Várakozók

„Legyenek a ti derekaitok felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva; ti meg hasonlók az olyan emberekhez, akik az ő urukat várják, mikor jön meg a menyegzőről, hogy mihelyt megjön és zörget, azonnal megnyissák néki. Boldogok azok a szolgák, kiket az úr, mikor haza megy, vigyázva talál: bizony, mondom néktek, hogy felövezvén magát, leülteti azokat, és előjövén, szolgál nekik. És ha megjön a második őrváltáskor, és ha a harmadik őrváltáskor jön meg, és úgy találja őket, boldogok azok a szolgák!” Lukács 12, 35-38.

Az elmúlt vasárnapokon a Hegyi Beszédből olvastuk a boldogmondásokat, és talán sajnáltuk is, hogy a múltkor a sor végére érkeztünk. De akár kezdhetnénk máris elölről a kört, vagy indulhatnánk a végétől visszafelé, hiszen mindegyikben az üdvösségünk nagy ügyéről beszél Krisztus. A kör azonban nincs teljesen bezárva, ezért még néhány, nem boldogmondásnak nevezett igét hozok ide, ezeket másodlagos boldogmondások neveztem el, hadd toldjam meg így azt, amit a Hegyi Beszéd elején Máté evangéliumában olvasunk. Ezek is föltárják előttünk a Jézus követésének titkát, még pontosabban megmutatják, hogy mit jelentenek a sokszor feloldhatatlannak tűnő ellentétek, hogy például miért boldogok a sírók, szegények, a háborúságot szenvedők, miért boldogok azok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. Már láttuk, hogy Jézus szavai egy-egy pillanatra megmutatják, hogyan lát bennünket Isten. Hogyan lát minket Isten, akik sírunk, akik igazságot éhezünk, háborúságot szenvedünk Jézus nevéért, vagy nem találunk irgalmasságot embertársaink között. És most ez az adventi boldogmondás, amit Lukács evangéliumából most fölolvastam (mert ez egy adventi boldogmondás), tovább segít belefoglalni a saját életünket a nagy boldogmondásokba. Azért nevezem adventi boldogmondásnak ezt,  mert bár inkább példálózásnak vagy némileg ijesztő intelemnek hangzik, mégis, Jézus kétszer is azt mondja itt, hogy boldogok azok a szolgák, akiket az uruk, mikor hazajön, a várakozás nagy munkájában talál, és ha második vagy harmadik őrségváltáskor jön meg, késő éjjel vagy hajnalban, de így találja őket, boldogok azok a szolgák. Várakozásról és érkezésről van szó, s ennek boldogság-távlata van.
Mindjárt leg kell szögeznem, hogy rajtunk nagy civilizációs nyomás van, ami számunkra nehézkessé teszi Jézus példázatának a megértését. Ennek a nyomásnak az a lényege, hogy az ünnepet ne hazaérkezésnek tekintsük.  Szemlélet-fordító ez a nyomás, hiszen mindig az az ünnep, amikor hazaérkezik az ember; hazaérkezik a munkából, hazaérkezik egy távoli útról, hazaérkezik a kórházból! Ám a mi korunkban nagy nyomás nehezedik ránk, amely jórészt az üzleti világból, a mammon világából érkezik, és a célja az, hogy az ünnep ne hazaérkezés legyen, hanem kikapcsolódás legyen az ünnep. Hallgatom a rádióban a beszámolókat, ujjongva sorolják a vendéglátással, kereskedelemmel foglalkozó szakemberek, hogy karácsonyra az üdülőkben, hotelekben wellness szállodákban minden hely betelt. Kikapcsolom a rádiót és játszom magamban, folytatom a hírt egy fiktív mondattal: minden hely betelt, vagyis a hajléktalanszállók, a szegényeket fogadó menhelyek, az istápoló intézmények is mind beteltek, senki nem fog ebben a hideg decemberben megfagyni, megfázni, minden hely betelt. Aztán visszakapcsolom a rádiót, és fél perc múlva hallom, hogy itt ebben a wellnessben, ott abban a wellnessben, amott abban a szállodában mi és hányféle szórakozás várja a magyarokat, mert immár mi is csatlakoztunk a nyugati világhoz, és az ünnep egyre többek számára és egyre inkább nem hazaérkezés, hanem kikapcsolódás. Eltávozás. Elhagyjuk az otthonunkat, a családunkat és a rokonságunkat is, és megyünk kikapcsolódni. Ezért aztán szinte alig értjük, hogy miért ünnep hazaérkezni és otthon mindent rendben találni. Azt viszont talán értjük, mit jelent, hogy amikor hosszabb-rövidebb útra elutazunk, és valaki másra rábíztuk a lakásunk felügyeletét, a testvérünkre, a gyerekeinkre, a szüleinkre, a szomszédokra, akik kaptak egy kulcsot, hogy bejussanak hozzánk meglocsolni a virágokat, megnézni, hogy rendesen megy-e a fűtés, működik-e a hűtőszekrény, be van-e csukva az ablak. Ha, mondjuk, a szomszédok zörgést hallottak a mi lakásunkból, jöjjenek csak át megnézni, nincs-e baj. Hogy amikor hazaérkezünk, minden rendben legyen otthon. Ezt a szolgálatot, szívességet szívesen megtesszük mi is a szomszédjaink és rokonaink kedvéért. Aztán úgy várunk a megérkezésükre, hogy mennek a dolgok a maguk során, minden rendben van.  Ebből kisebb részben megértjük, hogy miről szól Jézus példázata. Mi mindannyian a nagy adventre várakozunk, mostani adventünkben is Jézus Krisztus visszajövetelére tekintünk előre. A példázat pedig arról szól, hogy miképpen kell őt várnunk, és hogyan talál majd minket.

