Vegyétek föl!

"Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében. Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.  Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok. Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, és felsarúzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével; mindezekhez fölvevén a hitnek pajzsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok. Az üdvösség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde, minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért, én érettem is, hogy adassék nekem szó számnak megnyitásakor, hogy bátorsággal ismertessem meg az evangélium titkát, amelyért követséget viselek láncok között; hogy bátran szóljak arról, amiképpen kell szólnom." (Efezus 6,11.-20)

Nehezen elképzelhető dolgokról hallottunk itt. Mi itt, ennek az országnak a területén 60-70 éve nem láttunk hadi cselekményeket, a fiatalabbak talán fegyveres katonát sem. S amúgy is nehezek itt Pál szavai. Inkább szeretjük olvasni, amikor atlétikai képekkel buzdít a keresztyén életútre. Aki küzd, szabályszerűen küzdjön - mondja a Timóteus-levélben, s ez atlétikai szabály volt a régi világban (2Tim 2,5). Másutt ezt mondja: ami a hátam mögött van, elfeledvén, célegyenesen futok a nekem eltett jutalomért (Filippi levél 3,14). Élete végén ezt írja: futásomat elvégeztem (2Tim 4,7). Ezek sportversenyeknek a képei, és szívesebben is elfogadjuk, ha már  arról kell szólni, hogy a keresztyén élet küzdelem. De szeretjük a zarándoklat képét is, mert amikor közösen elindulunk valahova, zarándokolunk, útközben szent tapasztalatokra teszünk szert, majd megérkezve a célhoz, megpihenünk, áldásokat nyerünk (Zsid 4,9). Szeretjük az átöltözés képét is, ezt használta az apostol itt, korábban az efézusi levélben is, de legszebben a második korinthusi levélben (2Kor 5), ahol azt mondja, hogy vágyunk mindent levetkőzni - ahogy este munka után az ember leveti az elpállott koszos, átizzadt ruháját és tisztába öltözik - így vágyunk levetni mindent, ami régi bennünk, ami visszahúz, ami terhel, ezt az egész mulandó életet, és beleöltözni az örökkévalóba. De a harc, a háború hasonlatai ijesztenek és távol vannak tőlünk. Amikor az Egyesült Államokban jártam, sokféle kultúrsokk ért. Ilyen volt az is, hogy a boltok előtt posztoló rendőr jókora pisztollyal az oldalán őrizte a rendet. Ilyet én addig nem láttam. Ezt akkor elintéztem azzal, hogy Amerikában néha a valóságban is megtörténik az, amit filmekben látni, és egyébként is a bűnös városban, Chicagóban láttam ezt, ott pedig elég gyakoriak a lövöldözések. Biztos, így kell ennek lenni. Mégis, megrémített a látvány. Aztán néhány évvel ezelőtt, mikor tragikus terrorcselekmények történtek szerte Európában, az amszterdami repülőtéren is láttam katonákat, úgy beöltözve, ahogy itt Pál leírja, igaz, már modern fegyverekkel, de sisakban, golyóálló mellényben, vascsizmában, karabéllyal, tőrrel, gázspray-vel, gázálarccal, így járőröztek fel-alá a repülőtéren. Nem könnyű az efféle látványt feledni, de még nehezebb elfogadni. Pál apostol azért idézi bátran ezt a képet, mert az ő idejében mindennapos látvány volt a római katona talpig vasban, harcra készen felöltözve. A római hadsereg alakulatai békefenntartók voltak és ugyanazokat az utakat járták, melyeket a kereskedelem számára építettek.

