Várakozás nagyobbra

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ma, amikor újrakezdjük az egyházi évet, hiszen az egyházi év ádventtel kezdődik, s aztán majd sorban jönnek nagy ünnepeink, Karácsony, Nagypéntek, Húsvét, Áldozócsütörtök, Pünkösd, akkor talán némelyekben felvetődik, hogy ezek szerint a keresztyénség is csak ugyanolyan vallás, mint a többi: minden körbeforog benne. Sok vallás van ugyanis, amely a világot, a sorsot, az életet, az élet meghatározó dolgait körforgásban látja. Valamikor elkezdődik valami, végigmegyünk egy eseménysorozaton, aztán a kör bezárul és ugyanoda fogunk visszaérkezni. Szüntelen körforgás tehát a világ, s ennek természetesen számos aspektusa van. Az egyik ilyen erkölcsi aspektusa, például, az hogy egyszer fenn vagyunk, máskor lenn. Mindazáltal ennek az úgynevezett ünnepkörnek – magunk is így nevezzük – a szabályossága, a kiszámíthatósága, a szabályossága, kiszámíthatósága  azért olyan fontos a számunkra, mert ennek révén helyén van az életünk.

Nemsokára Karácsony lesz. Szinte oka-fogyott is a kérdés és el sem tudjuk gondolni, mi lenne, ha nem lenne Karácsony. Ha egyszer csak megszűnne? Mi lenne, ha úgy kellene élnünk, hogy nem tér vissza semmi? Mi lenne, ha nem lenne az életünknek jelző-karói, nem lennének kiemelkedő eseményei, nem emlékezhetnénk meg évről-évre vagy évtizedről-évtizedre vagy évszázadról-évszázadra ugyanazokról a dolgokról, hanem csak úgy élnénk bele a világba? Ez elgondolhatatlan! Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a keresztyénség történeti vallás is a szónak abban az értelmében, hogy valahogy többre jutunk benne, valami mindig kibontakozás van. Ha visszatérünk is egy-egy ünnep kapcsán régmúlt eseményekhez, ha mi magunk is ünnepkörről beszélünk, a keresztyénséget mégis egyfajta kibontakozásban is látjuk.

A felolvasott ige is erről beszél, és erről szeretnék szólni néhány szót, hiszen az Ádvent nemcsak az egyházi év kezdetét jelenti, miszerint lassan bezárul újra a kör és néhány hét múlva újra a Testet-öltést, Krisztus születését fogjuk ünnepelni. Nemcsak azt jelenti, amit most már a magyar sajtó is kezd megtanulni, hogy az Ádvent nem várakozás, hanem eljövetel – vagy még pontosabban az eljövetelre való várakozás – hanem valami mást is, mégpedig azt – ahogy az a mai igéből kiderül –, hogy az Ádvent összehasonlítás is. Ha és amennyiben igaz, hogy a keresztyénségben van kibontakozás, akkor olyan összehasonlításokat is kell tennünk, hogy mi a kisebb és mi a nagyobb, mi az, ami korábban volt, ami előzetes volt, és mi az, ami most teljes, mi az, ami részleges és most jobb, és végül – ahogy a Korinthusi levélből is hallottuk – mi az, ami múlandó és mi az, ami örökkévaló.

A felolvasott ige Jézusról, a mi egyetlenegy főpapunkról és közbenjárónkról, arról a Jézusról, aki a mi imádságunkat jó illatúvá teszi Isten előtt, arról a Jézusról, akinek a nevében bízvást kérhetünk mindent, és Isten azt meghallgatja. Arról a Jézusról szól, aki testének egyetlenegy áldozatával eltörölte a bűnt és a bűnért való áldozatot és szabaddá tette az utat Isten kegyelmi királyi székéhez mindannyiunk számára. Hogy ki ez a Jézus, ki ez a mi főpapunk, ki ez az egyszeri és tökéletes áldozat, azt bizony sokféle módon le lehet írni. Itt most összehasonlítások révén jutunk közelebb ehhez.

