Vajon taníthatja valaki Istent?

„Ki taníthatja Istent bölcseségre, hisz ő ítéli meg a magasságban levőket is!

Ez meghal teljes boldogságban, egészen megelégedetten és nyugodtan;

Fejőedényei tejjel vannak tele, csontjainak velője nedvességtől árad.

Amaz elkeseredett lélekkel hal meg, mert nem élhetett a jóval.

Együtt feküsznek a porban, és féreg lepi őket.

Ímé, jól tudom a ti gondolatitokat és a hamisságokat, amelyekkel méltatlankodtok ellenem;

Hogyan vigasztalnátok hát engem hiábavalósággal? Feleselésetek igazságtalanság marad." (Jób 21,22-27.34)

Most szinte egyfajta nyugvóponton vagyunk. A tizenkilencedik rész felfoghatatlan, mély értelmű vallomással zárult. Jób reménységének a megvallása számára még beláthatatlan távlatokig, Krisztus feltámadásáig mutat előre: „tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára a porom felett megáll!” Szinte csodálkozunk is, hogyan jött Jób szájára ilyen szó, hogyan támadt a szívében ilyen gondolat? A zsoltároknál látjuk sokszor ugyanezt: a zsoltáros jól leírható helyzetben van, mégis érezzük, sokkal többet mond ki a könyörgésével, mint, ami a meghatározható állapotára vonatkozik. A 19. részben Jób is többet mond, mint ami abból az adott helyzetből kikövetkeztethető. Hogy még jobban értsük ezt a titkot, újfajta képet szeretnék a Jób barátaira alkalmazni. Korábban többször afféle zenész-társasághoz hasonítottam őket; a középkori festők is gyakran így festik meg a barátokat. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel próbálkoznak. Valami gyógyító muzsikát akarnak játszani, de ez inkább csak háborgatja Jóbot. Máskor a beszédterápia elveivel jellemeztem őket. Elifáz a fülbesúgó, Bildád az akadémikus, Cófár pedig a homo categoricus. Ki így, ki úgy, de mindannyian elmondják, hogy mi az örök rend. Most egy más képet szeretnék használni. Képzeljünk el egy beteget, akit körül állnak a klinikusok: ott van a belgyógyász főorvos, ott van a pszichológus, és szükség esetére ott van a pszichiáter is. A konzíliumot a modern gyógyászat elvei szerint tartják, vagyis nem titkolnak el a beteg elől semmit. A teljes diagnózist elé tárják, és a lehetséges gyógymódokat is megbeszélik vele, hogy bevonják a folyamatokba, együttműködésre szólítják fel. A Jóbot tanácsoló barátok vigasztalók és gyógyítók is, mert tudjuk: vigasztalás és gyógyítás összetartozik. S ami itt csodaszámba megy, a három gyógyító egyetért! Pedig milyen rejtélyes betegsége van Jóbnak! Egyrészt egzisztenciális tragédia sújtja, a gyerekei meghaltak, a családi élete összeomlott, az anyagi javai megsemmisültek, súlyos, nagy fájdalommal járó fekélyes betegség gyötri; másrészt pedig pszichoszomatikusan is beteg: a lelki szenvedése miatt minden jót kizár. A 77. zsoltárt lehetne itt idézni: lelkem nem akar vigasztalást bevenni. (Zsoltár 77,3) Lám, miféle helyzet ez? A beteg elutasítja az orvos, a pszichológus és a pszichiáter együttes javallatát – így, egyes számban kell mondani: javallatát! - , mert egyet mondanak! De Jób ezt veti oda: hiába vigasztaltok engem, a válaszaitok kétszínűségek maradnak! Jób lelke nem akar vigasztalást bevenni; lehet azt fülbe súgva vagy éppen harsogva mondani. Megátalkodott beteg volna, aki nem titokban köpi ki a gyógyszert, hanem egyenesen csalásnak minősíti azt? Lelke nem akar vigasztalást bevenni.

