Vereségben győzelem, végben kezdet, halálban élet

Ahogy olvastam az igét, kipillantottam a szemüvegem mögül, és láttam kíváncsi tekintetekben a kérdést, hogy rendben, van, ez a Bibliaolvasó Kalauz szerint a napi ige, de mégiscsak százesztendős jubileumot ünneplünk! S szabadságunk van arra, hogy a Szentírásból bárhonnan válasszunk igét, például a 100. zsoltár szép magasztalását, vagy a 119. zsoltár 100. versét, abban is csodadolgok vannak. Vagy bármit, ami kifejezi és nemcsak kifejezi, hanem fel is röpteti a lelkünket ebben a szép jubileumban, ahogy ki-ki visszaemlékezik arra, hogyan talált ide, ebbe a gyülekezetbe, hogyan hallotta először Isten igéjét, és hogyan lett egyre inkább lelki házzá, eleven közösséggé a gyülekezet. Mégis, úgy döntöttem, hogy ezt az igét hozom ide, mert bizony, ünneplő szívünk kellős közepébe talál, amit itt olvasunk. 

Először is arról kell szólni e levél kapcsán, hogy ez Pál apostol utolsó levele, legjobb tudomásunk szerint; Rómából írta, mégpedig olyan helyzetben, hogy azt is lehetne mondani, nemcsak utolsó levél ez, hanem testamentum. Egy fiatal tanítványnak írta, akit mindig szeretetében hordozott, lelki gyermekének tekintett, és a reá bízott gyülekezeteket is imádságban hordozta. Erről többet is mond az első levele Timótheushoz. S itt is sok gazdag, megbátorító tanács, buzdítás a nehéz helyzetben levő keresztyéneknek. De a konkrét helyzetről is tudunk, maga az apostol mondja: az első védekezésem alkalmával egyedül maradtam...  Tehát elveszítette a perét, amely hosszú-hosszú évekkel kezdődött, ennek végén vitték fogolyként Rómába. Mondhatni, beteljesedett szívének nagy álma, amiről a Római levélben írt, hogy eljusson Rómába, hogy ott királyoknak és fejedelmeknek hirdesse az evangéliumot, ám úgy teljesedett be, hogy vádlottként érkezett oda. Néró császár idejében történt ez, és nem sok idő múlva kitört a Néró-féle keresztyén üldözés is, amikor Pált is, Pétert is kivégezték. Első védekezésem alkalmával egyedül voltam, mondja. Vereség, kudarc. És mégis milyen csodálatos szavakat ír a fiatal tanítványnak! És milyen megrendítő, hogy ebben a helyzetében is azt mondja neki: igyekezzél hozzám jönni hamar. Majd utána tanácsokat ad, kéréseket tolmácsol, üzeneteket bíz rá, majd a levele legvégén megint azt mondja: igyekezzél tél előtt eljönni. Mi ez a sürgetés? Miért hívja az ifjú tanítványt? Ha ezt megértjük, akkor bízvást mondhatom, mindent megértünk a keresztyénség titkából, meg abból is, Isten miért lett itt gyülekezet, és miért van az, hogy száz esztendeig megmaradt. Nyilván nem azért, hogy százéves ünnepséget ülhessünk. Pusztán jubileum kedvéért Isten nem szokott gyülekezeteket alapítani, hanem egészen másért. Nézzük ezt meg!

Itt arról is kell szólni, hogy amikor valaki a kudarcban van, nem szívesen keres meg mást és hív magához. Egy tudós arról írt, hogy a nyugati civilizációban a kudarc a rosszak rossza.  Elkezdünk valamit, és nem sikerül. Elindulunk valahova, és nem érkezünk meg. A vállalkozásunkból csőd lesz belőle. Rátesszük az életünket valamire, és nem az jön belőle, amit megálmodtunk. Kérünk valamit, és elutasítanak. Ez mind kudarc. És a kudarc a rosszak rossza. Éppen emiatt számtalan dologba bele se fogunk.   Hány jó és fontos feladat volna előttünk, amit elvégezhetünk, de hozzá se kezdünk. És hány hívását elutasítjuk Istennek! A kudarc a rosszak rossza. Ha ilyen éri az embert, inkább elhúzódik és magába záródik. Csoda, hogy Pál ilyen egyszerűen megírja: egyedül maradtam. Mindenki elhagyott.  Első védekezésem során senki nem volt mellettem. Nem szólt mellettem senki. És még ilyet is mond, figyeljük ezt az igét: az én elköltözésem ideje beállott. Hogy lehet hát ilyen helyzetben azt írni: igyekezz hozzám, hozd el a kabátomat, intézd az ügyeket, és még a tél beállta előtt legyél itt? A kudarcos ember kapszulába zárja magát, és azt mondja: hagyjatok békén! Ti is ismertek ilyen embereket, ők a kudarc-emberek, talán ti magatok vagytok.

