Vigasztaljátok meg!

Lectio: Zsolt 15

Imádkozzunk: Magasztalunk, Mennyei Atyánk, hogy minden időben áldott kegyelmedbe ajánlhatjuk magunkat, életünket, szeretteinket, egész világunkat, és biztosan remélhetjük, hogy meghallgatod e mostani könyörgésünket is, mert Krisztus nevében kérünk. Magasztalunk is sok-sok áldott meghallgatásért, erőink megújításáért, gyógyításokért, szabadításokért, vigasztalásokért, élő reménységért, az örök élet drága ajándékáért. Kérünk, szenteld meg istentiszteletünket, áldd meg közösségünket, Lelked hatalmával bátoríts, és vezess a Krisztus útján, hogy soha Tőled el ne tántorodjunk, mindig Benned bizakodjunk, s nagy Neved dicsőségére éljünk. Krisztusért, szabadítónkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.

Textus: „Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem részben, hogy azt ne terheljem, titeket mindnyájatokat. Elég az ilyennek a többség részéről való ilyen megbüntetése: annyira, hogy éppen ellenkezőleg ti inkább bocsássatok meg néki és vígasztaljátok, hogy valamiképpen a felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet.

Azért kérlek titeket, hogy tanúsítsatok iránta szeretetet. Mert azért írtam is, hogy bizonyosan megtudjam felőletek, ha mindenben engedelmesek vagytok-é? Akinek pedig megbocsáttok valamit, én is: mert ha én is megbocsátottam valamit, ha valakinek megbocsátottam, ti érettetek cselekedtem Krisztus színe előtt; hogy meg ne csaljon minket a Sátán. Mert jól ismerjük az ő szándékait.” 2Korinthus 2,5-11

