. Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet! – kiált a próféta –, mert Isten útjai beérik az emberi utakat. Ahogyan a zsoltárban, a 139.-ben mondja az Isten elöl menekülő, az Isten elöl kitérni akaró, az Istent a maga életéből elhárítani akaró ember: ha az egekbe hágnék fel, vagy a Seolban vetnék ágyat, Te ott is ott vagy, ha a tenger túlsó szélére kelnék, ott is ott vagy velem. Mintha Jónások lennénk,  akik menekülnek Isten elöl, és az isteni elöl, de Isten utoléri, mert Isten útjai beérik az emberi utakat, ám most nem a haraggal éri be, nem az elkerülhetetlennel éri be, hanem ezzel a csodálatos üzenettel: vigasztaljátok az én népemet!

Milyen megkeményedés és borzasztó végső állapot az,  amikor annyira mélyen vagyunk, annyira bajban vagyunk, hogy a vigasztaló kezet is elütjük. Láttam már ilyet. Édesanya vigasztalná gyermekét, ölelné át, de a gyermek elüti az édesanyja kezét. Barát közeledik a baráthoz, keresi a szavakat, de a bajban levő torkára forrasztja a szót: ne mondj te nekem semmit. Ez a végső elesés állapota. És mégis, a vigasztaló szó utolér, Isten útja beéri az emberi utakat.

Sőt,  előzi, nemcsak beéri, hanem előzi is. Merthogy sokszor mondjuk, sokszor látjuk, sokszor óhatatlanul így fogalmazunk, hogy akármerre fordulunk, akármerre lépünk, mindig valami bajba, valami rosszba ütközünk. Valami szépet eltervezünk, de valami nagyon-nagyon rettenetes jön belőle. A rossz már ott van, nem tudjuk kikerülni. Isten útjai azonban előzik mindezt. S milyen csodálatos, hogy százötven évvel a fogság előtt egy próféta, Ézsaiás - ugyan ki hallotta hangját, ugyan ki jegyezte fel a szavait, ugyan ki őrizte meg ezeket a beszédeket?! - mégis Isten Lelkétől ihletetten megírja a vigasztaló üzenetet. És akik ott a fogságban, a saját nyomorúságukban gyötrődnek és nem látnak kiutat, és csak fájdalmas kérdéseket tudnak feltenni, egyszerre csak hallják az üzenetet: szóljatok szívéhez, vége van nyomorúságának. Mert nemcsak az a nagy kérdés, hogy miért van a rossz, sokkal nagyobb kérdés ennél, hogy meddig tart a rossz, mikor lesz vége? Vége van nyomorúságának.

