Vegye fel keresztjét mindennap

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Lukács evangéliuma szerint olvassuk a Biblia-olvasó kalauzban az újszövetségi részeket. A nyolcadik, kilencedik rész olvasása közben valószínű mindannyiunkban bizonyos fokú zavar támad. Hiszen a korábban olvasott részekben arról tudósított az evangélista, hogy bár Jézus szolgálatát, evangélium-hirdetését, gyógyításait, az Isten országa jó hírének elérkezését itt-ott, akár a saját városában, akár másutt, akár a kor hatalmasainak részéről ellenvetések, ellenérzések fogadják és kísérik, végeredményben és mindent összegezve Jézus szolgálata sikeresnek tekinthető. Arra nézve is több jelzést adott már az evangélista, hogy milyen óriási hullámverést vált ki egy nagyszerű beszéd, néhány gyógyítás, Jézus magatartása. Ezért tűnik érthetetlennek, hogy egy idő után Jézus a szenvedéseiről, a haláláról, egyszerű, emberi szóra fordítva: a kudarcairól kezd el beszélni, mint amik majd a jövendőben elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Különös ez most, a kilencedik részt olvasva. Emberileg szólva Jézus sikereinek abszolút csúcsára ér, ötezer embert vendégel meg csodatevő módon (János evangélista még azt is elmondja ezzel kapcsolatban, hogy ez az a pillanat, amikor a Jézust körülvevő rajongó sokaság arra a belátásra jut, hogy itt az idő, Jézust királlyá kell tenni. Megoldódott az élet egyik ősproblémája, a kenyérkérdés.) Lukács ezt nem mondja el, hanem azzal folytatja a történetet, hogy Jézus a tanítványaihoz fordul s megkérdezi tőlük: kinek mondanak engem az emberek? És Péter a tanítványok képviseletében kimondja: te vagy a Messiás, te vagy a Megváltó, benned van a megoldás. Valóban, akárhogy is nézzük ezeket a történeteket, Jézus a sikerek csúcsára ér, innen kezdve már csak a konzekvenciákat kellene levonni. Ám ahelyett, hogy Jézus – emberileg szólok megint – levonná a következtetéseket, beszélni kezd elárultatásáról, szenvedéseiről, peréről, haláláról. Aztán a körülötte álló sokasághoz fordul, és azt mondja: ha valaki engem akar követni, vegye fel a keresztjét minden nap és kövessen engem.

Óriási és felfoghatatlan nagy a kontraszt. Ha valaki követni akar engem, ez lehetett eddig mindenkinek a benyomása, az jól jár. Aki Jézust követi, az jól jár, aki Jézust követi, az meggyógyul, aki csak megérinti a ruhája szegélyét, meggyógyul, aki Jézus tanítványául szegődik, annak megadatik a csodálatos halfogás, annak sikertelenségből sikerre vált az élete. Aki Jézust követi, megvilágosodik, az élete elrendezetlen dolgai, kérdései, problémái Jézus csodálatos szava nyomán isteni világosságba kerülnek. Röviden, Jézust megéri követni, jó dolog Jézus tanítványának lenni, s aki így dönt, így választ, a legjobb döntést hozza. Hozzáteszem, kedves testvérek, hogy a kétezer éves evangéliumhirdetés, keresztyén misszió mindig is érvelt ezzel. Gondolom, egyetlenegy misszió sem lenne sikeres, legfeljebb csak a mazochista emberek körében, ha azzal kezdenék az evangéliumot, térjetek meg, legyetek keresztyének, és onnantól kezdve csupa rossz lesz az életetekben, térjetek meg és szenvedni fogtok, térjetek meg és megvádolnak benneteket, legyetek keresztyének és ítélőszékre fognak benneteket hurcolni, legyetek keresztyének, és mindenki ellenetekre tesz. Feltehetően mi sem ülnénk itt, nem lennének egyházak, nem lenne keresztyénség, nem lenne a keresztyénségnek története. Evangélium hirdetése önmagában véve