Vesztek erőt...

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! 

Jézus Krisztus ígéretét olvastam fel az Apostolok cselekedeteiből, melyet  mennybemenetelekor adott a tanítványoknak, akik kétségbeeséssel kérdezték tőle: nem most jön el az ország, amit megígért. Jézus azt kéri tőlü: menjetek vissza Jeruzsálembe, várják meg az Atya ígéretét, majd hozzáteszi: s minekutána eljő reátok a Szentlélek, vesztek erőt... Erőt vehetünk, kedves testvérek, ha Isten Szentlelke kiárad ránk. Azonban máris el kell mondanom, hogy ez az erő, Isten Szentlelkének ereje nem valami erőtöbblet, nem valami kiegészítés, amit meglévő készségeinkhez megkapunk, egy kis többlet, ráadás, az a kevés plusz, ami által célba érhetünk, ami által elvégezhetjük azt, ami ránk van bízva, ami által a dolgok mégiscsak biztos révbe érnek. Jézus nem erről szól, hanem valami egészen másról. Hogy jól értsük, milyen erőről beszél Jézus, milyen ajándék a Lélek ajándéka, néhány fontos tényezőt figyelembe kell vennünk. A régi Izraelben pünkösd ünnepe a húsvétot követő ötvenedik nap kettős ünnep volt –mi ezen a napon, ma vagyunk együtt, s magasztaljuk és dicsőítjük Istenünket. Az első időkben aratási ünnep volt a pünkösd, a korai aratást ünnepelték ekkor a régi Izraelben, hálát adtak Isten kegyelméért. Az aratás, kedves testvéreim, nem csak valóságosan, hanem szimbolikusan is kifejez valamit, és ezért a régi Izraelben ez az aratási ünnep nemcsak magát az aratásért, a gabona betakarításáért való hálát jelentette, hanem valami mást is: általában az egybegyűjtetést. Különösen azokban az időszakokban volt ez így, amikor Isten népe szétszóródott, elveszítette önállóságát, függetlenségét, és a világ minden tájára szétsodródtak, szétszóródtak. Így olvassuk a pünkösd történetében: „és voltak ott Jeruzsálemben istenfélő atyafiak, akik a föld minden nemzete között éltek”, tehát mindenhonnan a világról, s csodálkozva hallották, hogy Jézus tanítványai az ő nyelvükön hirdetik Isten nagyságos dolgait. Ez azt jelentette, hogy aki Hispániából jött, azon a nyelven értette, aki a szittya birodalomból jött, az pedig azon a nyelven értette, aki Egyiptomból jött, azon a nyelven, aki Rómából, azon a nyelven értette a pünkösdi prédikációt, melyen távoli otthonában beszélt.

Pünkösd az egybegyűjtetés ünnepe. A különös egybeesés folytán nekünk magyaroknak ezen a napon nem kell sokat magyarázni, tudjuk mi is, mit jelent szétszórtnak lenni. Tudjuk mi is, mit jelent évtizedeken keresztül arra várakozni, hogy egybegyűjtessünk. Mi is tudjuk, mit jelent, ha a családunkból, a rokonságunkból, a baráti körünkből elszóródik valaki, testvér, barát, ismerős a világba, a világ távoli tájaira is. És tudjuk, hogy milyen lehetetlen - emberileg szólva - az egybegyűjtés. Milyen kilátástalan. Mennyire nincs ahhoz sem okosságunk, sem erőnk, sem képességünk. A régi Izraelben a pünkösdöt mindig mint a remény ünnepét ünnepelték meg. Mindig úgy tartották meg az ünnepet, mint amelyre várták, remélték, hogy Isten megsegítő Lelke kiárad, és egybegyűjtetik a szétszóratott nép.