Pál tehát nem a fantasztikus irodalom lapjairól idézi ezt a képet, hanem emlékeztet és okkal figyelmeztet  arra, hogy a keresztény életnek is vannak harcai. Nem evilági értelemben vett harcok, de harcok - mély, belső, lelki, szellemi és morális küzdelmek.
Maga Pál is nehéz helyzetben van, ez a levél elejéről és a végéről kiderül. Ennek a szakasznak a végén is arra kéri az efézusiakat, hogy őérette is imádkozzanak, hogy megkapja Istentől a bátorságot az evangélium szólására,  amely miatt börtönben van. Ez megrendítő helyzet. Segítséget kér. És ez nyomban a kereszténység titkához vezet: amikor magadért harcolsz, hogy megmaradj (állhatatos maradj) a hitben (6,18), akkor a másikért is küzdesz. És amikor a másikért küzdesz, ezt nem tudod másképp tenni, csak úgy, hogy közben magadért is harcolsz. Harcolsz magaddal, a tehetetlenséged, a rémületed, a csüggedésed, a kétséges gondolataid, a kívülről jövő kísértések, a bűn és halál nyomása ellen, de közben harcolsz a többiekért. Pál apostol allegóriaként használja a római katonát, ahogy előttünk áll, sisakban, pajzzsal, mellvértben. Hadd mondjam ezt végig, nem tanulság nélkül való, sokféleképpen lehet alkalmazni.

„Végezetre...” - mondja itt az apostol, vagyis ez a képsorozat a levél befejező szakaszához tartozik. Összegzés ez. S micsoda fantasztikus dolgokról beszélt korábban az apostol! A Krisztus titkáról, Isten örökkévaló akaratáról, a dicsőségbe való felemeltetésről, a Szentlélek csodálatos hatalmáról, hogy Krisztus erejében egy-egy család összes zűrzavaros viszonya rendeződik, hogy úr és szolga, főnök és beosztott a Krisztus erejében egymásra tud találni, s hogy lepattannak rólunk a bűnök, valahogy úgy, mint amikor a kutya kijön a vízből, megrázza magát, s kimegy a szőréből a víz. A summa: erős óvás. Vigyázzatok, hogy senki titeket ezektől meg ne fosszon, ezektől el ne fordítson (Ef 5,6)! Legyetek hát erősek az Úr hatalmas erejében, öltözzétek fel Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával szemben.

Érdekes szó szerepel itt: „az ördög ravaszsága...”  Így is lehetne fordítani: az ördög módszere, mert itt a görög metódus szó áll. A metódus pedig azt jelenti, hogy megtaláltuk a megoldást valamire. Innen át akarok jutni a túlpartra, a metódus: a híd, amit erről a partról építek a másik partra. Szeretnék valakivel kibékülni, akit megsértettem, ezért megfontolom, igaz volt-e, amit mondtam, vagy csak félig-meddig. Rosszul esett neki, amit mondtam, nagyon. Én okoztam a bajt? Én. Elmegyek hozzá és bocsánatot kérek. Ez a metódus. De ijesztő értelme is van a szónak, és az apostol most erre utal. Mintha azt mondaná: készüljetek fel, hogy elháríthassátok az ördög minden ravaszságát. Feltérképez, kipuhatolja a gyengeségedet, megtalálja a módját, hogyan döntsön le. Ezt akár sporthasonlatnak is lehetne nevezni. A birkózók is összekapaszkodnak és két percig látszatra nem történik semmi, de tudjuk, próbálják kitapogatni a másik gyengéjét, s ha az megvan, megvan a metódus is, hogyan lehet térdre kényszeríteni az ellenfelet. De éppen ezért mondja az apostol: öltözzétek fel Istennek minden fegyverét, mert az ördög ravasz. S nemcsak módszere van, hanem serege is, e világ fejedelmei, akik a magasságban vannak. Ó, de jó lenne, ha csak egyféle módon támadnának minket, odasűrítenénk minden erőnket, minden imádságot, minden erényt, minden állhatatosságot, betömnénk a rést! Ám, ahogy jönnek a háborúk hírei, egyre jobban értjük Pált. Sokat halluni a hibrid hadviselésről. Az ördög is hibrid hadviseléssel támad, egyszerre mindenütt és mindennel: tengeralattjáróval és repülővel, informatikával, mesterséges intelligenciával, hátországi felforgatással. Nem úgy támad, csak úgy fejjel neki a falnak, mint Botond a buzogánnyal, hátha beszakad a kapu!  Mindenféle módon támad. Ezért használja Pál apostol itt a jól ismert görög „panoplia” szót, ami a római katona teljes fegyverzetét jelentette. Ez körülbelül 50 kilónyi hadifelszerelés volt, amit békeidőben a hátára kapva vitt a katona. Erre utal Jézus, amikor azt mondja, hogy ha valaki egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre (Máté 5,41). A Római Birodalomban a meghódított népek körében bárkit lehetett arra kényszeríteni, hogy egy római mérföldre, ezerötszáz méterre, elvigye a katona felszerelését. Pál apostol a Római levélben ezt az igazság fegyverzetének nevezi (Rm 12,13). A korinthusi levélben lelki  fegyverzetnek nevezi, amely mindenféle okoskodásnak, meg cselnek a lerontására jó (2Kor 10,4-5), mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem fejedelemségek ellen, hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Vegyétek hát föl az Isten minden fegyverét, mondja itt az apostol, hogy ellenállhassatok.