azt jelenti, jó hírt hirdetni. Jó és kedves üzenetet adunk tovább és arra próbáljuk unszolni, meggyőzni, bátorítani az embereket, hogy fogadják el ezt az Istentől elkészített jót. Mi dolog hát – tehetnénk fel a kérdést – hogy egyszerre csak arról kezd beszélni Jézus, hogy a Krisztus gyermekei, tanítványai a hitük miatt, a Jézuskövetésük miatt sokszor és sok alkalommal nehéz és válságos helyzetbe kerülnek. Miért kell erről beszélni egyáltalán? Nem lenne jobb azt mondani, hogy “gyertek, legyetek a Krisztus követői, gyertek, legyetek keresztyének! Majd, ha történik valami nehéz dolog, akkor megmagyarázzuk, elintézzük azzal, hogy ellenséges a világ, majd megmagyarázzuk azzal, hogy mindig is ilyen volt a világ, szembeáll az Istennel, hadakozik vele. Azokat pedig, akik az Isten gyermekei, azokat, akik a világosság fiai, a sötétség fiai üldözni fogják, bántani fogják – de ne aggódjatok, majd az Isten megvédelmez benneteket!” Rátok törnek ugyan, de mi bízó szívvel énekeljük: „ne csüggedj el kicsiny sereg, ha rád zúdul vad ellened”, mert az Isten megőriz. Jézus azonban valami súlyos dolgot mond: ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét mindennap és kövessen engem.  Azt is szeretném elmondani, hogy a keresztyénség történetében ezt a kifejezést, hogy “vegye fel az ő keresztjét” sokféleképpen magyarázták, s magyarázzuk mi is– azt hiszem, teljes joggal – úgy, hogy mindenféle szenvedés, nyomorúság, nehézség, próbatétel beleérthető legyen. Főleg, ha Jézus azt is mondja: mindennap. Vedd fel mindennap terheidet, vedd fel mindennap betegségeidet, vedd fel mindennap gyötrelmeidet, vedd fel mindennap a kereszténységgel együtt járó problémáidat, és így kövess engem.

Azonban most, ezen a ponton azt kell kimondanunk, hogy bármennyire is jogosultak és igazak ezek a magyarázatok, merthogy a keresztyén ember Krisztussal való együttszenvedésének készségét fejezik ki, a „kereszt” szó eredetileg a kivégző eszközt jelenti. A bitófát jelenti. Aki az én tanítványom akar lenni, vegye fel saját bitófáját. Emlékszem, nagyon-nagyon régen, egyszer az Egyesült Államokban járva, egy nagyvárosban egy szakállas fiatalember vonult a főutcán, a vállán egy kereszttel, valóban olyan kereszttel, aminek mi is elképzeljük ezt a római kivégzőeszközt. Ment végig az utcán, szelíd jézusarccal, húzta maga után ezt a keresztet. Volt, aki megállt, megrökönyödött egy pillanatra, volt, aki meghökkent, s természetesen voltak, akik gúnyolódtak – a kereszt látványa sokakban mindig gúnyt vált ki. Nekem csak az tűnt ki, hogy a kereszt alsó szárára, amely a földdel érintkezett, egy kis kerék volt applikálva, hogy könnyebb legyen húzni. Így az ifjú után szépen, kényelmesen, kellemesen gurult a kereszt. Jézus nem így érti ezt. Nem is azt mondja, hogy vedd fel a keresztedet, és majd én applikálok rá egy kis kereket, hordod is a keresztet, de könnyű is lesz hordani. A kereszt az executio, a kivégzés eszköze, köztörvényes bűnözőknek, rabszolgáknak és lázadóknak tartogatták. Vedd fel minden egyes nap a te keresztedet. És higgyétek meg, kedves testvérek, azok, akik először hallották Jézus szájából ezt a szót, s az evangélisták, akik először leírták, nem azokat a magyarázatokat fűzték hozzá, amiket mi, késői utódok hozzáfűzünk. Az a Lukács evangélista is, aki mindezt lejegyezte, napszám látott nyilvánosan kivégzett lázadókat, rabszolgákat, bűnözőket a kereszten, a bitófán. Ők tudták nagyon jól, mit jelent ez.