És legvégül, azt mondja a próféta szava, hogy Isten útjai teljesítik az emberi utakat. Milyen különös. Mi úgy gondolnánk, hogy mi vagyunk azok, akiknek valamilyen módon rá kell találni az isteni útra, valamilyen úton meg kell találnunk, amit Isten nekünk sajátos, akár egyéni útként is rendelt, és nekünk azon végigmenni. És mégis,  most az emberi utak azok, amelyek teljesítik az isteni utat. Ugyanis ez a vigasztaló beszéd,  illetve a vigasztalás egész sorozata, aminek csak most az első szavait olvastuk, nemcsak százötven évvel mutat előre, hanem nyolcszáz évvel mutat előre, - arra a Jézus Krisztusra, akiről Ézsaiás próféta, mint Isten szenvedő szolgájáról jövendöl. Arra a Jézus Krisztusra mutat, akiről pünkösd után az a bizonyos szerecsen komornyik, aki fotgatja a prófétai tekercseket, olvassa őket, majd a hozzá odalépő Fülöpöt megkérdezi: kiről beszél itt a próféta, magáról, vagy valaki másról, ki az, akiről Ézsaiás beszél, hogy magára veszi mindenki bűnét és nyomorúságát, hoogy nem töri el a megrepedt nádszálat, nem oltja ki a pislogó gyertyamécsest, és Isten teljes és abszolút kegyelmét fogja elhozni, és az ő számára kell az utat készíteni, Őérette emelkedjen fel minden völgy és szálljon alá minden halom? – hallja rá a feleletet. Ő az isteni ige, aki megmarad akkor is, ha minden elvész. Ahogy a próféta mondja gyönyörű képpel: bizony fű a nép, megszáradt a fű, és elhullott annak virága, de Isten beszéde örökre megmarad. Ki ez a valaki? – Ez a mi Krisztusunk. És ezért a próféta nemcsak a régi zsidóknak beszél, hanem beszél nekünk is, amit mond, nemcsak a régi zsidóknak volt érdekes, ott, a babilóniai fogságban. Van-e kiút, van-e hazatérés, van-e fölemelkedés, van-e kezdet, van-e számunkra is? Számunkra is, ha tudjuk, hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus az, akiben Isten népe megbűnhődött minden bűnt. Mert hogy is mondja a próféta? – szóljatok szívéhez, hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr minden bűneiért. Ez igazságtalan. Hogyhogy kétszeresen? Hát nem patikamérlegen szokta ezt Isten kimérni? Ő sohasem ad többet, mint ami jár. De annyit mindig ad. Ezért vagyunk alázatosak az ítéletben, tudjuk, hogy annyit kapunk, ami jár, annyit kapunk, amit érdemlünk. Miért mondja hát a próféta azt, hogy kétszeresen, hogy kétszeresen sújtotta? Mert Isten mindent rátett Jézus Krisztusra. Rátette a régiekét és rátette az eljövendőkét is. Egyszer hallottam egy igen tekintélyes, befolyásos református lelkipásztort arról prédikálni, hogy nekünk nem szabad a Himnuszt énekelni, mert az egy pogány szöveg, amelyik azt mondja: „Megbűnhődte már e nép a múltat s a jövendőt”. Ilyet nem lehet mondani. Igen, nem lehet, ha úgy gondolkodunk Istenről, mint a nagy patikusról, aki milligrammra méri a kegyelmet és a büntetést, aki milligrammra méri, hogy ennyi vétket elkövettél, ennyi bűnhődés jár érte, s akkor ki van egyenlítve, beáll nullára a mérleg nyelve, igen, akkor mondhatjuk, hogy rossz a Himnuszunk szövege. De Ézsaiás próféta azt mondja: kétszeresen sújtotta. Arról a Krisztusról beszél, aki nemcsak az elmúltakért, hanem az elkövetkezendőkért is magára vette Isten ítéletét. Vigasztaljátok az én népemet. Azt mondottam, hogy az ember útjai teljesítik az Isten útját. Jézus Krisztus útja teljesíti az Isten útját, mert ő mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. Mert Ő a második Ádám, mert Ő minden ember reprezentánsa. Az Ő útja teljesíti Isten útját. Ma egy királyról hallottunk, kedves testvérek, aki naív volt, aki vak volt, aki büszke és dicsekvő volt, egy népről hallottunk, amelyik vak volt, büszke volt és dicsekvő, amelyik elvétette az Isten útját. S lám, Isten kegyelme mégis beérte, előzte és teljesítette,  - minden a kegyelembe foglaltatik bele. Szabad nekünk is e vigasztaló szavakat a szívünkre venni, e vigasztaló szavak fényében Krisztusunkat látni, Isten kegyelmét, feloldozását elfogadni, s erejéből azt az újat megkezdeni, amit számunkra készített.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük Urunk az örökkévaló Igét, mely megmutat múltat, jelent és jövendőt. Megmutatja, hogy minden a Te csodálatos akaratodba foglaltatik, megmutatja, hogy útjaid hogyan érik utol a mi útjainkat, kegyelmed hogyan előzi minden nyomorúságunkat, hogy az egy igaz ember Jézus Krisztus útja hogyan vezet el a végső célig, szabadulásig, feltámadásig, üdvösségig. Köszönjük, hogy vehettük ma ezt a vigasztalást. Köszönjük, mert sokféle rettenet lakik a szívünkben, sokféle gyász és szomorúság. Gyászolunk szeretteinkért, akikre most visszaemlékezünk, akik mellettünk voltak, és már nincsenek. Gyászolunk azokért, akiknek összetört a szíve talán éppen miattunk, és mi nem tudjuk őket megvigasztalni. Gyászolunk és szomorkodunk a vigasztalhatatlanokért, akiknek szívét és lelkét, oh, nincs emberi szó, ami fel tudná törni. Köszönjük az örök Igét, az örök vigasztalást.

Így hozunk Eléd, Mennyei Atyánk ma minden szomorkodót, mindenkit, akit aggodalom és kétség tölt el, mindenkit, aki talán a régmúltba utazva keresi az okokat, keresi súlyos miértjeire a választ, irányítsd tekintetüket Jézus Krisztusra, aki mindent elvégzett és számukra minden kegyelmet megszerzett. De nemcsak magunkat visszük most Eléd, Mennyei Atyánk, hanem az árván maradt lengyel népet is, és könyörgünk az ő vigasztalásukért is. Könyörgünk ezért a népért, mely oly sokat szenvedett, könyörgünk e népért, mely vezetői nélkül maradt kétségekben, aggodalmakban, sok súlyos kérdés közepette, vigasztald az ő szívüket is, szólj az ő szívükhöz is. Mutasd meg a jövőben elkészített kegyelmedet számukra. Segítsd és bátorítsd őket, légy kegyelmes ehhez a néphez.

Buzdíts bennünket is Mennyei Atyánk e mai napon, hogy mi, akik megértettük vigasztalásodat, lehessünk annak szószólói, mi, akik megértettük, hogy Krisztusban végeztél el érettünk mindent, lehessünk Krisztus boldog tanúi, hadd hirdessük mi is népünk szívének vigasztaló megújító kegyelmedet. Áldj meg bennünket ebben, Mennyei Atyánk, erősíts bennünket Krisztus kegyelmével, Szent Lelked hatalmával.
Ámen