Álljatok hát elő „körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel”. Itt a jól ismert igazság szó áll. Mi a valóságos igazság a kétségbeesés idején? Van-e megtartó igazságom a kétségbeesések idején? Ezen a téren a filozófia felől érkezik a legtöbb támadás, mert a filozófia manapság azt tanítja, hogy minden csak vélemény. Bűvös szó az, hogy vélemény. Szinte agyonkoptattuk rajta magunkat, de élet-szikra még nem pattan belőle. A vélemény ma nem azt jelenti, hogy a szilárd igazságot igyekszem megfogalmazni a magam nézőpontjából (rész szerint van bennem az ismeret, 1Kor 13), hanem azt jelenti, hogy nincs igazság, csak igazságocskák vannak, ezek pedig tulajdonképpen vélemények. És az igazi filozófus gondolkodó feladata az is volna,  úgymond, hogy véleményekre bontson szét mindent, ami az igazmondásnak az igényével lép fel. Ezért minden, ami ortodox, kárhozatos. Nem az igazságnak van kárhoztató szolgálata, hanem a vélemény kárhoztatja az igazságot. Csakhogy, ha nem tudjuk Istenről az igazat mondani, akkor nem tudjuk őt igazán megszólítani sem. Nem a logikánk a tét, vagyis hogy filozófiailag teljes egészében kiegyensúlyozottan és minden ismeretelméleti és ontológiai szerkezetnek megfelelően mondunk ki egy igazságot! Az a tét, hogy igazat mondasz-e, amikor Istent megszólítod imádságodban. Kegyelmes Atyám! - igaz ez? Mindenható Istenem! - igaz ez? Szabadító Uram! - igaz ez? Igazán szólítod meg Őt? Vedd hát fel - mondja az apostol - övezd fel magad az igazsággal.