De mégsem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy miért kell ezt Jézusnak elmondani éppen ott és akkor, amikor megtörténik a nagy csoda, az ötezer ember megvendégelése, amikor megnyílik Péter szíve és lelke, és felismeri Jézusban Isten szabadítóját, a várva várt Messiást, minden emberi gondnak, bűnnek, nyomorúságnak a megoldását? Miért ekkor kell szólni a bitófáról, miért ekkor kell arról beszélni, hogy milyen rettenetes és nehéz dolog Jézus tanítványának lenni? Miért kell egyetlen mozdulattal visszavonni, érvénytelenné tenni mindent, amiért úgy érezzük, hogy érdemes Jézus tanítványának lenni, érdemes keresztyénnek lenni, jó dolog Krisztus követőjének lenni?

Mindenek előtt azért, mert Jézus nem akarja, hogy követői és tanítványai illúziókba ringassák magukat. Ő megmondja az elején, mielőtt az első lépést megteszed, hogy mik a lehetőségek, s elmondja azt is, hogy a keresztyén léthez hozzá tartozik ez is. Légy kész felvenni mindennap a keresztet. Ez azt jelenti, légy kész minden nap akár a keresztig is elmenni. Sőt, nemcsak elmenni kész, hanem tartsd magadnál, legyen veled az az eszköz, ami a te végedet jelentheti. Világos beszéd. Különös erővel érezzük ezt ma, mikor egy olyan korszakba kerülünk bele, melyben a közéletünk, a közbeszédünk hisztérizálttá lesz, fröcsögéssel, sározással, ökölrázással, fenyegetőzéssel telik meg, s a keresztyének ellen hamis vádakat fogalmaznak meg, talán még bíróságra is rángatják őket. Érezzük hát Jézus beszédének a súlyát, hogy nemcsak azt mondja itt, hogy a te személyes életedben, sorsodból, adottságaidból, helyzetedből adódóan olyan állapotok következhetnek be, amikre azt mondod, hogy ez az én keresztem. Hanem azt mondja, legyen nálad mindig az, amire felfeszíthetnek, legyen nálad mindig az executio eszköze, ne legyen illúziód.

Másodszor, s talán ez a döntő:  Jézus soha nem hagyott kétséget afelől, hogy miközben tanítványának lenni, gyermekévé válni azt jelenti, hogy megnyerjük az üdvösséget, miénk lesz Isten életen és halálon túlmutató, örökkévaló szeretetét, aközben ebben a megváltásra szoruló világban, amelyik a bűneiben él (ha még ki lehet ma Magyarországon mondani ezt a szót, hogy bűn!), ebben a világban, amelyik önmaga istene akar lenni, s önmaga akar mindent megoldani, a Krisztus gyermekeinek mindennel számolnia kell. Elmondja ezt Jézus, nem hallgat felőle. Nem úgy tesz, ahogy mi teszünk sokszor, amikor emberekre feladatot bízunk, s tisztában vagyunk a feladattal járó nehézségekkel, ám arról mélyen hallgatunk, csak ha bekövetkezik a baj, akkor mondjuk: ne haragudj, valóban ott volt a kockázatok között ez a lehetőség is, hát bekövetkezett, szánjuk-bánjuk, mi se gondoltuk volna, hogy ez fog történni. De sokszor van ez így. Milyen óriási felelősség úgy feladatot adni, hogy vele együtt elmondjuk a kockázatot is, és vállaljuk eleve annak ódiumát is, hogy nem jóra forog a dolog, hanem rossz sül ki belőle. Azután azért is mondja ezt Jézus, hogy megerősítsen bennünket. Nem ijesztget, éppen ellenkezőleg, meg akar erősíteni minket, követőit, hogy amikor ezek bekövetkeznek, ne horgadjon fel a szívünkben keserűség. Ne mondd azt, ahogy szoktuk nyersen és egyszerűen: Mester, becsaptál, nem erre szegődtem, nem ezért lettem keresztyén, nem ezért indultam el a nyomdokodban. De legyünk őszinték, kedves testvérek, ha nem is ilyen nyersen fogalmazzuk meg, azért sokszor felsarjad ez a szívünkben, sokszor előjön ez bennünk. S itt már mindenről lehet