Az első, amit meg kell jegyeznünk a példázat nyomán, hogy Krisztus nem késik. Tudom, mi leginkább azt mondjuk, hogy késik. Összeadjuk, megszorozzuk, felosztjuk, újra rendezzük az időnket, a világ dolgait, és óhatatlanul ez a benyomás alakul ki bennünk, hogy a világban csak halmozódnak a megoldatlan kérdések. Mintha csaj foszló emlék lenne Krisztus ígérete: eljövök, magamhoz veszlek, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok (János 14,3). Ezért aztán a magunk kezébe vesszük a dolgokat. A várakozással kapcsolatban talán ez a legszélsőségesebbnek tűnő eset, a tíz szűz példázata (Máté 25,1-13). Elalszanak, miközben várják a vőlegényt. De közülük ötnek nincs elég olaja a lámpásában, így mikor megjön a vőlegény, már nem tudják égő lámpásokkal köszönteni. Mások úgy várják Krisztus visszajövetelét, hogy alapból megtagadják a feladatuk, a mandátumuk teljesítését. Erről a talentumok példázatában van  szó (Máté 25,13-30). A felolvasott példázatban is, úgy tűnik, szélsőséges esetről van szó.  Eltelt a második őrjárás, eltelt a harmadik őrjárás, lassan enged a sötétség, pirkadni kezd, s még mindig nem jön a mi urunk, még mindig nem jön az én uram. A világban meg csak halmozódnak a gondok, bajok. Hát kézbe vesszük a dolgokat, ez pedig azt jelenti, hogy elkezdünk új rendet rakni, új törvényeket szabni élet és halál dolgában. Vagy éppenséggel háborút indítunk, mert tudni véljük, hol rejtőzik az igazság, és azt fegyverrel ki tudjuk csikarni. Továbbá, megmondjuk, hogy kire van szükség és kire nincsen - eutanázia. Méltóság-világokat kreálunk, az utolsó ellenséget, a halált pedig elnevezzük jó barátnak. Átírjuk a történelmet és a magunk számára számláljuk az időt, mintha csalhatatlanul tudnánk, hogy hol van a boldogság, mi a boldogság és kik a boldogok. Pedig Jézus itt nem mondja, hogy késik a ház ura...