Arról beszél a felolvasott ige, hogy nagyobb a dicsősége a ház építtetőjének, mint annak, aki a házat építi. Ez valóban így van. A kőművesek, a pallérok, az ácsok, az épületgépészek, akik nagyon hosszú ideig fáradoztak egy épület elkészítésén, megkapják a fizetségüket, és ezzel el is feledik őket. Esetleg kitesznek egy táblát, hogy ez és ez a társaság, cég vagy brigád építette az épületet.  A környékünkön itt-ott lehet egy-egy táblát, hogy építette X. Y: kőműves-mester vagy pallér, de a régi időkben még a pallér volt a tervező is. Ha azonban ezektől az esetektől eltekintünk, akkor valóban úgy van, hogy egy gyönyörű szép épületet látva, nem az az első kérdésünk, hogy ki építette, hanem hogy ki tervezte. Ki alkotta az épületet? Ha ronda épületet látunk – ilyesmi is van már bőséggel Budapesten is –, akkor is azt kérdezzük, ki tervezte ezt a szörnyűséget. Mert nagyobb az építtetőnek, az elgondolónak, az eltervezőnek a dicsősége, mint az építőnek. Miről is van itt szó? – Ha tovább lépünk, halljuk Mózes nevét, akiről azt mondja az ige, hogy nagyobb dicsőségre méltatott Jézus, mint Mózes, amennyiben a ház építőjének nagyobb a tisztessége, mint a háznak. Mózesben itt nemcsak a szabadító személyt, a törvényadót kell értenünk, az Ószövetség legnagyobb prófétáját, mert őt így tartjuk számon, hanem ő az az alkotmány, ő az a törvényes rend, ő az az életrend – ha szabad ezt mondani – amelyben Isten népe élhet. Mózes a mi számunkra egyenlő a törvénnyel. Mózes egyelő az életrenddel. Mózes a Tízparancsolat. Mózes az Isten kinyilatkoztatott igazsága és igazságossága. De nagyobb az elgondolónak, az eltervezőnek a dicsősége, mint azé amit megalkotott.

Mindjárt el is jutunk ebből a gondolatból oda, hogy Krisztus nagyobb, mint Mózes. Ami nem jelenti azt, hogy akkor ki az ablakon a Tízparancsolattal, ki az ablakon az életrenddel, ki az ablakon Mózessel, semmivel sem kel törődni, mert Krisztus nagyobb, mint Mózes. Mit mond Jézus? – Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem azért jöttem, hogy betöltsem azt. Ugyanis Mózes kisebbsége vagy kevesebb volta abból fakad, hogy bár Isten törvényes rend ad, ám - ahogy Pál apostol a Római levélben elmondja - a törvény önmagában még nem tesz képessé bennünket arra, hogy megtartsuk a törvényt. A törvény csak megmondja, mit kell tenni. S elmondja a szankciókat is,  érvényre juttatja a büntetést vagy a jutalmat. Ám magában a törvényben nincs meg az az erő, mely belülről késszé tesz arra, hogy megtartsuk a törvényt. Egy más helyen az apostol arról beszél, hogy a törvény betűi kőtáblára vannak írva, az Evangélium, az istennek való engedelmesség készsége az a szív hústábláira van írva. Ahogyan a próféták jövendölték: hogy eljön majd az az idő – erre várunk Ádventben, ez jön el Jézus Krisztusban – amikor nem tanítja apa a fiát, testvér a testvérét az Isten törvényeire, mert mindannyian megcselekszik, mert Én a szívükbe írom be azt. Ezért több Krisztus, mint Mózes. Ebben van az Ő felülmúlhatatlan többsége.