S már jön is a  nehezebb rész. Ez a mellvas, amely kivédi a közvetlen, szemtől szembe való támadásokat. „Vegyétek föl az igazságosság mellvasát.” A legveszélyesebb ütést szívtájékon lehet adni és kapni. S a legtöbb szívfájdalom, a legtöbb gyomros a közös életből, a  politikából érkezik. Mintha azt mondaná az apostol: állj meg, és ne rogyj térdre a jogtalanság és méltánytalanság uralma idején. Mit mond a közélet? Mindent szabad, ami nem tilos. Ezt mondták régen a rómaiak, ezt mondták a 18. században a forradalmárok, ezt a 20. században az állam-terror főnökei, és ezt mondja a 21. század is. Meglehet unalmas már ez nekünk, olyan, mint a bohóctréfában a  trombitás bohóc, akitől elveszik a nagy trombitát, de előkap egy másikat, és azon fújja ugyanazt a nótát, s ha azt is elveszik tőle, neki megint van egy másik. Évezredek óta mindegyre ezt hallani: mindent szabad, ami nem tilos. Ami meg tilos, azt átpasszolják a filozófusoknak, akik meg azt mondják: kérem, ez csak vélemény. Mégsem vicces a dolog. Ezek ugyanis nagyon nagy ütések. Egyetlen egy ilyen ütésre, ha közvetlenül ér, leáll a szíved, elolvad a lelked. Megcsalatottnak lenni igazságosság ügyében nemzedékekre, évszázadokra kiható rettenet. Kérdezd meg azt a parasztembert (és a dédunokáját), akitől elvették a földjét. Kérdezd meg azt a gyári munkást (és az unokáját), akiből termelési egységet csináltak. Kérdezd meg azt az embert, aki nem olvasta el az elébe tolt hitelszerződés a lábjegyzetében az apró betűs kitételt, úgy vett egy házat és mindmáig rabszolgája ennek a csalásnak.  És asszisztált mindehhez a politika? Nem csak asszisztált, hanem gerjesztette is.

Aztán azt mondja az apostol: „felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével.” Készség az az állapot, amikor teljesen kész vagy valamire. Megtettél mindent, amit megtehettél, fölkészítetted magadat. És nincsen olyan helyzet, nincsen olyan körülmény, nincsen olyan viszony, nincsen olyan dolgokba való belekeveredés, hogy ne tudnád merre van kiút -  ez a békesség evangéliuma. Szólnom kell a pszichológiáról is. Ó, de jó lenne, ha csak annyit mondanánk, hogy a politika felől támad, vagy a filozófia felől ostromol bennünket ördög őfelsége. Mi több, mi elmenekülünk ezek elől a Lélekgyógyászatba, ahol majd rendbe teszik a pszichénket. S el van árasztva a világ önáltatással. Nem a pszichológusokat bántom, csak a cselre hívom fel a figyelmet, ahogy nem a tisztességes politikusokat bántom, nem a becsületesen gondolkodó filozófusokat bántom, csak fölhívom a figyelmet, hogy honnan jönnek a támadások. Mára minden terápiává lett. Annyira, hogy meg se gyógyulhatsz. Dietrich Bonhoeffer, akit letartóztattak a náci Németországba, és mivel ellenállt a börtönben a vallatásnak, beültették egy pszichológushoz, találja meg, hol lehet fölpuhítani ennek az embernek a lelkét, keresetlen szavakat írt a pszichológiáról, holott az édesapja pszichiáter volt. Azt írja Bonhoeffer, hogy ha azt mondod, hogy rendben vagy, rendben vagy belül, sok nagy bajod nincsen, egyenesben, áramlatban vagy, nyomban lecsap rád a pszichológus és azt mondja: az a baj veled, hogy azt hiszed, hogy rendben vagy, de majd én bebizonyítom, hogy nem vagy rendben, aztán majd járhatsz hozzám kezelésre. Hogy tudod így magadat fölkészíteni a békesség evangéliumára, az Istennel való megbékéltséged evangéliumára? Mert hiába mondják, hogy a boldog élet kulcsa sz, hogy fogadd el önmagadat! Amíg Istent nem fogadod el, addig önmagadat se tudod elfogadni. Békülj meg magaddal! - mondogatják napszám. De nem tudsz magaddal és embertársaddal megbékülni, amíg Istennel meg nem békülsz.  Az evangélium pedig az, hogy Isten Jézus Krisztusban öröktől megbékélt.

