Várakozás örökkévalóra

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az előző alkalommal a levél egy korábbi szakaszát magyarázva arról szóltam, hogy a keresztyénség történeti vallás. Ezen azt kell értenünk, hogy nem csak folytonosan körbe forognak az ünnepei, eseményei, nem csak szüntelen visszatérés találunk benne, például, úgy, hogy  újra kezdődik ádventtel az egyházi év, hanem történeti vallás is, abban az értelemben, hogy lényegét az időben látjuk kibontakozni. Összehasonlítást is tettünk ezért, hogy lássuk, miképpen jutunk a kisebből a nagyobba, az előzetesből a teljesbe, a részlegesből a jobba, -  és legfőképpen a mulandótól az örökkévalóhoz. A fölolvasott ige is erre világít rá, erre az összehasonlításra ad alkalmat, ám azzal a kiegészítéssel, hogy nem csak előrefelé kereshető ez az örökkévaló - bár a történeti logika ezt így kívánná meg: mindig előre haladunk, mindig följebb haladunk, mindig többfelé haladunk, mindig valami nagyobb felé haladunk! -, hanem visszafelé is. De talán éppen emiatt igazán történeti a keresztyén hit.

              A felolvasott rész egy régi-régi történethez vezet vissza bennünket. Ábrahám pátriárka egy alkalommal, egy igen zűrzavaros politikai helyzetben segítségére siet környékbeli uralkodóknak, szövetséget köt velük és csatába száll. A háborút megnyerik és a csatából visszafelé térve találkozik egy titokzatos férfiúval, Sálem, a későbbi Jeruzsálem városának főpapjával, akit Melkicédeknek vagy Melkisédeknek neveznek, akiről azt mondja az ige, hogy sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem ideje, sem kora. Ezen nem azt érti, hogy leesett volna a mennyből, mint a Kába köve, hanem mindössze azt, hogy nem tudjuk, hogy ki volt. Nem is jegyez föl róla semmit a Biblia, noha akár Mózes könyveit lapozgatva igen sok nemzetség-táblázatot is olvashatunk. Régen is fontos volt, és ma is fontos tudni, ki honnan jött, kik az ősei, a leszármazottjai, milyen mandátumnál, felhatalmazásnál fogva teszi azt, amit tesz, hol helyezkedik el a társadalomban, milyen rangja van. Ám erről a Melkisédekről nem tudunk semmit. Sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem kora, sem ideje. Ábrahám ennek a titokzatos valakinek minden zsákmányból papi tizedet ad.

              Azért idézi föl a levél ezt a különös epizódot, mert, ha az ószövetséget történeti kibontakozásában olvassuk, azt látjuk, hogy Melkisédek és mindaz, ami hozzá kapcsolható, eltűnik. Helyette Ábrahám leszármazottai, a későbbi honfoglaló tizenkét törzs rendezkedik be Izrael területén, kialakul az életrendjük, megalkotják törvényeiket, és ezen az életrenden belül alakul ki a papságuk életrendje is. Róluk is szól a felolvasott szakasz, a lévitákról, a Lévi törzséből származókról, akik a mózesi törvények szerint a papi rendet alkották. Nekik nem kellett háborúba menni, nem kellett földműveléssel, kereskedelemmel, iparral foglalkozni, ők nem tartoztak senkinek semmivel, de eggyel tartoznak mindenkinek, hogy az istentiszteletet, a kultuszt biztosítsák. Ők a papi rend. S hogy szolgálatuk biztosítva legyen, a többi tizenegy törzs, az egész ország köteles volt a lévitáknak tizedet fizetni. Ebből tartják fenn a kultuszt. Ha nem érti félre senki, Mózes korában is volt egyház-finanszírozási törvény. Csak akkor nem egy százalékot lehetett felajánlani, hanem tízet kellett fizetni. A léviták szolgáltak a templomban, ők készítették el az áldozati alkalmakat, ők jelentették a régi Izraelben a szentséges képviseletét. Szent papság volt ez tehát. Mégis azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy amikor Ábrahám, az ősatya tizedet adott Melkisédeknek, akkor a lévitáktól is, kik senkinek nem tartoztak adóval, kiknek egyetlen-egy kötelezettségük volt, hogy Istent szolgálják, nos, tőlük is tizedet vett. Melkisédeknek a papi rend is adózott. Ha megint nagyot kellene lépni, hozzátehetném, hogy ebben van a magyarázata annak, hogy a lelkipásztorok is fizetnek egyházfenntartói járulékot. (Legalábbis remélem, hogy fizetnek.) Ábrahám tehát adót vett a lévitáktól is. Természetesen, mint a késői utódoktól vette a tizedet, mert a zsákmányból elvenni egy részt egyszerűen azt jelenti, hogy az örökség egy részétől megfosztjuk a leszármazottakat.

