Velünk lakozik Isten

Aki ma reggel a Bibliaolvasó Kalauz ószövetségi részét kezdet olvasta, meglehet, nagy sóhajtással fogott hozzá. A pusztai vándorlásban Isten népe az ígéret Földje felé tart. Ám ez a vonulás nem úgy történik, ahogy egy honfoglalásra készülő nép esetében történnie kellene. Ezért a tizenkét törzs rendje szerint, minden húsz évesnél idősebb férfit jegyzékbe kellett venni. Zászlókat állítottak, és e nemzetségi jegyzék szerint mindenkit egy-egy hadrendbe soroltak. A törzsek aztán hamar elérkeztek az Ígéret földjéhez, de ott megrettentek, mert a kémek azt jelentették, hogy a föld gazdag és áldott, de erős népek lakják Erre a hadrendbea állított tizenkét törzs megrettent.  Nyomban vissza is kívánkoztak Egyiptomba, mondván, jobb volt rabszolgának lenni, és rabszolgák kenyerét enni. Ezért aztán még 40 esztendeig kellett a pusztaságban zarándokolniuk, míg ki nem halt a gyáva nemzedék. Egy tudós megjegyzi, hogy isteni gondviselés volt ebben, mert hiába álltak a törzsek hadirendbe, meg kellett tanulniuk legyőzni a félelmet is; és ez a lecke egy nemzedéken keresztül tartott. A gyáva ember ugyanis leginkább önmagának mond ellent, ha küzdelembe kell állnia. Aztán sorban lebeszéli a többieket is. Igen, Isten népének meg kellett tanulnia a bátorságot. 

De nem akartam a gyülekezetet gyötrelmek közé vinni, és hosszasan olvasni itt a tizenkét törzs családjait és ágazatai. Csak az elejét és végét olvastam fel, és már itt is vagyunk magunknál. A végén ugyanis azt olvassuk, hogy Isten a lévitákat, vagyis a papokat nem engedte besorolni a többiek közé.  Miért nem? Ők miért nem számíttatnak a többiek közé? Kik ezek a kivételes fajta? Nincsen zászlójuk, nincsen harci sátruk, nincs törzsi területük, és a honfoglalás után sem kapnak majd birtokot. Csak afféle jött-mentek lesznek, akik ide-oda telepednek, és beosztásuk szerint mennek majd a szent sátorba (később a templomba) szolgálni. Kivételezés ez? Vagy elkülönítés? Talán mind a kettő. Mondhatnánk, hogy Isten azért különítette a lévitákat, a papokat, mert nem jók a harcra. Ha csatába kell menni, ugyan mit érnek? Még rálépnek a palástjuk végére, ahogy a református lelkészek szoktak a szószékre menet, s csak elesnek benne. Nem jók semmire. De lehetne azt is mondani, hogy Isten ezért különítette el őket származásuk szerint, hogy csak a szent szolgálatot végezzék. De miért ne lehetne őket a többiek közé számítani?   Például, úgy, hogy mind a tizenkét törzs mellé álljon oda valaki a Lévi törzséből, mint unokatestvérek, vagy rokonok. Miért ne juthatnának a honfoglalás után saját birtokhoz, mintegy enklávéhoz, ahol berendezhetnek egy teoretikus köztársaságot, ahol persze nem lesz háború. Miért ne lehetne az eljövendő hazában is külön terület, egyféle kis Svájc? Milyen jó tenne ez a világnak, mert biztosítaná a szent rendet, és jó lenne a papoknak is, szépen ellennének maguk között. Ám az Úr azt rendeli, hogy a lévitákat ne számlálják hozzá atyáik házanépéhez. Őket Istenhez kell számítani. Ők nem a többieké, hanem kizárólag Istenéi. Igen, a többiek is Isten népe, akikkel szövetséget kötött, de éppen a szövetség rendjében végzi Isten ezt a sajátos elkülönítést. És szankciókat is fűz hozzá. Ha fel kell kerekedni, és el kell indulni, először a léviták bontják el a szent sátrat, és ők indulnak legelébb. Ők mennek elől. Ha pedig meg kell állni, ők állnak meg, és állítják fel a szent sátrat, hogy ott töltsön időt Isten népe. A szent sátor Isten lakóhelyének a külső, fizikai megjelenítése. A régi zsidó misztikusok ezt így nevezték: shekina. De már a Jelenések Könyvében is azt olvassuk, hogy amikor aláereszkedik a mennyei Jeruzsálem, a szépen megépített város, ez annak jele, hogy Isten együtt lakozik - vagyis, együtt sátorozik! –  az ő népével. Ha Isten indul, mi is indulunk, ha Isten megáll, mi is megállunk. Nem mi mondjuk meg, mikor induljunk, és nem mi tűzzük ki azt a helyet, ahol felállítjuk a sátrat. Ez az egész életünk szép hasonlata. Így van dolgunk Istennel! Tehát nem úgy, hogy elrendezzük az életünket, a tizenkét törzset beosztjuk, aztán neki a világnak, és ha Isten hűséges akar lenni, előbb-utóbb csatlakozik hozzánk. Egészen ellenkezőleg! Isten indul és mutat utat -, Isten jelöli ki a helyet és a helyeket, az időket és alkalmakat.

