Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassuk a bibliaolvasó kalauz szerint, és a most fölolvasott részig az a benyomásunk támadhatott – és nem is véletlenül támadt ez a benyomásunk –, hogy Isten Szentlelke oly kegyelmesen megáldotta az első keresztyéneket, hogy semmiféle akadály, semmiféle gát vagy nehézség nem tartóztathatta fel őket abban, hogy a Jézus nevét hirdessék, életeket, szíveket mozdítsanak és indítsanak el Isten útján. Pedig, mondhatnánk, lettek volna és voltak is akadályok, támadtak nehézségek, keletkeztek olyan körülmények, amelyek arra késztethették volna őket, hogy csak magánkörben gyakorolják azt a hitet, melyre eljutottak, – és ahogyan egy előző részben olvastunk róla, ne tegyék azt, amivel vádolták őket. Így mondják az őket vádoló Nagytanácsban: telehordják a várost a Jézus nevével. Mindazonáltal, mindeddig arról olvastunk, hogy Isten kegyelméből minden akadály elhárult, Isten kegyelméből minden ellenkezés félretétetett, és az apostolok – mai nyelven szólva – nagy sikerrel adják tovább az evangéliumot, nem volt semmiféle akadálya annak, hogy kommunikáljanak, az embereket meggyőzzék, és Isten útjára elhívják. Hadd soroljak fel néhány olyan tényezőt, amely ezt a benyomásunkat még tovább is erősítheti.

Először is azt kell látnunk, hogy az apostolok makacs emberek voltak, és mintha Isten belekalkulálta volna elhívásukba ezt a makacsságot. Kiderül egy korábbi esetből, amikor kihallgatásra idézték be őket, hogy ők egyszerű, tudatlan galileai atyafiak, és talán, ahogy ez lenni szokott, az egyszerűség, az élet egyszerű tényeiben való jártasság makaccsá tette őket. Különösen így van ez, ha valaki testét, lelkét átvilágító igazságra talál rá. Ismerjük ezt mi, amikor hirtelen megvilágosodik az ember valami felöl, s azt mondja, hogy „ez az, rájöttem, ezért kell élnem, ez az igazság” – és arról őt soha többé lebeszélni nem lehet. Azután azt is elmondhatjuk, hogy Isten csodálatosan rendezi itt a dolgokat, a körülményeket. Például az előző részekben olvastunk arról, hogy újra beidézték őket a Nagytanácsba, megfenyegették őket, és már-már meg is fogalmazták ellenük az ítéletet. Ekkor ott, a Nagytanácsban egy öreg, befolyásos farizeus-tudós, Gamániel, mintegy Isten által adott külső segítségként közbeavatkozik. Kiküldeti az apostolokat, zárt ülést kér, s a magára maradt Nagytanácsot meginti. Azt mondja nekik: mi nem tudhatjuk, hogy ez az ügy – tudniillik a Jézus nevének hirdetése – Istentől van-e, vagy pedig emberektől. Néhány korábbi esetet felidéz, hogy miképpen volt az tízegynéhány éve, amikor föllépett valaki és Messiásnak nevezte magát, de nem lett belőle semmi. Aztán hogy volt néhány évvel még korábban, amikor másvalaki lépett fel, nagy tömeg gyűlt köré, mindenki azt hitte, hogy ő a Messiás, itt van az Isten országa –  de nem lett belőle semmi. S azt mondja ez a bölcs Gamániel: nézzétek, ha emberektől van a dolog, úgy sem lesz belőle semmi, ha viszont Istentől van, vigyáznunk kell, nehogy Istennel hadakozónak találtassunk. Ha Istentől van, nem tudjuk föltartóztatni.