beszélni. Egy betegségről, amiből nem bírunk kigyógyulni. Uram, hát nem arról volt szó keresztyénné lételemkor, hogy áldó hatalmaddal körülveszel és megőrzöl engemet? Uram, nem arról volt szó, hogy akiket Te szeretsz, azokat megáldod? Szétpereg az életem a kezem közül. Uram, nem arról volt szó, hogy megvédesz engem minden bántás ellen? És most köpködnek. Jaj de könnyen felsarjad ez az ember szívéből! De látjátok, milyen érdekes? Jézus éppen akkor, amikor – divatos kifejezéssel szólva – minden happy, minden OK, amikor közel a happy end, arról beszél, hogy ezek is bekövetkeznek. Ha tovább olvassuk Lukács evangéliumát, a következő történet, amit az evangélista elbeszél Jézus színeváltozása. Ott fenn a hegyen elváltozik Jézus és olyan fényesség árad ki Belőle, hogy csak ámulnak a tanítványok. S ekkor megjelenik Mózes és Illés, transzcendens jelenetet látunk, a metafizika magaslatain járunk. Beszélget Jézus, Mózes és Illés. Ám nem arról, hogy hány légió angyal van a mennyekben, nem arról, hogy milyen széles és milyen hosszú az Isten csodálatos országa, hanem Jézus haláláról. Talpig rendül ebbe az ember.

Hogy jól értsük Jézus szavainak súlyát, három nagyon rövid megjegyzést szeretnék még tenni az itt elhangzottakhoz. Az egyik az, hogy Jézus, ahogy azt Lukács evangélista mondja, mindenkinek mondja ezt: ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét minden nap és kövessen engem. Miért fontos ez a megjegyzése Lukács evangélistának, hogy mindenkinek mondja? Bibliatudósok okkal hívják fel a figyelmünket, hogy amikor nincs külön megjelölve az evangéliumban, hogy kikhez beszél Jézus, akkor mindig feltételeznünk kell, hogy sokan vannak ott. Számtalan olyan jelenet van, mely úgy elindul, hogy Jézus mondja, Jézus teszi, s aztán a következő mondat szerint a tömegből megszólalt valaki. Ez azt jelenti, hogy ott van a tömeg. Az evangélisták külön jelölik, amikor Jézus csak a tanítványokhoz beszél: elment velük külön, külön mondta nekik, bement velük egy házba. Magyarán: itt sem kellene külön megjelölni, hogy Jézus mindenkihez szól. Lukács evangélista mégis ideírja: “s mondta Jézus mindenkinek”. Külön is kiemeli: az a hívás, amit Jézus átad, s a hívásban benne foglalt feltételek mindannyihoz szólnak. Nem azért, mert ezzel Jézus el akarná riasztani a gyengéket. Ó, ha megnézzük, kik lettek Jézusnak tanítványai, egy nagy vitézt, egy nagy lelki bajnokot, egy nagy túl-okost sem látunk közöttük, egy lelki virtuóz sincs Jézus tanítványai között. Egyszerű közönséges halászemberek, fináncok, kétkezi munkások – talán van közöttük egy partizán, aztán arról is kiderül, hogy nem annyira a felszabadító háború, mint inkább a kassza érdekelte -, nyomorult kis emberek ők mind, mint mi magunk is, kedves testvérek. Egyszóval, Jézus nem elriasztani akarja a gyengéket, a gyávákat, mondván: most pedig elindulunk Jeruzsálem felé, s aki úgy gondolja, hogy vállalja velem együtt ennek minden terhét, kockázatát, az velem jön, a többi meg menjen haza. Nem, Jézus mindenki számára, tanítványnak és nem-tanítványnak, követőnek és ellenségnek, benne bízónak és vele szembenállónak is nyilvánvalóvá akarja tenni, hogy csak az lehet a Jézus tanítványa, aki magára veszi a maga keresztjét. Nemcsak nekünk kell ezt tudni. Jó, ha tudják azok is, akik nem követik Jézust. Jó, ha tudják azok is, akik megtagadják Őt. Jó, ha tudják azok is, akik sportot csinálnak abból, hogy leszólják a keresztyénséget. Hadd tudják csak, hogy kik a Jézus tanítványai.