Miért építettek a pócsmegyeriek ennek a templomnak tornyot? A történetét tudjuk: a Türelmi Rendelet idején csak torony nélkül lehetett templomokat építeni. Meg is épült, itt Pócsmegyeren is. Aztán mikor eljött az ideje, éppenséggel itt 1818-ban, akkor tornyot is építettek hozzá. De miért? Talán azért, mert a régi közfelfogás szerint a templom csak toronnyal együtt templom? Talán. És máris mondhatnánk, elszállt az idő már efölött! Ugyan miféle tanulsága volna a kétszáz éves történetnek? Ma már modern templomokat kell építeni, például, lehet a formája lapított gyufásdobozhoz hasonló, vagy csapott henger, valami különlegesség. Csakhogy a lelkünk mélyén mi, modernek is úgy vesszük, hogy torony nélkül nem templom a templom. Még, a modern templomokra is rábiggyesztettek egy kis torony-imitációt. Mint ahogy a szent sátor is sajátos kinézetű és használatú. Az bizony nem cserkészsátor, és nem is citromsárga turistasátor, valami gyorsan összerakható alkalmatosság, hanem szent hely.  Nyilván a régiek sem azért akartak itt tornyot, mert a szomszéd faluban is van torony, hogy aztán Petőfi Sándor megírhassa az ürgeöntési versében, hogy mit nézni ment a mi emberünk a mezőre: a szomszéd falu tornyát? De hisz olyat eleget lát. Nos, számunkra éppen a torony, ez a különleges alkalmatosság, együtt a templommal, jelzi: ez a léviták helye. Ez szent hely, ez az Isten sátorozó helye. És ha indulni akarsz, akkor előbb meg kell tudakolnod a mennyei Atyától, induljunk? És ha meg akarsz állni, meg kell tudnod a mennyei Atyától, hogy Ő itt meg akar-e állni? Ezt lehet konkrétan érteni lebontva a mindennapos életünkre. Lehet érteni az egész életidőnkre, a nagy eltervezéseinkre, az egyházi életünk nagy indulásaira, lehet a népek nagy álmaira és nagy indulásaira is érteni. 

A léviták tehát nem tartoznak senkihez, csak Istenhez - és ezért tartoztak mindenkihez. Ők nem egy a tizenkét törzs mellett, mint valami függelék. Ők nem tartoznak egyik törzshöz sem, ők föléjük tartoznak, a legszentebb értelemben. Ők a közbenjárók, ők az áldozat bemutatói, ők azok, akik Istenhez bemennek a szent helyre és esdekelnek az egész népért. Közülük való a főpap, aki évente a szentek szentjében mutatja be a népért való nagy áldozatot. Ők Jézus Krisztus előképei. Krisztusról azt mondja a Zsidókhoz írt levél: örök főpap, aki önmagán mutatta be a tökéletes és megismételhetetlen áldozatot. Egyetlen és tökéletes főpap, a Lelkesedek rendje szerint, ami azt jelenti, hogy öröktől –  aki az egész népért – értünk is! –áldozatot hozott. Nos, ez a rend ott, a pusztában, az elinduláskor és megálláskor, mintegy előre ábrázolja Krisztust. Miért hát a torony? Mert a torony fölfelé mutat. Mert fölfelé kell igyekezni, ha tudni akarjuk az isteni titkot. Miért a torony? Azért mert toronnyal templom a templom. Toronnyal Isten háza az Isten háza. Erről az épületről itt, Pócsmegyeren mindenki tudja, hogy ez a templom. Ha Európát járjuk, és egy-egy ilyen épületet látunk, tudni véljük, hogy az templom. Néha ugyan látok én is gazdag ember házát, amin torony is rajta Egyszer meg is álltam egy ilyen ház előtt, és megkérdeztem a tulajdonost: melyik felekezet felkent főpapja? Halálra sértődött, hogy miért mondok én ilyet!? Mondom neki: itt van ez a nagy ház toronnyal! Volt pénzem, válaszolta, azért építettem. Lám, annyira a tudatunk része, hogy mire való, és mire nem a torony. És ez jól is van így, sértődés ide, sértődés oda.  Adjanak hát hálát Istennek a pócsmegyeriek, hogy kétszáz évvel ezelőtt az elődök nem érték be kevesebbel, s nem mondták, hogy: nem kell nekünk torony, fordítsuk hasznosabb célokra a pénzt. Kellett a torony, kell a torony. Mert ott volt a szívükben ez a régi kép a lévitákról, és ott volt a szívükben a Jézus Krisztus bizonysága, és ott volt a szívükben a Jézus Krisztus ígérete, hogy Isten népe zarándokoló nép, és amíg e földön zarándokolunk a mennyei hajlékok felé, addig kell a sátor, a templom, a torony, mely az örökkévelóra mutat. 