De Pál nem kudarc-ember. Ezt azokból a szavakból értjük meg, amit így olvasunk: a nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró. Isten nem a jussot fogja megítélni nekünk, hanem örök igazságot, megigazulást ajándékoz. S ha értitek ezt a különbséget, mindent értetek a keresztyénségről. Ha értitek a különbséget, hogy mi van a között, hogy megszerzem a magam igazát, jussát, és a között, hogy Isten megigazított, akkor mindent értetek a keresztyénségből. Akkor értitek az üdvösség titkát. Ezért van gyülekezet, ezért ünnepeljük a száz esztendőt – az üdvösségért. Isten pedig azért hív el bennünket az anyaszentegyházba itt, Pilisen is, azért formál belőlünk közösséget, hogy megértsük ezt a nagy titkot, rátegyük az életünket, és ezért a nagy titokért fussunk, igyekezzünk, küzdjünk. 

Még azt is el kell mondanom, remélem a jelenlévő katolikus testvérek nem fogják ezt zokon venni, hogy Pál apostol nagyon református itt. Nincs odaírva a margóra, hogy ez egy református ige. Mégis. Egyszer egy fiatalemberrel kellett beszélgetnem, aki negyedéves korában abba akarta hagyni az egyetemet. Nagyon meggyőző szavakat tudott mondani arról, hogy miért kell neki pályát váltani. Mire azt találtam neki mondani, erre az igére gondolva: református ember, ha valamit elkezd, azt befejezi. Fejezd be, aztán majd keress mást. Az nem való keresztyén embernek, hogy belekap valamibe, aztán elhagyja. Aki már kapált kukoricát, tudja miről beszélek; nem lehet elmenni fél sorig, aztán otthagyni. Mit mond az apostol? A nemes harcot megharcoltam, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre el tétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr, ama napon, az igaz Bíró. Talán érzitek itt ezt a nagyon különös feszültséget. Eddig arról kellett beszélnem – emberileg szólva, 21. századilag szólva, Magyarországon szólva, pilisileg szólva, amit Pál apostol a körülményekről ír – ez a kudarc. Eljutott Rómába, de elítélték. Volt egy nagy terve, hogy még Hispániába is elmegy, de nem lett belőle semmi. Még nagyobb a kudarc, ha komolyan vesszük azt a kifejezést, hogy mindenki elhagyott engem, mert nem csak úgy van a dolog, hogy aki kudarcot vall, az bezárkózik, hanem megfordítva is: aki kudarcot vall, a mellől eloldalognak, és azt veszi észre, hogy rá se néznek. Tegnap még megsüvegeltek, ma egyedül vagyok, mint a kisujjam. Mindenki elhagyott. A másik oldalon viszont arról beszél az apostol, hogy győztem. A futást elvégeztem, a nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, és el van téve nekem a győzelmi korona, a babérkoszorú, ami kizárólag az első helyezettnek, a győztesnek jár, aki megfutotta a pályát, és győzött. És el van téve, és megadja neki az igaz Bíró, tehát senki nem fog diszkvalifikálni, semmilyen versenyből nem fog kizárni, győztem.  Kudarc – emberileg szólva, Magyarországilag szólva, pilisileg szólva. Győzelem – Krisztusilag szólva.  Aki érti, hogy mi a különbség a magam igaza, és a között, hogy megigazíttattam, az érti, hogy mi a különbség a között, hogy bár a világ szemében kudarcot vallottam, de Krisztus igazsága szerint győztem.