Másodszor, pünkösd a törvényadás ünnepe is volt. Arra emlékeztek, hogy Isten a pusztai vándorlás során törvényt adott Mózesnek. Hagyomány is volt hosszú-hosszú évszázadokon keresztül pünkösd napján előhozni, és újra fölolvasni a törvény tábláit. A törvény megismételt közlésével vagy fölolvasásával néhány dolog mindig egészen egyértelművé vált. Lehetett így is nevezni a régi pünkösdöt: a törvény napja. Egyrészt a törvény fölolvasásával mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy mi a jó. Egészen bizonyos vagyok benne, hogyha egy olyan világban élnénk, – sajnos nem ilyenben élünk – melyben újra meg újra hallhatnánk, hogy mi a törvény, mi az élet alapvető rendje, akkor nem olyan lenne a magyar közoktatás, mint amilyen mostanában. Bizony, ha valakinek nincsen szerencséje – vagy mondjam ironikusan, ha valakinek szerencséje van–, el tud tölteni úgy nyolc vagy akár tizenkét esztendőt is közoktatási intézményekben, hogy erkölcsi kérdésekről egyetlen-egy szót sem hall. Néha itt-ott egyházi iskolába látogatok, s az iskola bejáratánál van függesztve a tízparancsolat. A tízparancsolatban van megfogalmazva, abban van kimondva, hogy mi a jó. Ez egyértelmű és világos. A különös az, hogy ebben tulajdonképpen közmegegyezés van hívő és hitetlen között is, - bárhova fordulunk, s kezdünk beszélgetést erről a kérdésről, vagyis a tízparancsolatról, azt egyetemesen mindenki elismeri. Akkor lenne normális, kiegyensúlyozott, békés a világunk, ha egyetemesen érvényes is lenne. Azonban ehhez rögtön azt is hozzá kell tennünk, hogy miközben a törvény megmutatja és megmondja, hogy mi a jó, miközben irányít és utasít bennünket, hogy miszerint kell élnünk, a megcselekvéshez nem ad erőt. Pál apostol a római levélben világosan kifejti, hogy miközben Isten törvénye eligazít bennünket az élet döntő kérdéseiben, a megcselekvésükhöz nem ad erőt. A törvény csak annyit mond: tedd! S én máris tudom és látom, hogy meg kell tennem, érzem és bizonyos vagyok benne, hogy az a jó és arra kell rátennem az életemet. Így mondja az apostol is: gyönyörködöm benne a belső emberem szerint. Ám hozzáteszi: nem találom magamban azt az erőt, mely képessé tesz engem ennek megcselekvésére. Sokszor mentegetjük magunkat azzal, hogy nem baj, ha nincs is erre erőnk, Isten úgyis csak a szándékot nézi, Isten csak a szív indulatát nézi, Isten csak a készséget nézi. De nem így van ez, s bizony nagy baj és nagy szomorúság, nagy dráma, mi több tragédia, hogy miközben tudjuk, hogy mi a jó, nincs erőnk a jó elvégzéséhez. Nos, pünkösd napján erre az isteni erőre való várakozás is ott volt mindig, mert miközben hallották és értették, hogy mi az Isten akarata, mi a jó, mit kell tenni, aközben remélték és várták, hogy az Isten ereje is megérkezik. Jézus ezt mondja a tanítványoknak: minekutána pedig eljő reátok a Szentlélek, vesztek erőt.

Mind a két vonatkozásban igaz ez, kedves testvéreim. Igaz ez az új életkezdet lehetősége szempontjából, Isten Szentlelke pünkösd napján kiáradván, a tanítványokat betöltve, őket Krisztus tanúivá téve arra készteti a bizonyságtevőket, hogy Jézus evangéliumát hirdessék. Így mondja a Lukács evangélista az apostolok cselekedeteiről szóló könyvben: miután zúgó szélnek zendülése töltötte meg a házat, kiléptek a tanítványok az elzártságból, és hirdetni kezdték Isten nagyságos dolgait, az evangéliumot. Nagyon egyszerűen szólva, egy új törvényt kezdettek hirdetni, egy új parancsolatot, amiről János evangélista a levelében azt mondja: fiacskáim új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek! Az új törvény, amelyről kiderül, hogy az a régi törvény, hogy ez az örök törvény, csak azért új, mert most már Isten Lelkéből erő is van hozzá, ez a szeretet parancsolata, a szeretet törvénye. Kedves testvéreim, amikor pünkösdöt ünnepeljük, és magasztaljuk Istent az ő hűségéért, és könyörgünk is Szentlelke kiáradásáért, jó azt nekünk tudni, ezért kérjük Isten Szentlelkét, ezért az erőért könyörgünk. Ez az erő Isten ereje és Isten hatalma. És ezt az erőt Isten Szentlelke közli velünk.