Szeretett gyülekezet, kedves Testvérek. Bibliaolvasó Kalauzunk rendje szerint  a második Korinthusi levelet olvassuk. Ha ezt és az első levelet összehasonlítjuk, nemcsak az apostol személyiségére vetül fény (lám, milyen csodálatosan vezette leveleken keresztül is a korinthusi gyülekezetet!), hanem mélyebben belelátunk a korinthusi gyülekezet helyzetébe is a magunk tanulságára. Ha a levelet összehasonlítjuk az apostol többi levelével,  főleg a vitatkozó leveleivel (mondjuk a Galata levéllel), máris sejthetjük, hogy nagy probléma lehetett a korinthusi gyülekezetben: megosztó viták, a konfliktusokká, harcokká, szakadásokká fajuló veszekedések az egész közösséget veszedelembe sodorták és kinek-kinek kárára voltak. A mi modern életfelfogásunk nem sokat segít a tisztánlátásban (bizony, manapság a saját jól felfogott érdekünket sem látjuk!),  ezért idekívánkozik néhány megjegyzés.  Ma az a meggyőződés járja, hogy úgy kell a világot berendezni, hogy mindig, minden esetben én járjak jól. Úgy szülessenek a törvények, követeli a mai ember, úgy épüljenek fel a társadalmi intézmények, úgy legyen megszerkesztve a világunk, hogy én, igen, végsősoron csakis én, de én mindenképpen jól járjak! És ha ennek az az ára, hogy meghasadnak a közösségek, felbomlanak az emberi együttélés szerkezetei, nem számít! Ezt tapasztaljuk mi is, olykor riadtan, máskor magunk is sodródva a korszellemmel. S valóban, ha elkezdjük a társadalom intézményeit áttekinteni, ez a felfogás szinte mindenütt elemi erővel kezd ez érvényre jutni. Nem kell sokat szólni arról, hogy micsoda erők szaggatják szét ma a család szerkezeteit. Már fel van forgatva, hogy mi az, hogy férfi és mi az, hogy nő, és mi az, hogy házasság, mi az, hogy gyermekek, mi az, hogy rokonság, mi az, hogy a család évezredes rendje, és mi az, hogy a család az emberi társadalom alapsejtje. Eltűntek a magától értetődő hagyományok,  és lassan a törvényhozásban is uralkodó vezérelv lesz, hogy csak az egyes embernek legyen jó. Vagyis az én akaratom, az én szándékom, az én meggyőződésem, az én jólétem, az én boldogságom, egyedül ez számít, és ha ezért minden egyéb kárba megy, nem baj, ennek így kell lenni. Aztán megrökönyödve látjuk, milyen kiszolgáltatottak lettek a tanárok. Csak a gyereknek legyen jó! Természetesen! Ne legyen nehéz a lecke, ne kelljen sokat tanulni, ne lehessen a gyermeket az iskolában semmire kényszeríteni (kényszer?  - ezt a szót már ki se lehet mondani!), ne lehessen a gyereket meginteni, megfegyelmezni, megregulázni. Hihetetlenül népszerűek lettek az iskolaellenes oktatási „szakemberek”. Múlt héten olvastam egy közösségi bejegyzést,  ahol arról prelegáltak, hogy az iskola voltaképpen rút kaszárnya, és lám, most a koronavírus járvány idején, amikor sok helyütt internetes távoktatás folyik, milyen boldogok a gyerekek, hogy otthon lehetnek, hogy semmiféle stressz nem éri őket a közösségben! Át is kéne alakítani az egész iskolaszerkezetet ilyenre, mert egy húsz-harminctagú osztályban már rengeteg sérülés éri a gyereket, és egyáltalán az egész pedagógiai rendszer egy elnyomó, agresszív, szocializációs drill, civilizációs zsákutca! Nem akarom tovább sorolni, hiszen tudjuk, hogy nincs az életünknek olyan területe, ahol ez az én-központúság ne jelenne meg. Igen, az egyházban is. Sok vitám van lelkipásztorokkal, gyülekezeti munkásokkal, presbiterekkel, akik úgy akarják berendezni a gyülekezeti életet, hogy mindenki jól érezze magát. Ez nyilván jó igyekezet! Mert milyen lenne az Anyaszentegyház, ha abban  rosszul érezné magát bárki? Mégis, amikor elkezdünk belegondolni ebbe az ideába, mit jelentsen az, hogy érezze jól magát mindenki, már nem is olyan egyszerű a dolog. Egyre több helyen látni, hogy a gyülekezet mindenféle igényt teljesít. Hiába a szokás és a hagyomány, ha az egyik család ezt kívánja, az egyik ember meg azt kívánja, hogy a szertartás legyen ilyen vagy olyan, a templomba kerüljön be az vagy az, az istentisztelet rendje legyen emilyen-amolyan –  miért is ne, máris teljesítik. És miért? Mert ha teljesítjük, az emberek jól, sőt jobban fogják magukat érezni. Másféle, de idekapcsolódó  jelenség, hogy sokan oda mennek templomba, ahhoz a gyülekezethez csatlakoznak, ahol jól érzik magukat. Ez aztán, ahogy egy kortársam mondta, afféle egyházi turizmus. A hívek a kedvenc istentiszteleti kirándulóhelyeikre járnak vasárnaponként. Mindezt azért mondom, hogy még élesebb fénybe állítsam azt, amiről itt az apostol beszél. Mondandójának ugyanis az a lényege, hogy ha valaki kárt szenved a gyülekezetben, azzal az egész gyülekezet is kárt szenved, viszont ha valakinek a sérelmét meggyógyítják, az egész közösséget gyógyítják – de csak akkor gyógyulhat bárki, ha közösségben gyógyul. És ez a tétel másképp nem fogalmazható meg. Vagyis a közösség nem szenvedhet kárt csupán azért, hogy egy valaki előnyhöz jusson. Panaszos esetet említ itt az apostol, és egy sérelem gyógyítását idézi fel, mégpedig a rajta esett sérelmet. Ha megbocsátottatok neki, mondja arról, aki megbántotta őt, én is megbocsátottam neki; és ha valakinek megbocsátottam, érettetek tettem! Kicsit később, a hetedik részben, amikor korábbi kemény szavaira tekint vissza, ezt mondja: „ha megszomorítottalak benneteket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam, mert látom, hogy az a levél, ha ideig-óráig is megszomorított titeket, most pedig örülök, hogy megszomorodtatok, mert megtérésre szomorodtatok meg, mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok, mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való, megbánhatatlan megtérést szerez, a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,8-10)

Tegyünk itt kitérőt. Vajon ez a bántó levél az első korinthusi levél lett volna? Ugyan kit bánthatott meg a szeretet himnusza? Ugyan kit bántott meg a feltámadásról szóló bizonyságtétel? Ugyan kit bántott meg a sok tanács, hogyan éljen szépen a gyülekezet? Ugyan kit bántott a bölcsesség, amellyel az apostol számos nehéz kérdésben tanácsot adott a korinthusiaknak? Senkit. Éppen ezért sok tudós arra a következtetésre jutott, hogy kellett lennie legalább még egy korinthusi levélnek, amit az általunk ismert első és a második között írt az apostol. Talán erre utal itt. Ez a levél, mondja, megbántott benneteket, de nekem is fájt, és bántam, mert elkapkodtam, indulatos voltam! Igen, az apostol tudott indulatosan, hegyesen és keményen fogalmazni. Olvassuk csak mai nyelven a galatákhoz írt levél némely kitételét, az apostol egyenesen lehülyézte őket (Galata 3,1). Ehhez képest az első Korinthusi levél aggódó atyai szó a rossz útra tévedt gyermekekhez! Tehát kellett lennie egy levélnek, amivel megbántotta, összetörte a korinthusiakat, és erre utalva mondja, bár bántam, fájlaltam a dolgot, most, hogy jó híreket veszek tőletek, már nem bánom, mert megtérésre szomorodtatok meg. Az Isten szerint való megszomorodás megtérést szerez az életre.

