Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az ember egy elmúló világban él és várja, várja az Örökkévalót. Ezért, ha Jézus Krisztushoz bármit hasonlítunk, arról úgy is beszélhetünk, mint ideig valóról, múlandóról - szemben Jézus Krisztussal, aki örökkévaló. Ma arról hallottunk, amiről már a múltkor is szó volt, de teljesebb és mélyebb értelemben.  Ugyanaz a görög szó áll itt, mint amelyikről a múltkor is hallottunk. Ez a tüposz szóból képzett „antitüposz”, mely valamiféle minta, előkép. Most azonban ebben a felolvasott rész szerint egy másik fontos jelentése van előttünk. Így fordítja a Károli-fordítás és új fordítás is: másolat. „Az örökkévaló másolata.” Az Ószövetség történetében mindaz, ami a szent dolgokba esik, a szent hely, a papág, a kultuszi törvények, az áldozat – csak másolat. Ezért kellett korábban azt mondanom, hogy nem úgy van a dolog, hogy Isten  ad egy ígéretet, vagyis előtár valamiféle előképet, valami mintát, és ez fokozatosan kibontakozva Jézus Krisztusban teljessé lesz  - és ezért az Ószövetség alakjai, történetei, eseményei, szimbólumai mind-mind minták, melyek elengedhetetlenül fontosak Jézus Krisztus valóságának a megértéséhez. Ez, természetesen, igaz. De fordítva is így van. A Melkisédek papsága kapcsán láttuk, hogy megfordítva is így van ez. Sőt! Valójában Jézus Krisztus örökkévalósága a minta. Melkisédekről azt olvastuk, hogy az Örökkévaló kiábrázolása volt, az örökkévaló, az örök és mennyei főpap mintájára volt főpap. Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül, egyszer csak ott van és Ábrahám az örökkévaló főpap másolatának, Melkisédeknek tizedet ad. Mindez most még egyértelműbben áll előttünk. A 24. versben azt olvassuk: nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak a másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy Isten színe előtt megjelenjen érettünk.

Igen sok mindent jelent ez, kedves testvérek, s ezekből  most csak néhányat tudok kiemelni, ám ezek is igen fontosak a számunkra. Először is nem pesszimizmus, nem lemondás, ha azt mondjuk: minden, ami ebben az elmúlandó világba van: másolat. Ez a templom, ahol most vagyunk: másolat, a mi istentiszteletünk: másolat, az igehirdető igehirdetése: másolat. Földi valónk és földi valónkon belül különösen is az isteni dolgokra tartozó ügyeink, cselekményeink, istentiszteletünk, kegyességünk, annak megnyilatkozási formái mind-mind másolatok. Sőt, ennél is tovább kell mennünk, kedves testvérek. Vannak vallás-bölcselők, akik e a gondolat kapcsán azt mondják: igen, természetesen, hogy is ne lenne ez így, hiszen a lényeges és döntő dolgok belül vannak. Minden, ami kifejeződik, ami alakot ölt, aminek formája van, az csak valamiféle, hol jobban, hol rosszabbul sikerült emberi törekvés arra nézve, hogy ezt a belső, elrejtett, titokzatos, misztikus lényeget valamilyen módon kifejezze. Általában a művészetet szokták analógiaként, példázatként bevonni: ki az a költő, aki azt merné mondani, hogy az az ihlet, az a belső költői gondolat, mely benne megfogant és szétfeszíti őt, valaha is tökéletes formát nyert volna a tolla, a versírása nyomán. Hol az a szobrász, aki azt merné mondani, hogy az a csodálatos alak, amit meglátott egy márványtömbben, vagy amit látomásban látott, agyagból kigyúrva és fémből kiöntve pontosan és tökéletesen az lenne, amit ő elgondolt, vizionált. Nem mondhatja, vagy ha mondja, azt tartjuk róla, hogy beképzelt a művész úr. Minden csak másolat.