A Szentlélekről sok mindent gondolunk, és sok mindent tanítunk, de sokszor Isten Lelkét valamiféle intellektuális erőnek gondoljuk el. A Lélek az, ami megvilágosítja az embert, a Lélek az, ami eligazítja az embert, a Lélek az, ami esetleg megvigasztalja az embert, letörli a könnyeit. De olyan egyértelmű és világos pünkösd napján: a tanítványok kilépnek félelmeikből, elzárkózottságukból, nyugodtan hozzátehetem, a mondanivalótlanságukból, - és a szeretet evangéliumát kezdik hirdetni. Ma is ez a kérdés. A mai keresztyénség meglehetős elzárkózottságban él. Sokszor észreveszem, hogy amikor keresztyénként nyilatkozunk, bocsátkozunk vitába, mutatkozunk be, az első szavunk a magyarázkodás. Megpróbáljuk megmagyarázni az embereknek, hogy miért vagyunk keresztyének, miért vagyunk még azok. Vagy konfirmáció napján mondhatnánk: miért lettünk azok. Miért nem hagyjuk még oda ezt az egész ósdi, elavult, hitelét vesztett dolgot? Miért nem belül, zárkózottan éljük meg a keresztyénségünket? Mindebben az is benne van, kedves testvérek, hogy elvesztettük a mondanivalónkat. Mert akinek van mondanivalója, az akarva-akaratlanul, kérve-kéretlenül, buzdítás nélkül, tiltás ellenére, mondani fogja azt. Milyen megdöbbentő, hogy a keresztyénség igazi, eredeti és mindenkori üzenete a szeretet evangéliuma. S milyen megdöbbentő az erőtlenségünk, a restségünk, a mondanivalótlanságunk. Ha mi nem mondjuk a szeretet evangéliumát, ha mi nem hirdetjük Isten nagyságos dolgait, Krisztus szabadító váltság-művét, nem fogja senki mondani. Dosztojevszkij, a nagy orosz író mondja: a keresztyénség olyan, mint a meggyújtott mécses a ház közepén, s ha azt onnan kiveszik, sötétség támad. Lesztek nekem tanúim, mondja Jézus, minekutána a Szentlélek eljő reátok és vesztek erőt. Igen, kedves testvéreim, az embervilág egyik különös paradoxonja és titka, hogy a legnyilvánvalóbb, a leginkább magától értető dolgokat, a szeretetet, a szeretet evangéliumát kell többszörös erővel, sokszoros bátorsággal hirdetni.

És igaz a pünkösd történetében az is, hogy ez az egybegyűjtés nagy ünnepe. Ezt megélték a régi izraeliek is abban, hogy pünkösdkor megérkeztek Jeruzsálembe a zarándokok a szélrózsa minden irányából. Időről időre lehet a mai világban is ilyen nagy összesereglést tartani. Nem magyar példát mondok, mert talán megvádolnak azzal, hogy magyarkodok ezen a szomorú trianoni emléknapon. Mondok svájci példát. Tízegynéhány évvel ezelőtt ünnepelte Svájc fennállásának 700 éves évfordulóját. Éppen Svájcban jártam, az egész ország tele volt plakátolva németül, franciául, olaszul, a svájci hivatalos nyelveken: svájciak, gyertek haza! Kevesen tudjuk, hogy a világ leggazdagabb országának tartott Svájcból 100-150 évvel ezelőtt óriási tömegek vándoroltak ki és szóródtak szét a világban.