A másik megjegyzés ahhoz kapcsolódik, hogy vajon mit jelent az, amikor Jézus azt mondja: ha valaki engem megtagad? Mert azt mondja Jézus: valaki szégyell engem és az én beszédemet, az Embernek Fia is szégyellni fogja azt, amikor eljön az Ő dicsőségével és az Atyáéval és a szent angyalokéval. Másutt ezt úgy fordítjuk, hogy – megtagad. Arról lenne szó, hogy úgy alakulhatnak a dolgok, hogy mi magunk is megbánjuk és szégyellni kezdjük, hogy Jézus-követésre adtuk a fejünket? Az emmausi tanítványok dialógusában lélektani értelemben föltárul ez. Mennek hazafelé lehajtott fejjel, és azt mondják: azt hittük, Ő az, aki elhozza a szabadítást, mindazáltal harmadnapja, hogy kivégezték. Sőt, így mondják ezt: “pedig azt hittük”, és ebben a kis szóban: “pedig” benne van az is, hogy szégyelljük, hittünk neki és csalódtunk. Hittünk neki, de nem úgy alakultak a dolgok – nem csapott be bennünket, ezt ők sem mondják -, a körülmények voltak erősebbek. Milyen sokszor felsistereg az emberben ez a fajta „szégyellem”. Szégyellem, hogy gyenge voltam, szégyellem, hogy hittem, szégyellem, hogy ráadtam magamat, de a körülmények erősebbek voltak. Olyan hangosan kezdtek üvöltözni a fülembe, hogy megijedtem. Olyannyira megfenyegettek, hogy megszeppentem. Annyi teher rakódott rám, hogy összeroppantam. S nem segített, nem állt ott mellettem! Nem lett valóságos Ady látomásos verse: Kivonta kardját s megelőzött. Se nem vont ki semmi kardot, se meg nem előzött, itt vagyok magamban, megszégyenülten, összeomlott az életem.

Ám, kedves testvérek, bármennyire szívesen indulnánk ebbe az irányba, Jézus szava mást jelent, s ez más bibliai helyekből, körülményekből kiderül. Amikor Jézus azt mondja, hogy valaki szégyell engem, vagy valaki megtagad engem, a hűség ellentétéről szól. Ugyanezt a szót használja az evangélista, amikor leírja, hogy Péter megtagadja Jézust a főpap udvarában. Megtagadja, szégyelli. Tehát nem arról beszél Jézus, hogy szemlesütve, pironkodva, magunkat hibáztatva eloldalgunk. Jézus akcióról beszél: megtagad, mert nem tud hű lenni, mai divatos szóval: elhatárolódik tőle. Jaj, mennyi határ van a mai magyar valóságban! Szerintem már csak határok vannak. Mindenki mindenkitől elhatárolódik – még magától is, meg attól is, amit tegnap mondott. Lassan elhatárolódási formanyomtatványokat lehet készíteni, s lassan jó előre attól is el fogunk határolódni, amit holnap mondunk majd. Cikk-cakkban áll az egész magyar élet, nem árkok, csak határok. Már azt sem tudjuk, van-e talpalatnyi helyünk, mert annyi mindentől el kellett határolódnunk. Aki szégyell engem, aki megtagad engem, azt az Embernek Fia is szégyellni fogja – mi mást tehetne, amikor eljön az Ő maga dicsőségében?! A Jelenések Könyvében kétszer is azt olvassuk, hogy az Úr üzenetet küld, például a tiatirai gyülekezet angyalával a gyülekezetnek, és azt mondja: sok kifogásom van ellened, rest voltál, hanyag voltál, nem jól csináltad a dolgodat, azt azonban méltányolom, hogy nem tagadtad meg a te hitedet, nem szégyellted, kitartottál mellette, nem határolódtál el saját hitedtől. Ha valaki szégyell engem és az evangéliumot, ha valaki megtagad engem és az evangéliumot, máris elhatárolódott tőle, átment a határ másik oldalára, s amikor eljő az Ember Fia a maga dicsőségében, mi mást tehet, azt fogja mondani, hiszen a határ másik oldalán vagy. Ezért olvastam fel a Timóteushoz írt második levélből az apostol csodálatos szavait, amelyben fiatal szolgatársát emlékezteti: „igaz beszéd ez, ha Vele együtt meghaltunk – tudni illik Krisztussal – Vele együtt fogunk élni, ha tűrünk, Vele együtt fogunk uralkodni is, ha megtagadjuk, Ő is megtagad bennünket, ha hitetlenkedünk, Ő hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja.”  