Vénségben, békében

Isten ígéretét olvastam, melyet Ábrahámnak adott, mikor szövetséget kötött vele –

„Te pedig békességgel térsz őseidhez, és késő vénségedben temetnek el.” (1Mózes 15,15). A Szentírás szerint sokakon teljesedett ez az isteni szó, nemcsak Ábrahámon és nemcsak úgy, ahogy Ábrahámon.

1. Először is a kifejezés azt jelenti, hogy meghal valaki. Őseihez tér, vagyis csatlakozik az előtte járt nemzedékekhez, szüleihez, nagyszüleihez, akik már meghaltak. Az ígéretben a nyomatékos szó a fontos: békességben térsz őseidhez. Békességben meghalni mérhetetlen áldás. Mi, akik békében születtünk és éltük le életünk java részét, szinte fel sem fogjuk ezt az áldást. Szabó Ádám is békében született, de már kamaszkorában megízlelte a háború rettenetét, Budapest iszonyatos ostromát, a mindennapos fenyegetettséget. Családi feljegyzések szerint itt, a fasori parókia képcsőházában csaknem halálos lövés érte, amikor kíváncsiskodva figyelte az utcai harcokat. És a kommunista diktatúra idején megízlelte a jogfosztottság terheit is, amikor szüleit száműzték ebből a hajlékból, őt magát osztályidegennek nyilvánították, egyetemei tanulmányait nem fejezhette be. Ha édesapja átutazóban volt a fővárosban, Ádámot indoklás nélkül letartóztatták, hogy távol tartsák őket egymástól. Megízlelte a menekülés próbáját is, amikor a levert szabadságharc után, amelyben fegyveres felkelőként vett részt, el kellett hagynia az országot. S bár az Egyesült Államok befogadta, hosszú évekig-évtizedekig kereste a helyét és nyugalmát az új és szabad világban. Mert hiába szabad az ember, ha nem otthon szabad.

Gyermekkorom meghatározó emléke édesapám karácsonyi imádsága, melyben név szerint Isten elé vitte a családtagokat, köztük mindig, nagy-nagy közbejáró sóhajtással, Ádámot is, akiről akkoriban alig tudhattunk valamit, talán csak annyit, hogy él. De élt, mert megmenekült. Megmentette Isten, és társat rendelt mellé, Doris személyében, aki most a távoli másik hazában gyermekeivel gyászolja Ádámot. Doris karolta fel, Doris ajándékozta meg a hajlék méltóságával és szépségével, Doris gyógyította lelkének sebeit. És amikor már lehetett, együtt jöttek haza, látni a mami-t, az özvegy édesanyát, találkozni a testvérekkel, itthon lenni. Szabó Ádám megkapta Istentől a békét, és a hosszú élet ajándékát.

Amikor ösztöndíjasként egy karácsonyt és egy húsvétot tölthettem vele és Dorisszal, sosem hozta szóba a világháborút, a jogfosztottságot, az elveszített szabadságharcot, a menekülést és a hányattatásokat. De a gyermekkora békéjéről, a fasori parókiáról, a testvérekről, és leginkább papiról és mamiról sokat mesélt. És sokat beszélt helyreállt lelki egyensúlyáról, a munkájáról, és leginkább arról, hogy mennyire becsüli az őt befogadó országot. Éppen annyira, mint szülőhazáját.  És segített megírni első angol nyelvű prédikációmat.

2. Teljesül a bibliai ige abban is, amit Isten Ábrahámnak így ígért meg: késő vénségedben temetnek el. Ezt olvassuk: „elhunyt Ábrahám, meghalt késő vénségében, öregen, betelve az élettel, és elődei mellé került.” Késő vénségben, betelve az élettel. Mindkettő hangsúlyos. A hosszú életkor, 93 esztendő, nem feltétlenül ad megelégedést. Évtizedeket, sőt egész életet lehet úgy élni, hogy egyetlen dolgában nem jut teljességre az ember, vagy hogy nem kap vissza semmit a Szabó Ádám nemzedékének elveszített világából, vagy a tervei nem valósulnak meg, még részben sem. Isten azonban másképpen juttat minket arra, hogy beteljünk az élettel, és az élet minőségét megélve induljunk halálunk felé. Ha bűnbocsátó és örökéletet ajándékozó kegyelmét elfogadjuk, már nem vagyunk folytonos vesztesek, nem vagyunk lehetőségeiktől megfosztottak, nem kell elveszített álmaink romjain szomorkodnunk. Hiszen Isten megízleltette velünk az eljövendő és örök élet hatalmát. Az az ember telik be élettel, aki csak arra vágyakozik, hogy a mulandót elnyelje az örökkévaló. Ábrahámot azért nevezzük minden hívő atyjának, mert ő reménység ellenére reménykedett abban az Istenben, aki a holtakat életre támaszthatja, ahogy Pál apostol mondja a Római levélben (Rm 4,17-18). Vagyis Ábrahám nem azért telt be élettel, mert sok-sok évet érhetett meg, vagy mert sok-sok mindent látott és tapasztalt, vagy mert minden egyes célját elérte volna vagy túl is szárnyalta volna, hanem azért, mert megízlelte Isten minden mulandót felülmúló jóságát.

3. És hangsúlyos most az is, hogy „elődei mellé” temették el. Ennek a templomnak az alagsorában vannak Szabó Ádám szüleinek a hamvai, a boldog feltámadásra várva. S most poraiban csatlakozik hozzájuk, hogy ama napon, mikor trombita fog szólni (1Kor 15), és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, Isten, aki porból formált és a porba visszatérít, megelevenítse a holtakat, megújítsa a romlandót, és Krisztussal, a feltámadás elsőszülöttjével és zálogával együtt, minket is maga elé állítson dicsőségben. Nyomorúságból dicsőségbe, romlandóból romolhatatlanra, a halál erőtlenségéből az élet hatalmába, halandóból örökkévalóra. Ámen