              Miért olyan fontos ez a levélben? Azért, mert azt akarja bizonyítani, hogy Jézus Krisztus, aki nem a léviták közül származott, tehát nem a papi rendből való volt, mégis pap volt, s papsága nagyobb, mint a lévitai papság. Az ő papsága nagyobb és több. És ahogy a régmúltban keresi a levél a lehetséges bizonyítékot, nem csak kapaszkodó okán idézi föl ezt a régi, ősi, misztikus történetet, hogy aztán mondhassa: látjátok, még a léviták is tizedet adtak Melkisédeknek! Látjátok, az ígéretek birtokosa, a pátriárka, Ábrahám, ki Istennel barátja, ő is meghódolt Melkisédeknek, s áldást vett tőle! Ám nem csak ezért fordul a régmúlt felé, hanem azért is, mert lehetőséget kap arra ennek nyomán, hogy kimondja róla: apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten fiához, pap marad örökké. Ez a Melkisédek Istentől való pap. És pap marad örökké. Papsága Jézus Krisztus főpapságának az előképe. A múltkor, amikor a kisebbről és nagyobbról, előzetesről és teljesről, múlandóról és örökkévalóról szóltam, éreztük, hogy Isten valamit elkezd az időben, a történelemben egy ígérettel, eseménnyel, egy változtatással, és úgy alakítja, vezeti az emberi történelmet, hogy a kisebből több legyen, a részleges beteljesedjen, s a múlandó eljusson az örökkévalóhoz.

              Most azonban valami másról kell szólni, ‑ ezt a mást a bibliatudomány tipológiának nevezi. Vagyis, hogy az ószövetségben, a régi időkben megtaláljuk az előképét annak, ami Jézus Krisztusban beteljesedik. Néhány példát hadd hozzak erre, hogy jól értsük az itt fölolvasott helyet is. Az ádventi evangelizáció egyik estéjén hallottuk, hogy amikor az özönvíz elkövetkezik, mégis megmarad az emberiség, mert Isten talált egy igaz embert. Ez az igaz ember Noé volt. Noé megmenekül, általa és vele megmenekül az emberiség. Hogyan előkép ez? Úgy hogy amikor Jézus Krisztushoz érkezünk, ott éppen a fordítottját látjuk ennek. Amikor a Megváltó elérkezik, mint egyetlen igaz ember, őneki kell elveszni, hogy megmaradjon mindenki. Sok-sok ilyen előkép van az Ószövetségben. Még egyet hadd mondjak: József történetéből. József, aki különös és csodálatos alak, nagyszerű isteni elhívást kap, álmokat lát, álmot tud fejteni, és sejthető, hogy valami egészen nagy dolgot készít általa Isten, bírja édesapja szeretetét is, csak ‑ ahogy az lenni szokott, ‑ a testvéreiét nem. Mert őket dicsekvésével megalázza. Mintha  a mi József Attilát hallanánk: “ily szép ruhája van Józsefkének. Az édesapja szép ruhát csináltatott neki. S dicsekedett a többiek előtt. Aztán elmondta az álmát: azt álmodtam, hogy ti majd meghajoltok előttem, én fölébetek kerülök. Ezt a testvérek nem viselik, és egy alkalommal megragadják, kútba vetik, aztán az arra jövő emberkereskedőknek eladják. Egyiptomba kerül, rabszolga lesz, sok ideig tömlöcben élet-halál között él, de Isten megáldja, s végül Egyiptomban a fáraó első főembere lesz. Aztán egy éhínség idején eljönnek a testvérek  Egyiptomba gabonát vásárolni. Ők már elfelejtették Józsefet, csak apja is gyászolja. De, lám, valósággá lett, amit Isten álomban ígért. Ám József nem azt mondja testvéreinek: látjátok, mégiscsak fölétek kerekedtem. Mégiscsak igazam volt. Hanem azt mondja: amit ti rosszra gondoltatok fordítani, azt az Isten jóra gondolta fordítani. Ami gonoszt ti ellenem elhatároztatok, azt Isten jóra és a ti javatokra is fordította. Ez a tüposz, típus, előkép, mert amit az ember Jézus Krisztus ellen rosszra gondolt fordítani, azt Isten minden ember javára jóra gondolta fordítani.