Hanem ellentétet állít fel.  Talán ezért nehéz érteni a szavát. Azt mondja, hogy: boldog a szolga, akit az ura vigyázva talál. Ez a vigyázás vagy őrködés terminus technikus.  Az antik világban az őrségben álló katona helyzetét jelezték vele: nem vigyázz-ban áll a katona, mondjuk díszőrségen,  vigyázva áll. Eredetében tehát azt jelenti a szó, hogy valaki áll; nem üldögél, hanem mint az őrszem áll, és kémleli az utat, a tájat, a domboldalt, a horizontot. És ez az őrködés szolgálat. Vagyis várakozásban van, de a várakozás azt jelenti, hogy végzi a dolgát.  Az ellentét abban van, hogy ezért nem jár jutalom. Jézus másféle nézőpontból (vagy eltérő hangsúllyal) is elmondta ezt a történetet,  s abból még inkább kiderül, hogyan tekint ránk a Megváltó. A hangsúly nem arra esik, hogy ő hogyan lát  minket, ha hűséges őrködésben, vigyázásban, várakozásban talál, hanem arra, hogy nekünk hogyan kell látni magunkat a várakozásban. És hasznos ezt ide olvasni, mert ennek a kettőnek a fényében értjük meg igazán ennek a boldogmondásnak a lényegét. Lukács evangéliuma 17. részében ezt olvassuk: „Kicsoda pedig ti közületek az, aki, ha egy szolgája van, és az szánt vagy legeltet, tüstént azt mondja annak, mihelyt a mezőről megjön: Jer elő, ülj asztalhoz? Sőt nem ezt mondja-e néki: Készíts vacsorámra valót, és felövezve magadat, szolgálj nekem, míg én eszem és iszom; és azután egyél és igyál te? Avagy megköszöni-e annak a szolgának, hogy azt tette, amit megparancsolt neki? Nem gondolom. Ezenképpen ti is, ha mindazokat megcselekedtétek, amik nektek parancsoltattak, mondjátok, hogy: haszontalan szolgák vagyunk; mert azt cselekedtük, amit kötelesek voltunk cselekedni” - megtettük, ami elő volt írva” (Lukács 17,7-10) Ismerek embereket, akik a feladataikat szépen sorban, lajstromba szedve felírják, s aztán, ahogy elvégzik egyiket-másikat, pipálgatják a sort, s ha minden ki van pipálva, elvégezték a dolgukat. Azt mondja Jézus, hogy ha mindezt megtettétek, azt kell mondanotok: haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt cselekedtük, ami parancsolva volt. Így kell önmagunkat szemlélnünk. Amikor Jézus az adakozásról, a másik ember megsegítésről, a jó cselekedetekről beszél, így határozza meg a módját: ne tudja a te bal kezed, hogy mit tesz a jobb! (Máté 6,3).

Hadd kapcsoljam ide a boldogmondásokat. Így kell szelídnek lenni, így kell béketeremtőnek lenni, így kell irgalmasnak, igazságszeretőnek lenni. Ezt halljuk itt ebben a másik példázatban: a szolga szolgál, ez magától értető. Magától értető, mondja Jézus, hogy ha parancsolnak a szolgának, ő végrehajtja a parancsot. Magától értetődő, hogy ha a szolga fáradtan, izzadtan megérkezik a mezőről, miután  egész nap dolgozott, nem azt fogja neki mondani a gazdája, hogy ülj az asztalhoz, megterítek neked, egyél, igyál, aztán majd jövök én, hanem fordítva. Na végre, megjöttél! -  terítsd meg nekem az asztalt, állj ide mellém, szolgálj fel nekem, aztán majd ha felálltam, leülhetsz és esetleg a maradékot megeheted. Azt mondja Jézus: itt tekintsetek magatokra! Mi pedig így értjük meg a mélységét Jézus szavainak: boldogok a szelídek - ez nem mimikri, nem megjátszás, nem taktika; boldogok a békességre igyekvők – ez nem valamiféle ideológiai mellékvágány, vagy kitérő; boldogok az irgalmasok – ez nem alku, miszerint most engedek neked, s majd te is el fogsz nekem engedni; boldogok a lelkéért szegénységet vállalók, vagyis akik teljes körűen tisztában vannak, hogy a lélek nagy kérdéseiben Isten koldusai  - és áldást kérniük is ezzel a magától értetődőséggel kell. Lássátok így magatokat!

És mégis, térjünk vissza Jézus első példázatára, amit a textusban olvastam föl! Van itt egy másik szemlélet! A Jézus szemlélete. És ebben van az adventi várakozásunknak, a karácsony nagy titkának, a megfeszített és feltámadott Krisztus kegyelmének a nagy ereje. Azt mondja Jézus: bizony, mondom nektek, mikor az úr hazamegy, és vigyázva találja ezeket a szolgákat, (s még egyszer mondja), bizony, mondom nektek, felövezi magát,  asztalhoz ülteti őket, és szolgál nekik. Az, akinek rend szerint a szolgák szolgálnak, akit minden rend szerint tisztelettel, reverenciával le kéne ültetni, most ő kezdi el a szolgákat kiszolgálni.