Értitek a tétet? Ha a Krisztus gyermeke megtagadja Krisztust, saját magát tagadta meg, ha hűtlen Krisztushoz, saját magához hűtlen, ha elhatárolódik Krisztustól, saját magától határolódik el. Mindazáltal evangéliumot mond az apostol: ha mi hűtlenkedünk is, és hűtlenségünk okán meg is szégyelljük Őt, és meg is tagadjuk Őt, értsétek, Ő hűséges marad. Ő magát meg nem tagadhatja. Hogy szoktuk mondani? Nyitva van az aranykapu! Testvérek, Isten az Ő véghetetlen irgalmából újra meg újra megnyitja neked a hűség lehetőségét, mert Ő magát nem tagadja meg, újra és újra visszavár téged ebbe a hűségbe, ebbe a szilárdságba, visszavár a Krisztushoz, mert Krisztus az életed értelme. Ha nincs Krisztusod, nincsen életed.

Erre vonatkozik Jézusnak az a megjegyzése, amiről most utoljára szeretnék szólni. Azt mondja Jézus: mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, önmagát meg elveszti, vagy önmagában kárt vall. Érdekes kifejezést találunk itt: megnyer. Ez a szó terminus technikus volt a régi görög világban, a kereskedés egyik kulcsszava. A megnyer szó fejezte ki, hogyan kell a businesst csinálni. Szó szerint azt jelenti, hogy kiügyeskedik magának valamit az ember. S ez nem feltétlen negatív tartalmú. Erdélyben szokták használni ezt a szót mind a mai napig, valakire azt mondják: ügyes ember. Ez teljesen mást jelent ott, mint nálunk, itt, a budapesti közegben. Ha nálunk azt mondják valakire, ügyes ember, abban mindig van valami gyanúsítás. Ügyes, ügyeskedő. Ám itt nem ebben a negatív értelemben áll ez a szó. Nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy akinek kereskedése van, annak ügyeskedni kell.  S ez teljesen természetes dolog, így működik a világ. Hogy mennyire így van ez, jól látszik abból, hogy ugyanez a szó áll a talentumok példázatában is, amikor odaáll a szolga, és azt mondja az urának: uram, öt talentumot adtál, szereztem (nyertem) hozzá még ötöt. S mit mond a gazda? Jó és jól vagyon én hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te urad örömébe. Nem húz a nyaka közé: tisztességtelen ügyeskedő, kupec spekuláns. Hanem: jól vagyon én hű szolgám, úgy tetted a dolgot, ahogy kell. Mit használ – mondja mégis Jézus – az embernek, ha mind e világot kiügyeskedné magának?! Pedig mi mást akar az ember, mint ezt a világot?! Kompromisszumot kötünk, megalkuszunk, cselezünk, kínálunk és kapunk, egyességeket kötünk, befektetünk és nézzük a hasznot, s ha ügyesek vagyunk, szépen, lassan mind e világ a miénk lesz. Megnyerjük. Megérdemeljük. Még így is lehetne fordítani ezt a mondatot: mit használ az embernek, ha mind e világot jogosan kiérdemli. Kiérdemli. Az ő életét pedig elveszíti! Tudjátok, kedves testvérek, Jézus azért mondja ezeket a szavakat, mert azt akarja jelezni gyermekei, követői számára, hogy ha ebbe az irányba mentek, hamar eljuttok oda, hogy  minden a tietek lehet, egyért cserébe, a