Kedves testvérek, ez a Gamániel nem volt titkos keresztyén, nyugodtan mondhatjuk nem szimpatizált a keresztyénekkel, egyszerűen csak bölcs ember volt, és Isten fölhasználta őt. S mennyi mindent lehetne még elősorolni az előző hat részből, lám, megy a szekér! Semmi nem tudja a keresztyénséget föltartóztatni, Isten mindent bekalkulált: vannak itt makacs és állhatatos emberek, az apostolok, vannak itt az ellenkező oldalról bölcs és megfontolt atyafiak, történnek csodák, jelek, gyógyulások, az emberek lelke kész az evangéliumot befogadni, semmi nem tudja azt föltartóztatni. És most mégis, itt a hetedik részben arról olvasunk, hogy mint amikor ráütnek egy törékeny üvegedényre egy vaspálcával és az egy szempillantás alatt ripityomra törik, hogy most minden odavész. Pedig már annyira terjeszkedik és bővül a keresztyén gyülekezet, hogy az apostolok már nem győzik a munkát, s ezért a szeretet-szolgálatra, a diakóniára – vagy ahogy ők nevezik: az asztal körüli foglalatosságra - hét másik atyafit állítanak be. S közülük való ez az István, aki hirdeti Jézus evangéliumát. Őt is beidézik, kihallgatják, és ennek az lesz a vége, hogy istenkáromlás miatt halálra ítélik és megkövezik. Akkor hát mégsem úgy van, ahogy az eddigi részekből kiolvastuk? Akkor hát csak eddig tartott a keresztyénség története? S mind csak illúzió volt, hogy Isten segít bennünket, Isten elhárít az útból minden akadályt, Isten még időnként mellénk állít olyanokat is, akik bár nem szimpatizálnak velünk, nem szeretnek bennünket, de bölcsesség okán hagyják, hogy tegyük, amit teszünk? Mit jelent mindez?

Talán az István vértanúságát megelőző mondatok, események világítják meg a problémát, és segítenek választ találni erre a súlyos kérdésre. Azt olvassuk, hogy István egy hosszú bizonyságtételben elmondja a Nagytanács előtt, hogy miképpen volt Istennek útja az Ő népével. István egészen az ószövetségi történetek mélyére megy vissza, elmondja a patriarchák történetét, Mózes történetét, és a nagy királyok történetét. S ebből a történetből kiemeli, hogy Dávid ugyan Isten előtt kedvesnek találtatott, Isten őt megáldotta és képessé is tette őt arra, hogy fölépítse Isten templomát, ahogy mondja: Dávid kegyelmet talált Isten előtt, hogy hajlékot találtasson az ő Istenének, de Salamon építette meg Néki a házat. Ha föllapozzuk a Krónikák Könyvét, ott valóban arról olvasunk, hogy minden együtt van. Dávid már öreg, Salamon már készül az utódlásra, ám Dávid még úgy gondolja, hogy életművét azzal koronázhatja meg, ha megépíti a templomot. Nagy dolog is lett volna ez! Nyugodtan mondhatjuk azt – nem kell szégyelleni –, minden embert személyes ambíció hajt az életművére nézve, mindenki szeretne valami nagyot alkotni, valamivel egész életét bekerekíteni, és ha azt elvégezheti, joggal érezheti, hogy ami rábízatott, amit szeretett volna, azt Isten kegyelméből elvégezhette. Dávid nagy álma az volt –mondhatni, szinte ezért élt –, hogy megépíthesse Istennek a templomot. Ezért foglalta el Jeruzsálemet. mely akkor még nem a zsidók kezén volt, ezért készít elő mindent. Megteremti az anyagi feltételeket, megtervezteti az épületet, beszerzi a hozzá szükséges anyagot, átalakítja úgy az ország közigazgatását, hogy egy hogy nagyon rövid idő alatt fel lehessen építeni a templomot. Majd a végén odaáll Isten elé,  s buzgó könyörgésben – gyönyörűen le van ez írva a Krónikák Könyvében – a Biblia egyik legalázatosabb imádságát mondja el. István így azt mondja védőbeszédében: könyörgött, hogy hajlékot találjon Jákob Istenének és kegyelmet talált Isten előtt, mindazonáltal Salamon építette meg Istennek a házat. Azt jelenti ez, hogy nem úgy vannak az Isten útjai, ahogy mi azt az eddig megtett útból ki tudjuk következtetni. Pedig – azt hiszem, így lenne logikus és egyszerű –, hogy miután valameddig eljutottam, valameddig elvezetett az Isten, hátratekintve, látom ennek az útnak az irányát és – ahogy azt  már az általános iskolások is megtanultuk geometriából, hogy miképpen kell a vektort meghúzni: három-négy pont kiad egy irányt – húzhatom tovább itt is, hogy, erre vagy arra kell tovább menni. Sokszor véljük: így lenne Istennel is az utunk, ahogyan bennünket Isten eddig megsegített, ahogy eddig Isten minket megáldott és vezetett, úgy megtart tovább is.