Azért fontos tehát ez a mostani rész, ez a minősített pillanat, mert miután elérhetetlen magasságba vitt bennünket Jób szava, most alá kell ereszkednünk a völgybe, és itt valamiféle „nyugvópontra” jutunk. Többek között azért, mert itt halljuk utoljára a harmadik barátot, Cófárt. A többi barát háromszor szól, Cófár csak kétszer, és ezután hallgat. A homo categoricus elhallgat. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért adja föl? Elifáz és Bildád még később is megszólalnak. Cófár magatartásából és itteni beszédéből úgy tűnik, hogy neki elege lett ebből az egészből. Micsoda paradoxon. Miközben okkal gondoljuk, hogy Jóbnak van elege mindenből (ő szenved!), aközben a vigasztaló barát magatartása és szavai mutatják, hogy neki van elege mindenből, már legalábbis ebből a helyzetből. Nézzük meg, hogyan beszél Cófár. Hadd idézzem még egyszer az első beszédét, a 11. részben olvastuk. Ott ezt mondja Jóbnak: bárcsak Isten beszélne veled! (Jób 11,4) Lám, már az első megszólalásakor hangot ad annak a meggyőződésének, hogy Jób nem egyszerű eset. S nyilvánvaló, a barátai kedvessége, szép szava nem fog használni. Bárcsak Isten szólna veled! – kiáltott fel, és érthettük ezt így is: szólna ellened! Azt is mondja Cófár Jóbnak: te csak kinevetsz bennünket (Jób 11,3). Mondja ezt éppenséggel Jóbnak, aki sír! Hogy tudhat egy síró ember kinevetni valakit? De folytatja: ugyan, Jób, Istent te sem nem tudod kikutatni, mert Isten végéremehetetlen. Amit meg kell tanulnod, ez az örök rend. Ha eltávolítod életedből a bűnt, akkor nem kell félned, akkor még ha alkonyul is, olyan lesz, mint a reggel (Jób 11,16.17). A gonosz embernek pedig csak az lesz az egyetlen reménye, hogy véget ér az élete (Jób 11,20).

Itt, a huszadik részben a Cófár változtat a hangszerelésen. Óhaja nem teljesült, Isten nem szólalt, Isten még nem szólt bele ebbe a beszélgetésbe, ezért így kezdi: a magam gondolataimmal adok választ. (Jób 20,2) A magam esze szerint felelek neked. De máris folytatja ott, ahol korábban abbahagyta: te csak leckéztetsz bennünket, mert az hiszed mindent tudsz, holott a leckét mi mondjuk fel neked. Tudod-e, hogy öröktől fogva így van ez? - mondja Cófár (Jób 20,4). Mi ezt az örök törvényt mondjuk fel neked. Mi ez az örök törvény? A bűnös sorsa. Csak néhány szót idézek belőle. A gonosz nem rejtheti el bűnét. És ez a sorsában lesz nyilvánvaló. A sorsa fogja leleplezni. Elvész mindene, ami fontos volt számára, az édes keserűre fordul benne, mai szóval élve, gesztenyepürét eszik, és epét fog hányni. A nyomorultak büntetése éri utol, az ég felfedi bűnösségét, a föld föllázad ellene. Ez a bűnös osztályrésze. Isten ezt ígéri neki örökségül (Jób 20,29).