Nos, ezért írja az apostol Timótheusnak: igyekezz hozzám jönni hamar, igyekezz a tél beállta előtt eljönni hozzám! Ezt a győzelmet szeretné vele megosztani. Az is nagy dolog, tudom, és nagy szolgálata a keresztyén gyülekezetnek és a keresztyén embernek, hogy kész a megvert, megalázott, kudarcot vallott, csődbe jutott életű embereket befogadni, átölelni, megvigasztalni, hogy a másik nyomorúsága átáradjon a mi életünkbe, és így egymás terhét hordozzuk. De most nem erről van szó. Az apostol elvégzett futása diadalát és örömét akarja megosztani, Timótheussal szeretne együtt ujjongani azon, hogy megsegítette őt Isten. Miben segítette meg? Hogy a hitét megtartsa.  Mert lehet bármid, ha nincs hited, semmid nincs.  Bármennyire juthatsz, bármekkora távot megfuthatsz, bármekkora magasságokba felrepülhetsz, ha a hit útján nem tettél lépéseket, nem jutottál sehova. De ha a hit harcát megharcoltad, az igaz hitet megtartottad, a krisztusi futást végig vitted Isten kegyelméből, akkor már nem úgy kell mérlegelni az életedet, hogy mennyi a hozam, mennyi kudarc, mennyi a nyereség, mennyi a veszteség, hanem úgy, ahogy Pál mondja szépen: eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz Bíró.

 Sőt, folytatja: nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak, akik vágya várják az Ő megjelenését. Ez a gyülekezet. Ők azok, akik vágyva várják az Úr Jézus Krisztus megjelenését.  Siess hozzám jönni hamar, még a tél beállta előtt, igyekezz! - mondja Pál, mert tudja, hogy Timótheus is vágyva várja ezt. És szeretné megerősíteni ezt a fiatalembert ebben a harcában. Szeretné felszítani a szívében élő reménységet. A Zsidókhoz írt levélben arról beszél, hogy kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőtért, hiszen a tanúk fellege vesz körül. Ők azok, akik már megfutották a pályát és célba érkeztek, ők a szentek közössége, a láthatatlan gyülekezet, az előttünk járó nemzedékek. Ők vesznek körül, mikor mi harcoljuk a hit harcát, és minket terhel az igazság, hogy csak a hitet tartsd meg, mert, ha elveszíted, mindent elveszítesz. Csodálatos keresztyénnek lenni és tudni, hogy sosem egyedül futok, mert körülvesz a szentek közössége. Gyere hát Timóteus, még a tél beállta előtt, elmondom neked, hogy látszólag rettenetesen nehéz ezt a küzdőpályát megfutni, és lehetetlen vállalkozás a hitet megtartani, de én már megfutottam a pályát, és a hitet megtartottam, és az én szabadító Krisztusomtól ígéretet kaptam az élet koronájára, és ott van nála letéve, biztos helyen. Az egyik nemzedék adja a másik nemzedéknek a győzelem jó ízét – ez a gyülekezet. Az idősek, akik itt vannak, fel tudnak idézni sok régi arcot, akik elmentek már közülünk. De mennyi erőt és buzdítást kapnak attól a nemzedéktől. És itt vannak a fiatalok, s biztos vagyok benne, hogy ők is megkapják az előttük járó nemzedéktől ezt a buzdítást. Ez a gyülekezet – ezért ünnepeljük a száz esztendőt. Ezért van reménységünk a következő százra, s még amennyit az Úr ad.   Dietrich Bonhoefferről, a német hitvalló teológusról jegyezték fel, hogy kivégzése előtt az utolsó hajnalon még istentiszteletet tartott rabtársainak, és mikor jöttek érte, ez volt az utolsó mondata rabtársainak: számomra ez a vég az örökélet kezdete. Egyedül maradtam, mondja Pál. Az ügyemet elvesztettem, magamra hagytak, az én elköltözésem ideje beállott. Ez a vég. És ez a kezdet. Siess hozzám jönni hamar. Hogy együtt is magasztaljuk és dicsőítsük az Urat a szentek közösségében, a hitvallók, az Isten igazságát ajándékul elnyertek gyülekezetében, ahol nem zárkóznak be kudarcaikba, hanem a krisztusi kegyelem győzelmét hirdetik. Szeretett pilisi testvérek azt kívánom tiszta szívemből, hogy a Szentháromság Isten segítsen és erősítsen benneteket ebben a jubileumban. Nagy dolog a száz év, még nagyobb dolog a megtartott hit, és még ennél nagyobb dolog Isten örökkévaló kegyelme. Hívjatok másokat ehhez a kegyelemhez, erősödjetek ti magatok is ebben a kegyelemben, mert ahogy az apostol mondja, hogy nemcsak ő kapta meg, és nemcsak őnéki tétetett el az igazság koronája, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják a mi Urunk Jézus Krisztusunk megjelenését.

Ámen