Gondolhatták ezt, kedves testvérek, az apostolok is. Ahogy Isten eddig bennünket megsegített... Hogyan? Több ízben olvassuk az előző részekben, hogy nekik bizonyságot kellett tenni Jézusról és a hitükről. És mindahány alkalommal, amikor ők ezt megtették – emberileg szólunk megint – ez a bizonyságtétel sikeres volt. Három szempontból mindenképpen. Pünkösdkor azt olvassuk, hogy Péter bizonyságtételére 3000 ember megtért. Csak így tovább! Aztán arról olvasunk, hogy beidézik Pétert és Jánost a Nagytanács elé, rájuk parancsolnak, hogy ne beszéljenek a Jézus nevében, mire ők azt mondják, hogy inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek és nem hallgathatják el, amiket láttak és hallottak. Nem tudnak mit tenni, eleresztik őket. Csak így tovább! Aztán arról olvasunk,  hogy egy másik alkalommal lefogják őket, börtönbe csukják őket, készülnek a perükre, majd reggel, mikor kihoznák őket a tömlöcből, már nincsenek ott, Isten angyala kiszabadította őket. Újra begyűjtik őket a templom csarnokából, de ők megint mondanak egy bizonyságtételt Jézus Krisztus mellett, kiküldik őket, hogy meghozzák az ítéletet, s ekkor inti meg a Nagytanácsot Gamáliel. Visszaviszik őket, kapnak két pofont, megfenyegetik őket, ők szabad emberként kijönnek, visszamennek a templomba, s hirdetik újra Jézus Krisztus tanításait. Csak így tovább! Ha már három ponton tudunk egy vonalat húzni, az már eléggé határozott irányt mutat.

Most negyedjére, István sem tesz mást. Ő is bizonyságot tesz Jézus Krisztusról. Sőt, egészen megdöbbentő módon, miközben mondja a bizonyságtételét, Isten Szentlelke megtölti, mennyre függeszti szemét, s látja Istennek dicsőségét, s mellette Jézust állani, és azt mondja: ímé, látom az egeket megnyílni és az Embernek Fiát (azt a Jézust, akiről én bizonyságot tettem) Istennek jobbja felől állani. Ekkor bedugják a fülüket, nem akarják hallani ezt a káromlást, megragadják Istvánt, kivonszolják a városon kívül, és az egyik korabeli kivégzési móddal megkövezik. Akkor hát mégis rossz volt a kalkuláció? Akkor hát mégsem így kellene? Akkor hát hagyjuk ezt az egészet?

Mégis, kedves testvérek, arra tanít minket az Ige, hogy bár nem mindig ugyanúgy és nem mindig azonos körülmények közepette, nem mindig ugyanazzal a következménnyel, vagy hatással, de a keresztyén embernek mindig ugyanazt kell képviselnie. Egyszer egy igehirdető barátom mondta nekem megkeseredett és megfáradt pillanatában, hogy tulajdonképpen nincs is értelme a prédikálásának. Kérdeztem tőle: - Mitől gondold ezt? – Mindig arról álmodozott, felelte, hogy egyszer Isten megadja neki is, amit megadott Péternek, hogy prédikál egyet, és háromezer ember megtér. Némi iróniával megkérdeztem tőle, hogy prédikáltál-e valaha egyszerre háromezer embernek? Azt mondta, nem, még soha. – Mondom: - Akkor légy türelemmel, hátha be fog ez következni. Hiszen önmagunkra nézvést is, és nemcsak az igehirdetésre, az evangélium hirdetésére gondolok, hányszor tapasztaljuk, hogy - pestiesen szólva – bejött. Egyszerű példát hadd hozzak erre.