              Ilyen értelemben beszélhetünk ebben a részben is arról, hogy az a főpap, az örökkévaló főpap, Melkisédek, ki egyszer csak ott van,  s kit Ábrahám megtisztel, kitől Ábrahám áldást kap,  de akiről nem tudjuk, hogy honnan jön, hova megy, milyen családból származik, csak azt halljuk róla, hogy pap örökké, mert hasonlóvá lett az Isten fiához - pap marad örökké. Vagyis nem is úgy van a ez, ahogy eddig elmondtam, hogy ugyanis valahol a múltban, a történelem elrejtett bugyraiban történik valami, megjelenik valaki, lezajlik egy esemény, és ez majd később, mikor eljön a Megváltó, előképe lesz annak. Hanem fordítva! Azt mondja a levél: hasonlóvá tétetvén az Isten fiához, pap vagy te örökké. Vagyis az igazi őskép, az igazi ősminta maga Jézus Krisztus. Melkisédek, aki pap örökké, aki fölötte áll az egész ószövetség kultuszi rendjének, aki fölötte áll Ábrahámnak, Mózesnek, a lévitáknak, a törvénynek, csak azért áll fölötte, mert Jézus Krisztus mintájára, hozzá, az őhozzá való hasonlatosságra kapja ezt az isteni kinyilatkoztatást: pap vagy te örökké.

              Vagyis, ahhoz hogy kicsoda Jézus Krisztus, ahhoz ezeknek a mintáknak, előképeknek vagy típusoknak a segítségével közelebb juthatunk, de hogy valójában mégiscsak kicsoda, azt önmagából értjük meg. És miképpen érthetjük ezt meg itt? A második versben azt mondja Melkisédekről: neki tizedet adott Ábrahám mindenből, és az ő neve elsőben és magyarázat szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya, azaz békesség királya.

              Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Nem a szószék az a hely, ahol nyelvleckéket kell adni vagy venni, most azonban engedje meg a gyülekezet, hogy röviden ennek a magyarázatnak a nyelvtani okairól is szóljak. Melkisédek neve: melek cádok és az azt jelenti: igazság királya. Azonban Sálem királya ő, sálem pedig azt jelenti, békesség. Igazság és békesség. Rögtön föl kell tennünk a kérdést, hogy volt-e valaha a történelemben, valahol, bárhol is a világon, amióta az ember bűnbe esett, amióta ez a történelem vérbe-agyagba-sárba gyúrva gurul előrefelé, volt-e valaha is a történelemben bárhol, bármikor, a mi történelmünkben, melyről Vörösmarty azt vizionálta, hogy egy szörnyű demiurgosz emberfejekkel labdázik az égre, volt-e valaha is igazság és békesség? Volt-e valaha is békesség városa? És volt-e valaha is igazság királya? Igen, mi magyarok szoktuk mondani, meghalt Mátyás, oda az igazság, de még ezzel sem azt mondjuk, hogy Mátyás király lett volna az igazság királya, csak azt, hogy igazságos király volt.

              De itt többről van szó. Amikor azt halljuk, hogy „az igazság királya”, akkor ezen azt kell értenünk, hogy ez az uralom, ez a királyság magából az igazságból származik. Melkisédek azonos az igazsággal. Ő az igazság gyermeke. Volt-e ilyen a történelemben? Ugyan miről beszél a Zsidókhoz írt levél? Ugyan milyen távoli múltba vezet bennünket? Ugyan milyen régvolt vagy sosemvolt utópiát hallunk itt? És hogy a békesség városa? Igen, tudjuk a történelemből, a városokat nagy fallal, kerítéssel, védművekkel, bástyákkal, fegyveres őrséggel építették, s éppen azért, hogy akik a falain belül vannak, azoknak békességük legyen. A város a védelmet jelentette. A város az emberiség fölvirágzását jelenthette, a civilizációt jelenthette. De legyünk tárgyszerűek, kedves testvérek! Ha valahol épült egy város, hogy megvédje polgárait, hamarosan, nem messze onnét megépült egy másik város is. Természetesen, ugyanaz volt a hivatkozás: meg kell védeni polgárainkat. Kiktől? A másik várostól. Így a békesség helyei hamarosan a fegyverkezés, a zaj, a lárma, a hadi készülődés, a haditanácsok vagy a háború elől menekülők városaivá lettek. Tud valaki békesség városát mondani? Csak az utópisták, Platontól a mi időnkig, ábrándoztak olyan városról, helyről, országról, világról, vagy olyan univerzumról, ahol békesség van. De ilyen nincs. S mégis, azt mondja a levél szerzője: ez a Melkisédek magyarázat szerint az igazságosság királya és övé a békesség városa.

              Most értjük meg, kedves testvérek, hogy nem Melkisédek az előkép, legfeljebb csak fordított értelemben. Legfeljebb úgy, ahogy Noé esetében hallottuk. Legföljebb úgy, ahogyan József és testvérei esetében hallottuk. Nem ő az előkép. Az igazi előkép maga Krisztus. Az öröktől való főpap. Az öröktől való főpapságának mintájára lett öröktől és örökké főpap Melkisédek is. Misztikusan, titokzatosan. Jézus Krisztusnak igazságának és békességének a valóságára lehetett szólni arról, hogy vannak igazságos uralkodók, vannak békességgel teljes városok. De csak Jézus Krisztus mintájára.