Igen, lehet ilyen napokat tartani, amikor a szétszórtak egybegyülekeznek. Aza régi pünkösd ilyen nap volt, egybegyülekeztek mindenhonnan, az egész római birodalomból. Ott voltak Jeruzsálemben, s várták a törvény kihirdetését, várták Isten Lelkének megérkezését, várták a nagy egybegyűjtetést. Milyen különös, ami ott pünkösdkor történik! Isten az ő egybegyűjtő munkáját pünkösd napján elkezdi. De nem azzal kezdi, hogy mindenki megérkezik Jeruzsálembe és ott marad, hanem azzal, hogy elküldi a tanítványokat szerte a világba, ahogyan maga Jézus is mondja: az aratnivaló sok, a munkás kevés, kérjétek az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába. Lesztek nekem tanúim, mondja Jézus, Jeruzsálemben, Judeában, Samáriában, és egészen a Föld végső határáig. S azok a tanítványok, akik most kilépnek a zártságukból, rövid időn belül a világ minden tájára elmennek, és hirdetik a Krisztus evangéliumát. Mert az az ország,  melynek az egybegyűjtetése megkezdődik, új ország. Ez az ország nem földi birodalom, ez az ország nem földrajzi, politikai, történelmi alakzat. Ez az ország az elhívottak és a választottak országa. Ez az ország azoké, akik az Úr nevét segítségül hívják. Ez az ország a megtartottak országa. Ez az ország az anyaszentegyház.

Ímé, pünkösdkor, azt látjuk, hogy amikor Isten Szent Lelke kiárad, kihirdettetik az új törvény, és megalapíttatik az új ország, az ehhez szükséges és kellő erő már ott van. Azt hiszem, ebben mindannyian egyezünk, hogy ezen a mi mostani pünkösdünkön van miért buzgón fohászkodnunk, van miért buzgón kérnünk Isten Szent Lelkét. Kérjünk Isten Szent Lelkét, hogy a szívünkben, a lelkünkben újra ott legyen az örök mondanivaló Isten szeretetéről. Nem azért, mert beszélnünk kell, és legyen mit mondanunk, nem azért, mert részt akarunk venni evilág fecsegésében, nem azért, mert nem akarunk kimaradni a hangzavarból, hanem mert tudjuk, hogy ez az üzenet a megváltó és megtartó üzenet. Fiacskáim, ha Isten szeretett bennünket, nekünk is szeretnünk kell egymást. És fohászkodjunk buzgón pünkösd napján Isten áldó Szent Lelkéért és erejéért, mert az összegyűjtetés munkája nem ért még véget. Tart nemzedékről nemzedékre, egészen e földi történelem végéig, Isten országa eljöttéig, azoknak egybegyűjtése, gyülekezeti közösségbe való elhívása, akik az Úr nevét segítségül hívják, s akik segítségül hívják, megtartatnak.

Tehetjük ezt szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, abban a boldog tapasztalatban és hitben, hogy eddig is így volt, hiszen mindig megtapasztaltuk; ha Istenhez kiáltottunk, meghallgatott és megsegített bennünket. Ha Lelke áldását kértük, gazdag bőséggel ontotta ki ránk. Isten nem szűkmarkú, hanem éppen ellenkezőleg, gazdag és ajándékozó Úr. Arra hív bennünket ezen a pünkösdi ünnepünkön, hogy amikor imádságban hordozzuk gyülekezetünk új tagjait, a konfirmáló, hitükről bizonyságot tevő fiatalokat, mi magunk is megkapjuk Isten Szent Lelkének ajándékát, hogy erőt vegyünk, hogy tanúvá legyünk, hogy bátrakká legyünk és szabad,- boldog szívvel hívjuk segítségül az egybegyűjtetésnek, az igazságnak, a szabadulásnak, a kegyelemnek Istenét.

Ámen