Ha elolvassuk Mózes és Józsué könyveit, sőt a Bírák Könyvét is, azt látjuk, hogy nem egy esztendeig tartott a honfoglalás. Sok időbe tellett az, s közben voltak vereségek, megszakadások, kudarcok. De a sátor soha nem veszett el. Volt, hogy Isten népe nem jutott tovább, mert gyávák voltak, vagy ítélet alá vonta őket Isten; de mindig a sátor ment elől. Most, 2018-ban, a kétszáz éves évfordulón azt mondhatjuk, hogy egyházunk és benne a pócsmegyeri gyülekezet éppen csak fölszedelőzködött, néhány évtizednyi állóhelyzet után, hogy úja elinduljon a mennyei hajlékok felé. Talán még nincs is meg a tizenkét zászló, talán meg sem számoltuk még a törzseinket, és nem is tudjuk, hányan vagyunk, kik vagyunk. Csak most kezdődik az egybegyűjtetés nagy munkája. És nem tudjuk, meddig fog tartani.  Az idők a mennyei Atya titkában vannak letéve. De a hajlék, a sátor, az Isten velünk lakozása – a Jézus Krisztus ígérete, hogy veletek leszek minden napon a világ végezetéig! –  az velünk van. És ha így élünk, így tervezünk, így haladunk előre, így állunk meg, ha reggelünk és esténk Isten dicsőítésével telik, ha tanácsának és vezetésének a megkérésével tájékozódunk, ha Jézus Krisztusnak való szüntelen engedelmességgel élünk, akkor boldog bizonyságunk lesz Isten áldó jelenlétéről. Mire valók voltak a léviták annak idején? Hogy odaálljanak Isten elé, és oda vigyék az egész népet. Mire való a papság? Hogy odaálljon Isten elé, és odavigye az egész népet. Régen azt mondta nekem egy atyafi, akit nagyon szerettem volna megtéríteni: imádkozzék csak tiszteletes úr, az a papok dolga! Igen! Meg a többieké is, természetesen. Azért van ez a különös szerzet, hogy hirdesse az élő Isten igéjét. Hogy utat mutasson, tanácsoljon, és elvezessen arra, amit egyáltalán érdemes elhatározásnak nevezni. Hogy legyen jövő-tudatunk és sejtelmünk arról, hogy mit hoz a holnap. Mindehhez csak Isten áldó jelenlétéven férhetünk hozzá. Mi több, maga Isten ragyogtatja fel a jövőt, mert Ő maga a jövendő. Isten ad bátorságot, hogy megfogalmazzuk a dolgainkat, és megmaradjunk zarándok útunkon, mely szent út, mert örök hajlékunkba vezet. A régi népet a pusztában Isten a szent sátor mozgásával vezette, a pusztában ugyanis hamar eltéved a szem, mert nincsen mihez viszonyítani. A puszta mindegyre ugyanaz. Templom nélkül puszta a világunk. Sok szép nagy ház épül a világban, mégis eltévedünk. Mert puszta marad a puszta, ha nem vezet bennünket egy szent útjel. Ez a torony éjjel-nappal mutatja számunkra az igazi utat. 

Isten áldja meg a pócsmegyerieket, akik ma sok szép emléket is összegyűjtöttek abból az időből, amikor iskolájuk volt, és amikor a templomtoronyban óra mutatta az időt, megvannak a régi feljegyzések, emlékek, a régi nép akarata, akik járták a zarándokutat. Mindez azt kérdezi tőlünk, hogy mi is az ő útjukon járunk-e? Adjon Isten Szentlelke a Jézus Krisztus üdvözítő bizonyságában boldog látást: látni a mennyei jelet, kérni és várni Isten mozdulását, erejének kiáradását és áldásának boldog megtapasztalását minden napon  - a világ végezetéig.

Ámen