              Legvégül, kedves testvérek, arról is szólni kell e rész kapcsán, ami szinte szét is feszíti az itt elhangzottak kereteit, hogy a levélíró érvelése még távolabbra, még messzebbre vezet bennünket. Mi több,  nem is jó ezt mondani, hogy visszafelé, hanem úgy helyes mondani, hogy fölfelé, Isten felé vezet bennünket. Melkisédek az igazság királya, a békesség városának papja éppen ugyanolyan kivétel, mint amilyen kivétel az, ha a történelemben találunk igazságos uralkodót és békességgel teli várost. Kivétel? Abszolút! De hogyan lehet az? Hiszen a világ mégiscsak a maga rendje szerint megy előre. Hiszen a világnak, akármennyi benne az igazságtalanság, a békétlenség, a háborúság, az iszonyat, a rossz, mégiscsak valami jó törvény szerint kell megmaradnia, előremennie. Ha ez nem lenne, anarchiába, káoszba fulladna minden. Akkor milyen alapon beszélünk szabálytalanról, rendkívüliről?

              Igen, kedves testvérek, arról beszélünk, mert Isten és mi sok mindenben különbözünk, és egyben feltétlenül: Isten nem bürokrata. Az Ő törvénye nem a perzsák és a médek törvénye. Isten nem bürokrata. Mi azok vagyunk, bürokraták. A szabály az szabály! A rend az rend! A törvény törvény! Meg kell tartani! Másképp mivé lesz az élet? Hova lesz a világ? Ha nem is várjuk a törvénytől, hogy jobbá tegyen bennünket, megváltoztasson minket, csak nyugalom legyen, csak rend legyen! Bizony, kedves testvérek, Isten elolvassa azt a levelet is, amin nincsen iktatószám, nincsen lepecsételve, elfelejtettük aláírni. Isten meghallgatja azt a kérést is, amit nem szolgálati úton terjesztettünk föl ‑ és ez most itt nagyon fontos –, mert hiszen a lévitai papság volt a szolgálati út. Aki Istentől akart valamit, a paphoz kellett mennie. A pap mutatta be a fogadalmi áldozatot, a pap mutatta be a bűnért való engesztelő áldozatot, a pap mutatta be a hálaadó áldozatot, a pap igazolta, hogy valaki tiszta és Isten elé állhat. Közvetítő kellett! Szolgálati úton kellett a Mennyei Atyához járulni.

              De mit olvastunk korábban a Zsidókhoz írt levélben? Jézus Krisztus előre ment útnyitóul, megnyitotta a szentek szentjét, és ezért - mondja a levél -, ti járuljatok bizalommal a kegyelem királyi széke elé szükséges és alkalmas időben való segítségre. Nincs kárpit, nincs elválasztás, nincsenek különböző, tekervényes utak és módok. Amit mi nem tudunk megtenni magunktól, mert arra egyedül Istennek van joga, azt a szuverén Isten megtette. Hogyan kerül hát a képbe Melkisédek? Miért kellett Ábrahámnak tizedet adnia? Hol volt ez a Sálem városa? És ki ez az igazság királya? És hogyan lett az? Nem tőlünk és nem általunk, nem a mi gondolatunkból, hanem Isten megmentő, szabadító kegyelméből, Isten szuverenitásából. Amit ember füle nem hallott, szíve el sem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek. Milyen csodálatos ádventi ige ez, amit az apostol a Római levélben mond. Amit ember füle nem hallott, szíve meg se gondolt, azt készítette Isten.

              Örökkévaló főpapunk van, Jézus Krisztus. Ez az örökkévaló főpap testének egyetlen, tökéletes és megismételhetetlen áldozatával megnyitotta nekünk az utat Isten királyi székéhez, a kegyelemhez. Oda, ahol igazság és békesség van. Így hallottuk a csodálatos ézsaiási jövendölésben: a Messiás napjaiban, Jézus Krisztus napjaiban, az ő dicsősége nyugodalom lesz, szó szerint fordítva: az ő dicsősége békesség lesz.

              Ádventben vagyunk, karácsonyra készülünk, s annyi mindent szeretnénk a szívünkből, a lelkünkből kihessegetni, és annyi jót szeretnénk beengedni. Engedjük be ezt a csodálatos igét és ígéretet, ezt a csodálatos isteni valóságot: öröktől való főpapunk van, Jézus Krisztus, általa van utunk a Mennyei Atyához, az ő igazságához és örökkévaló békességéhez.
Ámen