Másodszor, Ádventben összehasonlítunk és azt is el kell mondjuk, hogy ami Mózesben adatott, az részleges volt, vagy előzetes volt, és ami Krisztusban érkezett, az teljes. Így is fogalmazzák azt a tudós teológusok, hogy az Ószövetséget olvasva is Isten kijelentését olvassuk, de ez előzetes kijelentés. Egyfajta előkészítés ez, egy többnek, egy nagyobbnak, egy teljesebbnek az előkészítése. Valóban igaz az, hogy az Ószövetség ismerete nélkül kevés dolgot értenénk meg az Újszövetségből. Sokszor látok testvéreket, olykor még lelkészeket is, akik a kis zöld borítós – ha ugyan még külön be nem köttették –, zsebbe tehető Újszövetséggel járnak-kelnek, abból olvassák az igét, vagyis az Ószövetséget már nem is használják. Erre viszont csak azt az anekdotát tudom elmondani, mely szerint Debrecenben a két világháború között két teológiai tanár vitatkozott a Debreceni Kollégium folyosóján, Csikesz Sándor és Révész Imre. Mondja Csikesz Sándor a vita közben, „Jaj, van erről egy ige, adjon már valaki egy Bibliát, mindjárt  kikeresem, felolvasom szó szerint!” Akkor az egyik diák odament és odanyomta kezébe ezt a kisméretű Újszövetséget. – Csikesz Sándor átvette, kinyitotta, visszaadta, és azt mondta: - „Kérem, ez csak Lia, és Bib-liát kértem!” Ha nincs Ószövetségünk, akkor én most hiába beszélek Mózesről, senki nem tudja, hogy ki az a Mózes. Ha nincs Ószövetségünk, akkor hiába olvassuk azokat  a szakaszokat, ahol az Újszövetség zsoltárokat idéz. De megfordítva még inkább így van ez! Ha nincs Újszövetségünk, akkor az Ószövetséget csak rosszul tudjuk olvasni. Volt is erre példa, és mind a mai napig van erre példa- Csak a leghíresebbet és legnevezetesebbet idézem. A II. században egy Markion nevezetű atyafi az Ószövetséget az Újszövetség nélkül kezdte el olvasni, nem tette fel azt a szemüveget, - az Újszövetség szemüvegét – amivel ezt olvasni kell, és a következő megállapításokra jutott: az Ószövetség egy rettenetes és borzasztó könyv, az Ószövetség istene egy rettenetes és borzasztó isten, aki bosszút áll, aki haragra gyúl, aki ítél, aki még az ő maga által kiszabadított és megmentett népet is újra, meg újra történelmi katasztrófákba dönti. Az Ószövetség istene teremtette ezt a világot, de ez a világ rossz világ, ez a világ tele van bajjal, keserűséggel, bűnnel, nyomorúsággal, ez a világ egy sárból, vérből, bűnből, haragból, iszonyatból gyúrt valami és maga az ember is ilyen. Az Újszövetség istene – tette hozzá gyorsan Markion – az igazi isten, ő a jobbik isten, ő egy új világot teremt, s legyőzte ezt a régi istent. De – kedves testvérek – nem így van. Ha az Újszövetség felöl nézzük az Ószövetséget, akkor értünk meg mindent. Akkor értjük meg a törvény szükségességét, akkor értjük meg, hogy az a sok áldozat, amit az Ószövetség idején el kellett végezni, előkép, kiábrázolás volt. Akkor értjük meg, hogy mit jelent az, hogy Krisztus eltörölte vérével a bűnt, akkor értjük meg, hogy mit jelent az engesztelő áldozat, akkor értjük meg a próféták szavát, akkor értjük meg, mit jelent az igazságot betölteni. Akkor értjük meg, mit jelent igazán imádkozni, és a szívünket Istenhez emelni, és akkor értjük meg, mit jelent abszolút módon hitben élni, hitben járni, Istenre rábízni magunkat. Mindezt az Ószövetség kijelentése készíti elő. Ha szabad azt mondani, lépcső ez, egy olyan lépcső, amit nem kerülhetünk meg, amire rá kell lépni, amin fel kell menni, hogy bejussunk a Szentek Szentjébe. Ide, ebbe a templomban sem lehet csak a lépcsőn keresztül bejönni. Néha gondolkodtam azon, hogy valami helikopter-leszállót létesítünk vagy valami emeltyűt vagy bármit, de nem lehet. A lépcsőn föl kell menni. Ez az Ószövetség, valami előkészítés, valami előzetes, amely után Isten elhozza mindazt, ami Jézus Krisztusban teljesül.

És végül arról is szólni kell, amit a lekcióban felolvasott igének és a mostani igének a fényében értünk meg és ez is az összehasonlításhoz tartozik: a múlandót és az örökkévalót is össze kell hasonlítani. Pál apostol arról beszél a korinthusi levélben, hogy olyan ez a mi életünk, mint amikor a pusztai vándorlás idején Isten népe sátrakban lakozott. Ideiglenesen, a múlandóság alatt. Így mondja az apostol: ez a mi földi sátorházunk el fog omolni, mindannyiunk élete elmúlással határos. Úgy omlik el valóban, mint amikor kihúzzák a tartócöveket, a kötelek eloldódnak, s kifeszített sátor összeomlik. Minden, ami e földi élethez tartozik, ehhez hasonlítható. A mi földi sátorházunk el fog omlani. Minden, amit építettél, minden, amit szereztél, minden, amit gyűjtöttél, minden, amit fölhalmoztál, minden, amire jutottál – elomlik. Megszűnik. Veled együtt. Egyszer diákkorunkban egy barátommal az emberi élet értelméről filozofálgattunk. Ő ezt mondta: Tudom, hogy meg fogok halni, tudom, hogy véget fog érni az élet, de hagyok örökkévalót magam után. Ültetek egy diófát. Mondtam neki, hogy diófa 150, szerencsés esetben 200 évet jelent. Erre folytatta a sort: - Tudod mit, megnősülök, gyermekeket nemzek, aztán majd lesznek unokáim meg dédunokáim, és majd örökítem magamat. Mondom neki: ez nagyon szép, de a gyermeked, az unokád nem te leszel. Rosszul fogod nevelni a gyerekedet és az unokádat, ha azt akarod, hogy őbennük folytatódj! Erre széttárta a kezét és azt mondta: hát akkor nincs esély? Az igében ott van az esély. Tudjuk, hogy a mi földi sátorházunk elbomol, de van nem kézzel csinált, hanem örökkévaló hajlékunk a mennyben. A egyik múlandó, a másik örökkévaló.