Isten arra késztetett, hogy keressem a békességet. És bejött! Elmentem és ki tudtam békülni a testvéremmel. Pedig nagy háborúság volt köztünk! De kibékültünk! Aztán Isten arra késztetett, hogy ne veszekedjek annyit a munkahelyen a kollegával, mert nem jutunk egyről a kettőre, önmagunkat tesszük tönkre, magunk alatt fűrészeljük a fát. Keresztyén ember viszont nem tud békétlenségben élni. Kezdeményeztem – és sikerült! Kettő! Tegnapelőtt pedig a piacon majdnem összevesztem a kofával, mert úgy érzékeltem, hogy be akart volna csapni, a fejére is boríthattam volna az öt kiló krumplit, amit adott, de úgy gondoltam, inkább békességben megbeszélem vele – és bejött! Ez már három!

Ma reggel viszont nem jött be. Úgy vagyok most itt a templomban, hogy otthon mérget hagytam magam után. És arra is fogok visszamenni. Akkor ez most hogy van? Kezdjünk bele mindenfajta racionális magyarázatokba, hogy az előző három esetben miért jött be, miért sikerült, a negyedikre nézvést pedig magyarázzuk meg, hogy nem voltak adottak a feltételek, a körülmények, nem úgy alakult! Kedves testvérek, elveszünk, ha így kezdünk el gondolkozni. István sem tehet mást, mint bizonyságot tesz az élő Jézus Krisztusról, aki ott van az Atya dicsőségében, István sem tehet mást, és nem mérlegelhet, és nem kalkulálhat, el kell mondania azt, ami rá van bízva. És ebből a tanítványoknak meg kell érteniük, hogy bármilyen körülmények is támadnak abból, hogy Jézus nevének a hirdetői, nem tehetnek mást, mint hogy Jézus nevét hirdetik. Nehéz lecke ez! Hadd olvassam föl annak a történetnek végét, amikor nekimennek a tanítványoknak, megfenyegetik őket, aztán Gamáliel szól az érdekükben. „Engedtek azért néki (ti. Gamálielnek); és miután előszólították az apostolokat, megveretvén, megparancsolták nekik, hogy a Jézus nevében ne szóljanak, és elbocsátották őket. Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek.”

Örültek az apostolok, kaptak két pofont Jézusért! – kép pofont, kedves testvérek, bármikor, ötöt is, bármikor. De most kell megérteniük a tanítványoknak, mit jelent az, hogy méltókká téttettek, hogy a Jézus nevéért gyalázat illesse őket. Ami az István sorsa, az lehet az ő sorsuk is. Úgy könnyű lenne a keresztyénséget kalkulálni, hogy két pofon és kész. Egyébként aztán semmi baj. Két pofon. Vagy egy. Némi fenyegetés, aztán utána minden rendben lesz. Ennyi gyalázatért kevesebbet is vállal az ember. Most értik meg, István sorsából, hogy ha hűségesek az evangéliumhoz, ebben hűségesen megállnak, akkor ezt is vállalniuk kell.