Ez az örök törvény. Cófár ezzel be is fejezi, amit mondani gondolt. El tudom képzelni, ahogy összefogja a mellén a kezét, felszegi a fejét, már távolodik is ebből a helyzetből, ő már szinte kívülről nézi. Jób kéréssel kezdi a válaszát és azt mondja a barátainak: nost először most tegyétek kezeteket a szátokra, hallgassatok végig, hadd mondjam el, amit mondani akarok, ne vágjatok a szavamba, és ha végigmondtam, utána, ha tudtok, gúnyoljatok ki. És mindjárt rá is kezd ezzel a kérdéssel: mi az oka, hogy az istentelenek, a gonoszok jól élnek, sőt szépen halnak meg? (Jób 21,7) Pedig az istentelenek azt mondják az Úrnak, távozz tőlünk! (Jób 21,14) Istent kiűzik az életükből, mégis azt látjuk, hogy ritkán bűnhődnek. És ezzel szemben azt látjuk, hogy az Isten gyermekei sokat szenvednek. Vajon, kérdezi, Isten az ő gyermekeinek teszi félre, tartogatja a büntetést? (Jób 21,19) Jób voltaképpen azt fejezi ki ezekkel a kérdésekkel, hogy a megfizetés elve (az örök törvény!) nem működik. Itt valami hiba van. Legalábbis, az ő esetében valami hiba van. Én is tudom, mondja, hogy ez az örök rend, tudom, előbb-utóbb a gonoszok, a hamisak, az istentelenek lebuknak, és a sorsuk fogja leleplezni őket. Nem marad számukra más remény, csak az, hogy hamarosan véget ér az életük. Isten ezt jelölte ki nekik osztályrészül. De én nem esem ebbe a kategóriába. Itt valami nem működik, vagy nem jól működik. Mert én nem vagyok sem istentelen, sem gonosz. Én mondom Istennek, hogy távozz tőlem, nem vontam kétségbe a vallásos és kegyes élet értelmét. Jón nem azt mondja, hogy ő teljességgel ártatlan vagy bűntelen volna, hanem azt mondja, hogy amit szenvednie kell, az nincs arányban a vétkeivel, vagy megfordítva, hogy amit tud magáról, hogy mennyi vétket követett el, az nincs arányban iszonyatos szenvedésével. Így zárja szavait, idéztem már, ezt mondja a barátainak: hiába vigasztaltok ti engem, a válaszaitok semmit sem érnek.

Mit mond Jób? Néhány szót, kifejezést hadd olvassak föl röviden, adjuk át magunkat Jób szavainak. Mi az oka, kérdezi, hogy az istentelenek élnek, békében megöregszenek, sőt erőben gyarapodnak? Magvuk szilárdan áll, házukban béke van, nincs rajtuk Isten vesszeje; a gonosz tehene szerencsésen ellik és nem vetél el. A gonoszok és gyermekeik vígan vannak, és egy pillanat alatt szállnak a másvilágra, vagyis olyan könnyen és gyorsan halnak, egy szempillantás alatt, hogy észre sem veszik (nem kell félniük a halálfélelemtől). Istennek ezt mondják, távozz tőlünk, utaid ismeretét nem kívánjuk. És ugyan, kicsoda-micsoda a Mindenható, hogy mi tiszteljük őt, és mi haszna, hogy imádkozzunk hozzá?! Megjegyzem, egészen korszerű, modern, szekuláris felvetés ez itt. Aztán folytatja Jób: hát hányszor alszik ki az istentelenek mécsese? És vajon hányszor szór szét Isten bandákat haragjában? Augustinus mondja, hogy ha az állam nem a helyes törvények szerint kormányoz, és nem az igazságot képviseli, ugyan mi egyéb, mint egy nagy rablóbarlang? Hát mikor szórja szét Isten ezeket a rablóbandákat? Lám, a szerencsétlenség napján megkíméltetik a gonosz. És ki mondja meg neki végre arcába az útját? És amit tett, ki fizeti meg neki? Hanem, mikor meghal, nagy tömeg kíséri ki a temetőbe, sírdombja mellé díszőrséget állítanak, édesek neki a sírgödör göröngyei. S így fejezi be: a gonosz ereje teljében hal meg, teljes nyugalomban és békében, edényei tele vannak tejjel, a csontvelői át vannak itatva; az igaz ember pedig keserű lélekkel hal meg, mert nem ízlelte meg a jót. Együtt feküsznek a porban, és nyű lepi el őket. Nincs különbség. (Jób 21,7-26) Illetve, ha van különbség, az csakis ebben az életben van, a halálban nincsen különbség. A megfizetési rend, az örök rend, amiről a barátok beszélnek, erre az életre vonatkozik. Ha helyesen, jól, igazán tisztán, ártatlanul, élsz, Isten drága osztályrészt jelöl ki a számodra. Ha bűnös vagy, reszkess! Mert előbb-utóbb úgyis leleplez a sorsod, és életedet nyomorultul fejezed be, áhítozni fogsz a halál után, de nem érkezik el, mert osztályrészed a kínszenvedés. Csakhogy mondja Jób, ez az én esetemben nem így van.