Amikor Ádventben összehasonlítjuk, hogy mi az, amiben vagyunk, amiben élünk, amiben visszük a dolgainkat, fáradozunk, küzdünk, fölfohászkodunk és mi az, amit Jézus Krisztustól várunk, amit Ő hoz, bizonnyal egészen egyértelmű, hogy így lehet kifejezni a különbséget: múlandó és örökkévaló.

Mindezek után kedves testvérek már csak egy kérdés van hátra: hát akkor mit tegyünk? Sokan ezt válaszolják: megvárjuk! Éljük ezt az életet, hurcoljuk hátunkon a csigaházat, itt-ott felütjük a sátrunkat, és reménykedünk, hogy minél később omlik össze, megtanítjuk a gyermekeinket sátrat verni, nomádok leszünk. Aztán majd jön az Örökkévaló. De figyeljetek az igére, mit mond az apostol. Azt mondja, hogy míg ebben vagyunk, sóhajtozunk, mert megterheltek vagyunk, mert ez küzdelem, teher, kiszolgáltatottság. De vágyakozunk fölöltözni az Örökkévalót. Várakozunk fölöltözni azt, ami Istentől való, várakozunk fölöltözni azt, ami megmarad, hogy ami múlandó, elnyelje azt az élet. A keresztyén élet lényege ez: úgy élni, engedni Isten vezetésének, úgy járni a hitben, megtartani a bizodalmat és a reménységet mindvégig, hogy közben látjuk,  tapasztaljuk magunkon is, hogy ami múlandó, azt elnyeli az élet, hogy Isten hatalma, Isten szeretete, Isten igazsága fokról fokra, lépésről lépésre, egyre inkább erőt és győzelmet vesz bennünk. Mindenen és mindenek fölött, ami múlandó. Ugyanis kedves testvérek  - ha szabad visszatérni a bevezetőhöz – az ember ragaszkodása ahhoz, hogy körforgásban visszatérjenek a dolgok, hogy megismétlődjenek a nagy ünnepek, a nagy események, a nagyszerű alkalmak azzal a lélektani ténnyel is magyarázható, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, ami múlandó. És ha mégis vissza-visszatér valami, egy esemény, egy nagyszerű ünnep, egy alkalom, akkor a múlandóság érzete kevésbé fáj, akkor kevésbé érezzük kiszolgáltatottnak. Nem tudunk együtt élni a múlandóság tudatával, ugyanakkor ragaszkodunk a múlandó dolgokhoz. Ezért sóhajtozunk. Ha elromlik a földi sátorház, könnyen felkapja a szél, és elragadja, miért kapaszkodunk bele? Ha elmúlnak életünk dicsőségei, nagyszerűségei, elmúlik az erőnk, minden diadalunk, sikerünk, akkor miért kapaszkodunk beléjük? És egyáltalán elmúlik minden. A keresztyén élet nagy titka, hogy bizalomban, hitben és reménységben kiszolgáltathatod magad Istennek, hogy ami múlandó elnyelje azt az élet, az isteni élet. Nem megsemmisíti, nem megszünteti, elnyeri, hanem magába foglalja a nagyobb a kevesebbet, a teljes a részlegest, a jobb az előzetest -  az örökkévaló a múlandót. Azt a Krisztust várjuk, aki beteljesített minden ígéretet, azt a Krisztust várjuk, aki – mint a Szentháromság második személye – örökké dicsőséges, az Isten üdvözítő terveinek megalkotásában és véghezvitelében. Azt a Krisztust várjuk, aki maga az örökkévaló Ige, hogy jelenléte, Szentlelke hatalma, vezetése és áldása átkaroljon, magába öleljen bennünket, minket, múlandókat Ő az örökkévaló. Várjuk Őt ezzel.

Ámen