Igen, kedves testvérek, így van ez. Ám a Zsidókhoz írt levél nem áll meg itt, tovább megy egy lépéssel, és azt mondja, hogy a gondolatod is másolat. Az ihleted is másolat. A legtökéletesebb, legszentebb ideád is másolat. Azért kell ezt így mondanunk, mert máskülönben a Zsidókhoz írt levél írója – meggyőződésem szerint Pál apostol – nem lenne egyéb, mint platonista filozófus. A görög világ legnagyobb filozófusa azt gondolta, és tanította, hogy minden másolat valóban, az örökkévaló ideák másolata. De szerinte az örökkévaló ideák bennünk vannak. Éppen a Zsidókhoz írt levél megírásának idején terjedt el az egész mediterrán világban az újplatonizmus nyomán az a különös gondolat, mely szerint úgy vagyunk itt ebben a világban, hogy az isteni Igének, az isteni bölcsességnek, az örökkévaló logosznak a magvacskái szétszóródtak, kinek-kinek a lelkébe beültetődtek, - ezért értelmes lény az ember. Sőt, némelyek azt is mondták, hogy ez az ige-mag lenne maga a lélek. Tehát ami kifejeződik, ami megfogható, ami anyagi, az mind-mind csak mulandó hordozóedény vagy másolat. Keresztyén teológusok, tanítók is átvették ezt a gondolatot, és azt tanították, hogy ez természetes dolog. Ám, kedves testvérek, a legnagyszerűbb elgondolásaink, a legtökéletesebb ideáink is csak másolatok. De nem azért, amiért a platonizmus mondja, hanem azért, amiért a Zsidókhoz írt levél itt elmondja. Két dologgal indokolja meg ezt. Az egyik nagyon messzire vezet és csak a sorokból olvasható ki. Teljesen természetesen mondhatjuk, hogy „másolat”, hiszen Isten az embert a maga képmására és hasonlatosságára teremtette. Másolat vagyunk mindannyian. Istennek képmására teremtettünk, ezért az ember valami módon az istenit tükrözi vissza. Ha a levél kifejezéséhez igazodunk, azt mondhatjuk: az isteni a tüposz, a minta, ő az örökkévaló minta, míg az emberi az antitüposz, a másolat. De hogy a Zsidókhoz írt levél miért így mondja: „nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus…” nos, azt is meg kell még érteni. Miért szerepel itt ez a szó, hogy „csak”? Ez kicsinyítő, lefokozó értelmű megjegyzés. Több ok is van erre, némelyikét a végére hagyom, s most az igazi okról szólok. Az ember, ki Isten képmása, azért válik „csak” másolattá, mert valami megrontotta az eredeti képmást. Valami megsértette, megrongálta – ez pedig a bűn. Vannak teológusok, akik azt mondják, hogy nemcsak megrongálta, de meg is semmisítette, egészen radikálisan darabokra törte ezt a képmást a bűn. Vannak, akik azt mondják, hogy nem teljesen, hanem valami megmaradt, van bennünk még valami Isten-érzék, valami képesség, valami rezdület. Hordozunk még valami örökkévalót, kifejez még valami istenit a létezésünk. Ha nem mást, azt mindenképpen, hogy tartozunk valahova, valakihez, az Alkotóhoz, a Teremtőhöz, akinek mi vagyunk a képmása. Igen, nehéz eldönteni ezt a vitát, s valószínű, hogy a teológusok ezt a vitát nem tudják eldönteni a színről-színre látásig sem, hol viszont már nem lesznek teológusok, ott már csak Istent dicsőítő üdvözültek lesznek. De egy bizonyos, a képmás megváltozott, elváltozott, lefokozódott, és „csak” másolat lett belőle, megrontotta a bűn. De meg is fordítjuk ezt a gondolatot, és itt azt látjuk, hogy talán Platonnak is volt némi igazsága. Éppen a megromlás miatt szorulunk rá arra, hogy újra meg újra igyekezzünk úgy másolni, leképezni kifejezni az istenit, hogy az  egyre jobb és tökéletesebb legyen. Nem érhetjük be azzal, ami van, nem érhetjük be azzal, ahogy vagyunk. Egy másik filozófus, Immanuel Kant mondja, hogy éppen e megromlás, a radikális rossz miatt igyekszik előre az ember. A bűn, a rossz, a radikális rossz mint valami mérges kutya csahol mögöttünk, s mi menekülünk előle, hogy utol ne érjen bennünket. Ezért van kultúra, ezért