És végül, amit nem látnak az első keresztyének, de Isten már lát. István megkövezésének van egy különös motívuma – fel is jegyzi Lukács evangélista: Istvánt kiűzték a városon kívül, ahol megkövezték, a tanúbizonyságok pedig felső ruháikat egy Saulus nevezetű ifjú lábai elé rakták le. Hogy kerül Pilátus a Credóba – szoktuk mondani, amikor valaki vagy valami megjelenik, akire vagy amire nem számítottunk, vagy nem tudjuk megmagyarázni. Hogy kerül ide ez a Saul nevezetű ifjú? Ki ő? S miért az ő nevét kell itt megemlíteni? Miért nem a kivégző biztosok neve van itt felsorolva? Miért nem a hamis vádlók neve van itt felsorolva?  Miért nem a tanúbizonyságok neve van itt lajstromba szedve? Nos, ott áll egy fiatalember, ledobálják a lábai elé a köpenyt, vigyázz rá, amíg végeznek ezzel az emberrel, ott álldogál, őrzi a ruhát. Ez a Saul az, aki Jézus Krisztus apostola lesz, ez a Saul az, aki a Damaszkuszi úton megtér, ez a Saul az, aki Jézus Krisztustól azt hallja a mennyei látomásában: „Saul, Saul, miért kergetsz engem, nehéz néked az ösztöke ellen rugdalóznod”. Ez a Saul lesz Jézus Krisztus legnagyobb apostola, az evangélium feltartóztathatatlan hirdetője. De ennek a Saulnak is látnia kellett itt és most, hogy mi a sorsa a Jézus bizonyságtevőjének. Most még a másik oldalon áll, még nem tanítvány, még nem követő, nem titkos keresztyén! Sőt, készségesen felajánlkozó ruhaőrző. Bűnsegéd. És mégis, neki is látnia kell, át kell élnie, és tudnia kell, hogy mi a Jézus követőinek a sorsa és az élete.

Ebből értjük meg, hogy a keresztyénség nem az emberi lélek hirtelen nagy felbuzdulása, nem valami, az emberi lélek belső alakulása folytán előállt érzetvilág. Ismerjük talán mindannyian Mészöly Miklós Saulus című kisregényét, melyben az író megpróbálta lélektanilag föltárni, hogy mi vezette ezt a Saulust megtéréshez, mi tette őt keresztyénné, min törte a fejét, min gondolkozott, milyen lelki alkat volt, mi volt az előélete. De ki az, kedves testvérek, kérdem, de ki az, aki látja egy keresztyén vértanú halálát – a túlsó oldalon áll, és azt mondja: én is keresztyén leszek. Ez nekem tetszik. Ilyen nincsen, kedves testvérek, ilyen nincsen. Ahhoz, hogy valaki keresztyénné legyen, ahhoz az élő Jézus Krisztus szeretete és megszólító kegyelme kell. Imé, látom az egeket megnyílni – mondja István –, és Isten mellett állani, Istennek egyszülött Fiát teljes dicsőségben. Ő csak azért tud Jézus Krisztusról bizonyságot tenni, mert Jézus Krisztus élő és jelenvaló Úr az életében. Ez a keresztyénség. A keresztelési igében azt olvastuk: „Imé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” A keresztyének ezért élnek. Nekünk, keresztyéneknek ez a döntő meghatározottságunk. Nem az, hogy mit tudunk, nem az, hogy miképpen tudjuk elmondani, nem az, hogy mennyire vagyunk makacsak és elhatározottak egy meggyőződésben, nem is az, hogy mennyire sikeres vagy sikertelen az, amit teszünk, hanem az, hogy Jézussal együtt lehetünk. Jézus él és uralkodik a mi életünkön. Imé, ezt kellett most ebben a rendkívül tragikus, riasztó és mindentől elijesztő eseményből a tanítványoknak megérteni. A szeretet-diakónus, az áldott bizonyságtevő István vértanú-halált hal. És mégsem ér véget a keresztyénség ügye, sőt, amint látni fogjuk, folytatódik ellenség által is, akit most még Saulusnak nevezünk. És azért nem ér véget, hanem folytatódik, mert maga Isten akarja így. Boldog, aki átadja magát Isten áldó jelenlétének, abban él és azt keresi szüntelen. Boldog, aki keresi és igyekszik Isten szavát meghallani, és élete ezt a szót visszhangozza, bármerre is vezessen Isten  útja, bármilyen váratlan fordulat is következhessen be, tudhatja, boldogan átélheti, Istene Jézus Krisztusa által vele van, megáldja, megszabadítja és üdvözíti őt.

Ámen