hitetekért. Mindent megkaphatsz egyért cserébe, Krisztusért. Mindent megszerezhetsz, minden jó lesz, diadalmas, dicsőséges és szép lesz, még a zugrádiókban is azt fogják mondani, hogy be kéne plántálni a keresztyénséggel az egész világot, csak egyet adj cserébe, ne állj ki a Krisztus mellett. Szolovjevnek, a nagy orosz vallásfilozófusnak a XX. század elejéről van egy megrendítő eszmefuttatása, ez a címe: Az antikrisztus története. Valahol a futurumban játszódik a történet, alig vannak már keresztyének a világon. Megalakult a nagy, egységes világbirodalom, élén egy hatalmas szellemi vezérrel, aki elérkezettnek látja az időt, hogy végleg felszámolja a keresztyénséget. Behivatja a maradék keresztyénség három reprezentánsát: II. Péter római pápát, Paulus német teológiai professzort és Iván orosz sztárecet, vagyis Pétert, Pált és Jánost. Azt mondja nekik, hogy visszaadom a Vatikánt a római katolikusoknak, csak egyet kell aláírnotok, hogy én vagyok a transzcendens üdvözítője a világnak. Azt mondja a német professzornak, alapítok egy nagy biblia-múzeumot Németországban, a protestánsok mégis csak a Bibliát akarták kutatni, és ott szabadon kutathattok, csak írd alá ezt a nyilatkozatot. Azt mondja Iván sztárecnek, hogy alapíthatsz egy nagy monostort Oroszországban, csak írd alá, hogy én vagyok a szent megváltó. Természetesen nem írják alá, az életük vértanúság lesz. De mi a kísértés? Megkapod, amit akarsz, csak mondj le az életedről. A mi életünk Krisztus. Minden a tiéd lesz - ígéri a kísértő Jézusnak -, mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem, ha magad megtagadod. De Ő hűséges és önmagát meg nem tagadhatja, mert önmagát tagadná meg, ha leborulva imádná a Hazugot és Embergyilkost. Miben különbözik – kérdezi Jézus egyszer a tanítványait – a tanítvány sorsa a mesterétől? Semmiben. Ezért mondja Jézus ezeket a szavakat.

És végül még egy talányos, rejtélyes mondatot hozzáfűz: mondom pedig néktek bizonnyal, hogy vannak az itt állók közül némelyek, akik a halált meg nem kóstolják, mígnem meglátják az Istennek országát. Ezzel pedig Jézus azt akarja jelezni tanítványai számára, hogy nem a kereszté a végső szó. Nem a lesüllyedésé, nem a szenvedésé, nem az elveszésé, hanem a feltámadásé, az életé és a megtartásé. De tudd, addig is, amíg az el nem érkezik, amíg a megtartó erő újra erőt nem ad neked, amíg az Isten segedelme meg nem oldja számodra a megoldhatatlant, tudd, bármit is nyersz meg, s mindent megnyerhetsz, minden a tied lehet, ha az életedet elveszted, és azért veszted el, hogy valami is a tied legyen, semmit se nyertél. Kedves testvérek, soha, semmikor semmiben nem különbözik Krisztus tanítványának ez az állapota. Ma a Mester arra emlékeztet minket, legyünk készek felvenni a keresztet, legyünk hűségesek, s egy tapodtat ne engedjünk abból, amire Ő elhívott minket, és Őt, a mi életünket, Megváltónkat, üdvösségünket soha, semmiért meg ne szégyelljük, soha, semmiért oda ne adjuk. Ismétlem még egyszer az apostol csodálatos szavait a Timóteushoz írt levélből: igaz beszéd ez, ha Vele együtt meghaltunk, Vele együtt fogunk élni is, ha tűrünk, Vele együtt fogunk uralkodni is, ha megtagadjuk, Ő is megtagad minket, ha hitetlenkedünk, Ő hű marad, Ő önmagát meg nem tagadhatja. Legyen Neki ezért dicsőség most és minden időben.

Ámen