van civilizáció, ezért vannak vallások, ezért van igyekezet az emberben a felemelkedésre, ezért igyekszik megőrizni alkotásai legjavát, ezért hoz újra meg újra törvényeket, ezért igyekszik az életet megjobbítani, mert egyébként végünk! Nem lehet megállni. Nem azért van, ha van hát, kedves testvérek, progresszió vagy haladás a világban, mert az ember alkatánál fogva is olyan, hogy mindig följebb igyekszik. Ilyen nincsen. Amit sokan progressziónak vagy haladásnak neveznek, az nem egyéb, mint az emberiség kétségbeesett előremenekülése. Nem szép kaland a civilizáció, mely során kipróbáljuk lehetőségeinket. Nem olyan az emberiség története, mint amikor a kényelmes turista elutazik valahova, messze, nyakában a fotó-masinával, és lődörögve megnéz ezt, megnéz azt, szép képeslapokat ír haza, gyönyörű élményeket szerez. Az emberiség története sokkal inkább hasonlít ahhoz, mint amikor valaki eltéved egy sűrű erdőben, és kezd rásötétedni, immár igyekeznie kellene haza – de hova haza?  Roppan a lába alatt az ág, hirtelen felrikolt egy ismeretlen madárhang, valami csörtet a bozótosban s nem látszik az erdő széle… S egyre sötétebb lesz. Ilyenkor sietősre vesszük, ágak csapkodják az arcunkat, megsebződünk, elbotlunk, de felállunk, s megyünk – étlen és szomjan – előre. Mert nem vagyunk otthon. S amíg nem vagyunk otthon, amíg nem vagyunk Istennél, addig bajban vagyunk.

Ez a magyarázata annak, hogy az ember újra meg újra alkot. Ám amikor alkot, csak másol. Az Ószövetség egészen megkülönböztetetten, sajátosan fenntart az isteni tevékenység számára egy szót, és ezt semmilyen más esetben nem használja, csak akkor, ha Isten a cselekvő alany, ez a szó pedig: teremt. Az ember alkot, a meglévőből csinál valamit.  Teremteni, egyedül Isten teremt. Tudom, a köznyelvben, művészetekben, filozófiában, s egyebütt nyakra-főre használjuk a „teremt” szót, de a Biblia pontos nyelvén csak Isten teremt. Az ember alkot. Az ember másol, az ember utánoz. A bűn miatt. És mindaddig, amíg a bűn végképp el nem töröltetik, mindaddig, amíg a bűn rongálja az ember isteni képmását, mindaddig, amíg a bűn Isten és ember közé áll, s mindaddig, ameddig vesszük a bűn zsoldját, a halált, addig mindaz, amit alkotunk, mindaz, aki és ami vagyunk csak véges, csak töredékes, csak másolat. Addig csak azt mondhatjuk, amit a levél mond itt: csak másolat.

Isten csodálatos kegyelme, kedves testvérek, ez a karácsony nagy üzenete, erre készülünk adventben, ezért dicsőítjük és magasztaljuk Őt, hogy mégsem úgy van, ahogy emiatt egyébként lennie kellene. Maradva az erdő hasonlatánál: ímé, valami fény felragyog valahol az erdőn túl, hívó hang hallatszik, valami sejtés születik a szívben, hogy arra kell menni, arra van a kiút, arra van haza. Nem úgy van hát, hogy Isten valamiféle biztonságos távolban állna, s Ő a szent, kihez bűnös, alávaló, profán nem közelíthet, csak némán várna bennünket, találjunk utat Hozzá és igyekezzünk. Ezt is teszi: vár bennünket, sőt szüntelenül szólít minket, utat ad elénk, s úgy vezeti, irányítja, kormányozza az életünket, - Kálvin szavával élve – hogy még a legegyszerűbb paraszt is kénytelen ebben észrevenni, hogy egy gondviselő és szerető Atya veszi őt körbe. De nemcsak ezt teszi. Alászáll, eljön közénk, és úgy vezet bennünket. Ezt látjuk Jézus Krisztusban, a születésében, az Ige testet öltésében, Isten messiási ígéreteinek beteljesítésében. „Az Ige testet öltött, és közöttünk lakozott, és mi láttuk az Ő dicsőségét, amint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt igazsággal és kegyelemmel.” – mondja János evangélista. Az áldozat, mely végképp eltörli a bűnt, az áldozat, mely legyőzi a halált, az áldozat, melynek gyümölcse Isten kegyelmi ajándéka, az örökélet, ez az áldozat itt ment végbe