„Vegyétek fel a hitnek pajzsát, mellyel a gonosznak minden tüzes nyilát megoldhatjátok!” A hit pajzsáról beszélünk, szólnom kell tehát a teológusokról, meg a prédikátorokról, és a papokról. Hol megy végbe a legtöbb hitvesztés? A teológusok lábainál, és -  ki kell mondjam, nagy alázattal és megrendültséggel - itt a templomban. Éppen itt, ahol hitről volna szó. Amikor Melanchthon a nagy reformátor halálos ágyán feküdt, megkérdezték tőle, milyen gondolatokkal készül kibúcsúzni ebből az árnyékvilágból. Ekkor azt mondta Melanchthon, hogy nagyon boldog vagyok, hogy befejezem a földi pályafutásomat. Egyrészt véget ér a földi nyomorúság, levethetem ezt a bűnruhát és az angyalok dicsőségébe öltözködhetem. Másrészt, mondta Melanchthon, végre megszabadulok a teológusok őrjöngésétől.  Lám, a hittudorok folyton egymás torkának ugranak, kinyomják egymás szemét apró betűn, lábjegyzeten, mi pedig elveszítjük a hitünket. Hogyan tartod meg a hitedet kevélykedéssel szemben? Hogyan őrzöd meg azt a gyermeki hitet, azt a mustármagnyi hitet azokkal szemben, akik azzal büszkélkednek, hogy a hitükkel a Himaláját is eldózerolják? Dehogyis dózerolják el! Nincs bennük szeretet. És nekik, és neked semmi hasznod abból.
„Vegyétek fel az üdvösség sisakját” -   mondja az apostol. Üdvösségről beszél. Hogyan tartod meg, hogyan őrzöd meg az üdv-bizonyosságodat az önáltatások világában? Beszéljünk a médiáról, a pökhendi újságírókról és szerkesztőkről, akik a szólásszabadság ürügyén elveszejtik a másikat, kitaposnak a saját világodból, becsületedből, tisztességedből, aztán mint Pilátus, mossák a kezüket. Ők csak, úgymond, a kötelességüknek tesznek eleget. Nemrégiben olvastam egy szörnyű jelenetről, amikor egy fickó megragadott egy fiatal lányt, kést szorított a torkához, nagy riadalmak lettek. Minderről pedig azt írja az  egyik újság:  kollégánk narrálta az eseményt. Hát, testvérek, én kiszaladok a világból. Ahelyett, hogy segített volna, vagy kihívta volna a rendőröket, vagy kiabált volna, vagy kinevezte volna magát túsztárgyalónak,  narrálta az eseményt. Tedd fel az üdvösség sisakját, mert kinarrálnak az életedből, a hitedből és a mennyországból is!

És végül azt mondja az apostol: „vegyétek föl a Lélek kardját”, mely az Isten beszéde, az Isten igéje, mely élesebb minden kétélű kardnál (ahogy a Zsidókhoz írt mondja), elhatol az ízeknek és velőknek megoszlásáig és megítél mindeneket (Zsid 4,12). Felveszed-e a Lélek kardját a magány idején? Vagy maradsz magadba hullott ember? S a művészetről is szólni kell, mert onnan is jön támadás. Babits ezt mondja szép, szomorú versében:

 „Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.”

A magány idején a Lélek kardját vette elő, mert a Lélek közösséget létesít, mert a Lélek kardja elválasztja az igazat a hamistól, az igaz embertől és a hamis embertől. A Lélek kardja elválasztja az önáltatást az igazi hittől. A Lélek kardja elválasztja a méltánytalanságot az igaz méltányosságtól. A Lélek egyszerre megkülönböztet és összeköt. Ha nálad a Lélek, már valaki más is tud a te versednek hőse lenni! Ha nálad a Lélek  - az igazság beszéde és igéje, az evangélium, maga Isten beszéde -, akkor már nem azt mondod, amit mondani jónak gondolsz, hanem azt mondod, amit Isten mond, mert a Lélek mondja az Isten igéjét. Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván, minden időben a Lélek által és egy ugyanazon dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel és minden szentekért! Hogy kezdődik a beöltözés? Imádsággal. Hogy folytatódik az Isten fegyvereinek magunkra csatolása? Könyörgésekkel. Hogy szilárdítjuk meg magunkat erre a küzdelemre? Mindenféle esedezéssel. Legyetek erősek az Úrban és az ő hatalmas erejében. Ámen.