Őt várták a szolgák. Eltelt az első őrjárás. Hol van az én uram? Hova lett az én uram? Lagziba ment. Eltelt a második őrjárás. Hol van az én uram? Jól érzi magát a lakodalomban. Eltelt a harmadik őrjárás. Az egész éjszaka virrasztanak, a gazdát várva, hogy amikor hazaérkezik, mindent rendben találjon. És ha megérkezett, rögtön azt kérdezhessék tőle: mit parancsolsz, gazdám? Vajon, csak a mesében van ez így? Szerintem minden munkaszerződésben, vagy munkaköri leírásban benne van, és nem az apróbetűs lábjegyzetben, vagy a függelékben. Aki szolgálatra szegődött, az szolgál. És mégis! Azt mondja Jézus, hogy ha így talállak benneteket, amikor a nagy adventben visszatérek, boldogok vagytok. És micsoda isteni titok ez, így folytatja: bizony mondom nektek, Ő, a gazda, az Úr, akiből élünk, aki éltet minket, kötényt köt, leültet és megvendégel, kiszolgál minket! Amikor Jézus Isten országát lakodalomhoz hasonlítja, ezt a látást akarja megértetni velünk: ez az Isten szeretetének a nagy titka. És egyben ez a szolga dicsérete is. A szolga nem dicsérheti önmagát. Ha valamiben hűséggel helyt álltam őrjárásnyi időkig, s még tovább is, mint ameddig emberileg szólva bármi parancsolta volna, csak annyit mondhatok: méltatlan szolga vagyok. Nem dicsérhetem magamat, én nem mondhatom magamról, hogy boldog vagyok.

Hogy érthetjük ezt helyesen? Egy nagyon érdekes vonatkozást hadd hozzak ide. Ha tüzetesen végigolvassuk Márk evangéliumát, melyben a hit nagy kérdése forog kockán, amellyel Jézus folyton szembesíti a tanítványait, a csodáknak, a gyógyításoknak, a nagyszerű tanításoknak, az isteni kinyilatkoztatásnak, a feltámadásnak a tanúit, azt találjuk, hogy igen kemény ez a szembesítés. Márk evangélista minden erővel arra tanít, hogy ne áltassuk magunkat, hanem zárkózzunk oda a feltámadott Krisztus dicsőségéhez! Ám ez annyira nehéz feladat, hogy Márk evangélista nem írja le ezt a szót: hogy boldog. Ezt a szót nem találjuk nála. A Márk evangéliumának ebben a drámai fényében értjük a parancsot: ott vagy a házban, tedd a dolgod, állj meg a hitben, várakozz szent türelemmel! És ennek a fényében értjük meg az isteni látásnak azt a hatalmas nagy titkát is, amit Máté és Lukács közöl: Boldog az a szolga, akit az ő Ura így talál, mikor megérkezik. Te önmagadat nem dicsérheted. Ez nem afféle kálvinista mimikri! A kálvinisták általában nagyon szerények, lesöprik magukról a rájuk aggatott érdemeket. De itt nem erről van szó! Ez az evangélium látása, szava, tanácsa! És az Urad megdicsér.  Megdicsér és azt mondja: boldog vagy, ha tudod, hogy a lelki dolgokban őrá szorulsz és koldus vagy. Boldog vagy, ha a legreménytelenebb helyzetekben békességre igyekszel. Boldog vagy, ha üldöznek az igazságért és Jézusért, és háborúságot is szenvedsz érte, de ragaszkodsz az igazsághoz és Jézushoz. Boldog vagy, ha engedsz. Boldog vagy, ha megbocsátasz. Boldog vagy, ha irgalmasságot gyakorolsz. Boldog vagy akkor is, ha sírsz, ha végigsírod az éjszakát: hol késik az én uram?!

Ez a gazda dicsérete. És ez a dicséret és ez az áldás, ez a boldogságba való felemelés az ő öröméből fakad. Mikor megérkezik, mikor itt van velünk, mikor teljesedik mindaz, amit Isten az embernek készített a történelemben. A szolga boldogsága pedig az, amit az ő ura tulajdonít neki. Szinte elképzelhetetlen. Mondja is Jézus a józanító szót: mikor a szolga jön haza fárasztó mezei munka után, nem ülteti le az ura, nem mondja neki: ülj ide, egyél-igyál, kiszolgállak, hanem azt mondja neki: szolgálj ki engem. Ez a világ törvénye. Ebben ragyog föl Isten dicsőséges, szabadító, boldogságra vezető törvénye. Amikor a gazda ér haza, és munkában találja szolgáját, megosztja vele örömét. Boldogok a szelídek, boldogok a békességszerzők, boldogok a sírók, boldogok az irgalmasok, boldogok a tisztaszívűek, boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, boldogok, akik áhítozzák, szomjúhozzák Isten örök igazságát, és szüntelenül az ő visszajövetelét várják. A boldog Isten örömlében fognak részesedni. Ámen