Ezért mondtam a bevezetőben, hogy nekünk nagy erőfeszítéseket kell tennünk, hogy megértsük, miről van itt szó. Ne adj’ Isten, ha a lelkész kiprédikál minket, mi szedjük a sátorfánkat és odébbállunk. De lám, nem ezt tanácsolja az apostol! Az ő intelme az, hogy ha valaki károsodik, az egész közösség is károsodik, ám ha valaki megbántódva otthagyja a közösséget, annak nemcsak közösség, hanem ő is további kárát fogja látni. Ott kell meggyógyulni, ahol a baj történt. Ott kell megbékélni, ahol megbomlott a szeretet köteléke. Ott kell egymásnak megbocsátani, ahol a sérelem esett. Ott kell a dolgokat elrendezni, ahol felborult a rend. Mert a közösség csak akkor épít, ha maga is épül. A közösség csak akkor van segítségünkre, mai szóval, a hasznunkra, ha mi is segítségül és hasznára vagyunk a közösségnek, ha mi is építjük a közösséget.

Azt a kérdést kell, most már röviden megértenünk, hogy miért mondja az apostol ezt: ha valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, bár részben engem is, hanem leginkább titeket, és az ilyeneknek elég, hogyha a közösség megfeddte, de immár bocsássatok meg neki és vigasztaljátok meg! Milyen érdekes ez az ellentét! Valaki megbántott, megvetette a közösséget, olyasmit tett, ami mindannyiunknak a szégyenére van, az egész közösség pironkodik miatta, és most azt mondja az apostol: vigasztaljátok meg őt! Hogyan? Hát nem neki kellene megvigasztalnia minket? Hát nem mi vagyunk megszomorítva? Vajon nem rajtunk esett sérelem? Nem a közösség egészét bántotta meg? Miért őt vigasztaljuk? Ő vigasztaljon bennünket! Ő kérjen bocsánatot. Ő rendezze el velünk a dolgot! Ő törölje le a szégyenfoltot az egész közösségről! Mégis, milyen érdekes, nem pusztán azt mondja az apostol, hogy bocsássatok meg neki, hanem vigasztaljátok is meg. Ezzel titokra mutat rá, mert aki a közösséget bántja, nem is látja, de veszedelmes csapdában vergődik. Az is nagy kérdés, tudom, hogy miért is bocsássunk meg? Azért, nyilván, mert az ilyen ember, ahogy az apostol mondja utolsó intelmében, a Sátán csapdájában vergődik, de magával ránthatja a többieket is. Tehát, mondja: „érettetek bocsátottam meg én is, Krisztus színe előtt, hogy meg ne csaljon minket a Sátán, mert jól ismerjük az ő szándékait.” Megcsalni, becsapni, rászedni, rávenni – ez úgy is fordítható, hogy a maga tulajdonába vesz titeket, vagy uralmat vesz rajtatok. Bajba keveredett, és ha nem vigyáztok a Sátán titeket is bajba kever.

Így olvassuk Steinbach püspök úr ide fűzött elmélkedésében: aki mindenképpen meg akar nyerni egy konfliktust, az valószínűleg már vesztes egy másik konfliktusban. Vagyis nincsenek győztesek. Ami pedig a megbocsátást illeti, a magyar építőiparból ismerős az a jelenség, amit lánctartozásnak neveztek. A vállalkozó megbíz egy alvállalkozót, az pedig egy másik alvállalkozót, vagy beszállítót, aztán az egyik nem fizet a másiknak, az pedig a harmadiknak, és ezzel mindenki adósa lesz mindenkinek. Ez a lánctartozás. Senki sem jut hozzá a járandóságához. Ehhez hasonlítható az, amiről az apostol intelmében beszél: ha nem tudtok megbocsátani, nem tudtok vigasztalni, nem tudtok visszafogadni, mert győzni akartok egy konfliktusban, épenséggel nem felülkerekedtek, hanem lesüllyedtek! Olykor egy-egy gyülekezetben azt hiszik, hogy győzelmet arattak egy vitában, konfliktusban, mert elment a vitapartner, vagy éppen kilökték maguk közül. Elment? Jaj, de jó! Végre, megszabadultunk. Győztünk! Szájba vertük, és megszeppenve hallgat? Végre befogja a száját! Győztünk! És eközben észre sem vesszük, hogy máris adósok lettünk, adósok a Jézus Krisztus szeretetével, adósok a megbocsátással, adósok a testvériséggel – és ha adósok vagyunk, akkor vesztesek vagyunk mi is. Ez a Sátán csapdája! Győzelemmel igéz bennünket, azzal, hogy „ezt azért már nem hagyhatod!” vagy: „ebből az ügyből neked kell jól kijönni!” S milyen naggyá tud nőni bennünk ilyenkor a méltóságtudatunk, az érdemességünk érzete, a munkateljesítményünk kelletése,  és megszólal a szívünkben a Sátán legédesebb nótája, amely mindig így kezdődik: „Bezzeg…”. Például így: „Bezzeg én…” vagy fordítva: „Bezzeg ő…”. Ezt észleli az apostol, és ő maga is, aki kemény szavakkal  hirtelen és kapkodva megrótta szeretett gyülekezetét, és most látva, hogy némelyeket megbántott, nem mentegeti magát, mondván:  mindezt azért tettem, hogy megmentsem a közösséget. Hanem bocsánatot kér a kemény levélért. Ha valakit megszomorítottam, mondja, megbántam. Csak eztán toldja hozzá, hogy: ha a megbántás Krisztus szerint szomorította meg, és ezért megtért, akkor már annyira nem bánja. Majd megint azt mondja: mindazáltal, ha valaki titeket megszomorított, bocsássatok meg neki és vigasztaljátok meg!