közöttünk, múlandók között, a másolatok között. Miért mondja hát mégis a levél akkor, hogy nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk? Azért, mert az áldozatot elvégző Jézus az ő feltámadása után megdicsőült, s mennybe ment, az örökkévaló szentélybe. Nem a kézzel csinált másolatba, hanem az örökkévalóba. Különös szót használ itt a levélíró. Azt mondja: Isten színe előtt megjelent érettünk. Megjelent. Igen kevés helyen találjuk ezt a szóalakot az Újszövetségben, s ott is többnyire azt jelenti, amikor valami olyan egyértelműen nyilvánvalóvá válik, hogy immár kikerülhetetlen. Ha valaki elé odaállunk, s nem engedjük, hogy továbbmenjen, vagy amikor valakinek feltárunk egy egyértelmű bizonyítékot, és tovább már nincs értelme érvelni, vagy ha valami, ami el volt rejtve felragyog, például egy letakart lámpásról leveszik a leplet, s felragyog a fény, egy spalettával lecsukott ablakot kinyitnak, és bezúdul a szobába a világosság, s ott van a fény elkerülhetetlenül. Ezt a szót használja most itt a levél, és ezen azt érti, hogy Jézus Krisztus, az egyszeri és tökéletes áldozatot hozó főpap, az örökkévaló főpap megjelent az Atya színe előtt – s hozzáteszi: érettünk. Megjelent, s az Ő jelenléte mellőzhetetlen, kikerülhetetlen, Isten immár csak Őrajta keresztül láthat bennünket. Ez az Ő örökkévaló főpapsága.

Végül, kedves testvérek, ez az adventi ige azt mondja: „miképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, aztán az ítélet, azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, akik Őt várják idvességükre.” A második adventről szól ez a sor, és talán sokak fülét megütötte: másodszor. Tehát először Krisztus bűnnel jelent meg? Miért mondja a vers, hogy másodszor bűn nélkül jelenik meg? Először bűnnel jelent meg? Akkor mégsem tökéletes? Mégsem hibátlan? Nem ezt jelenti ez a sor. Jézus először a bűnök miatt jelent meg. A bűnök miatt jött, és halt meg, és a bűnök miatt jelent meg az Atya előtt, mint a bűnökért tökéletes áldozatot hozó főpap. Azért jelent meg először, mert csak ilyen módon, az Ő igaz istenségében és igaz emberségében vehette el a bűn terhét. Így halljuk egy helyen: Isten Őt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette érettünk, Reá vetette bűneink büntetését. Amikor azonban, másdoszor megjelenik, bűn nélkül jelenik meg, vagyis nem a bűn miatt jelenik meg, hiszen az már elvégeztetett, a bűnért való áldozat már tökéletességre vitetett, hanem amikor másodszor megjelenik, bűn nélkül jelenik meg, mint dicsőséges király, azoknak, akik Őt várják üdvösségükre. Másodszor az üdvösségért jelenik meg, mint üdvözítő, mint aki az övéit az Atya színe elé állítja tökéletességben, szeplőtelenségben, megtisztítottságban, bűn nélkül valóságban. Akkor mi, akik most csak másolatok lehetünk a bűn miatt, újra csak képmás leszünk, tökéletes visszatükröződései Isten dicsőségének és örökkévaló szentségének. Mi, akik kétezer évvel Krisztus adventje után adventet tartunk, nemcsak azért tartjuk ezt, mert karácsonyra készülünk, nemcsak azért tartjuk meg advent négy vasárnapját, gyújtjuk meg az adventi gyertyákat, mert az ünnep, – ahogyan korábban már elmondtam – örök körforgás szerint visszatér, s illik rá, ez szabályozza az életünket. Azért is tartunk adventet, mert várjuk Őt, visszavárjuk Őt, aki most az Atya színe előtt szüntelen közbenjár érettünk, várjuk Őt, akin keresztül lát bennünket az Atya, és Akiért nekünk ajándékozza irgalmát. Várjuk Őt, mert az üdvösséget várjuk. Jézus Krisztus népe, Jézus megváltottai, a Jézus vére által megtisztítottak az advent igazi népe. Isten áldja meg ezt a mi mostani adventetünket, és kívánom, ne érjen véget karácsonnyal, hanem legyen szüntelen mindaddig, míg eljön másodszor bűn nélkül mindazoknak, akik Őt várják üdvösségükre.
Ámen