Vigasztaljátok meg, mert nincs győztes! Nincs olyan helyzet, hogy valaki megnyer egy részcsatát, maga alá gyűri a másikat, és azt mondhatná, hogy teljes körűen úgy történt minden, ahogy az neki jó. Ha ilyent láttok, vigasztaljátok meg, mert csapdában van. Vigasztaljátok meg, mert rászedte a kísértő. Mi pedig, mondja az apostol, ismerjük jól a Sátán szándékait. Nem ismeretlen előttünk a terve, hogy zűrzavart, egyenetlenséget, viszálykodást, háborúságot szítson. Nem ismeretlen előttünk a szándéka, hogy elszakítson bennünket a Krisztus szeretetétől. Nem ismeretlen a számunkra a sugallata, hogy önmagunkat tegyük meg mindenek fölött valónak, mindenek urának, mintha mi lennénk Isten, aki az egész világegyetemet megteremtette, fenntartja, forgatja, működteti. Vigasztaljátok meg, és ezzel  kiszabadítjátok a Sátán csapdájából. Bocsássatok meg neki, és ezzel kihozzátok őt az eltévelyedésből. Gyógyítsátok meg, mert a gyülekezet gyógyító közösség. Ha másnak is megbocsátasz, akkor a közösséget is föloldozod arra, hogy egészséges, Krisztus-követő, Isten dicsőségére élő legyen. Ha a közösség károsodik, te is károsodsz. Ha a közösség ereje csappan, a te erőd is csappan. Ha a közösség elvéti az utat, te sem találod már. Együtt kell kérnünk állhatatos imádságban, hogy meg ne csaljon minket a Sátán, hanem legyünk Krisztusban szabadok, készek a megbocsátás erejével gyógyítani, a vigasztalás erejével reménységet adni, és mindenek fölött Krisztus előtt és Krisztusban betölteni a szeretet törvényét. Ámen.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, kérünk, erősíts minket a megbocsátásnak, a vigasztalásnak, a szeretet munkáinak készségére. Könyörgünk az egyházért, távoztasd tőlünk a viszályt, a megosztottságot, adj tiszta látást, vonj Te áldó hatalmad oltalmába, hogy szabadok legyünk minden reánk leselkedő veszélytől.

Kérünk, most a járvány idején különösen, áldd meg mindazokat, akik a baj elhárításáért fáradoznak, az orvosokat, az ápolókat, a mentősöket, a döntéshozókat, akiknek a kezére van bízva az életünk és jólétünk. Könyörgünk minden betegért, gyógyulásukért. Urunk, távoztasd tőlünk ezt a bajt, őrizz meg a rossztól, szabadíts meg a halál torkából, ajándékozd vissza nekünk életünk jó rendjét, családjainkban, közösségeinkben, egyházunkban is! Hallgasd meg esedezésünket, Urunk. Kérünk a gyászolókért, akiknek ravatal mellett kell megállniuk vagy szeretteikre emlékeznek, a feltámadott Krisztus erejével vigasztald őket.

S kérünk, lágyítsd meg a mi szívünket, mert lám, miközben annyi baj ér bennünket, az ember harcokba, háborúkba bonyolódik, gyűlöletet gerjeszt, bajt bajra hoz. Adj békét, Urunk, a mi időnkben e földön. Csillapítsd a fegyverek zaját és adj békességes gondolatot a felelősök szívébe. Nekünk pedig, akik hallottuk most igédet, Lelked erejéből adj bölcsességet, bátorságot és eltökéltséget a szent életre, a Krisztus útján való járásra. Ámen.