De figyeljük meg alaposan, Jób nem is önmagáról beszél itt. Eddig mindig maga felé irányította szót, most általánosságban beszél. Jól ismert lélektani helyzet ez. Mikor átmeneti nyugvópontra jut bennünk a zaklató szenvedés, akkor a magunk baját (s ritkábban az örömét), általánosságokban is meg tudjuk fogalmazni. Voltaképpen az én hátam fáj, de az egész világ hátfájós. Nekem nem sikerült valami, de az egész világ egy nagy csődtömeg. Az én életemben van öröm, lám, az egész világ kinyílott és örvendezik, és kint az énekes madarak is az én örömömet csicsergik vissza. Mindazáltal, Jób szavai nyomán nem jutunk filozófiai általánosságokig.

Mert van itt egy kifejezés, ami nem engedi ezt, és erről is szeretnék néhány szót mondani.

Így kezdi Jób az ellenvetését: mi az oka, hogy...? Még egyszer olvasom ezt az indítósort. Azt mondja Jób: „mi az oka, hogy az istentelenek élnek?” Odaírhatjuk azt is, hogy: jól élnek. De oda sem kell tenni a módhatározót, elég annyit mondani: él. Szoktuk emberekre mondani, nézd csak: ő aztán tud élni! Szoktuk mondani kellemes helyzetekre: ez aztán az élet! Értjük Jób szavát. De mi az oka annak, hogy az istentelenek élnek? Most ez a szó izgat: „mi az oka?”, vagy más fordításokban: „miért?” (A latin fordításokban: quare – mi okból?) Kecskeméthy István a fordító, érzi, hogy itt nem nyomatékos kérdőszó van. Jeremiás próféta használja a legtöbbször. Egyszerre könnyű és nehéz is pontosan visszaadni; talán így lehetne fölbontásban: mi az értelme? A kérdőszóban ugyanis benne van az is, hogy miféle tudás, milyen ismeret van ennek vagy annak a sorsában. Mi a magyarázata annak, hogy ilyen nagy szerencséje van a gonoszoknak? Miféle tudás jön ki ebből? A gonoszok jól élnek, az igazak ellenben nem élnek jól. És miféle tudás van abban, hogy miután elparántálták őket, onnantól már nincs különbség, egyformán elemészti őket a nyű. A kérdés nem a végcélra vonatkozik, hanem az eredőre. Har éppen filozófiailag kellene meghatározni, akkor a kérdés a kauzalitás elvét érinti: mi az indító ok, mi a ható ok, mi a célsági ok, mi a formális ok, mi a materiális ok? De ne merüljünk most el Arisztotelészben, csak engedjük át magunkat Jób kérdésének: mi az értelme, miféle tudás származik abból, hogy hogy a gonosz virágzik, a jámbor meg szenved?!

Ézsaiás prófétánál is olvassuk ezt a kérdést. Amikor Isten a fogságban vergődő, Istenével perelkedő népnek elküldi szolgáját, a a prófétát, azt mondja a próféta: mi okból jöttem én ide, holott nem volt itt senki?! (Ézsaiás 50,2) És éppen Jeremiásnál is olvassuk, amikor az Úr a próféta által kihirdeti az ítéletét, aki költői kérdést tesz föl: szolga-e Izrael? Miért lett prédává? (Jer 2,14) Mi okból lett prédává az ország, mi a története annak, hogy ez bekövetkezett? Mi van egy-egy megrendítő helyzet mögött? Külön súlya van a kérdésnek felolvasott textus miatt is:  „vajon Istent taníthatja-e valaki tudományra?” (Jób 21,22). A tudomány szót az a héber szó fejezi ki, ami ebben a kérdésben is benne van. Vagyis, mi tudás van abban, hogy..., vagy: honnan tudhatom én meg az okát annak, hogy? S vajon, kérdi Jób:  taníthatja-e Istent valaki tudományra (bölcsességre)? Van-e módom bármit Isten értésére adni?  Érdemes régi imádságokat csatolni ehhez a kérdéshez.  Valamikor a református családokban a Biblia mellett az úgynevezett „öreg Szikszai” ivolt használatban. Ez egy 18. századi imádságos könyv. Ha beleolvasunk, megrendülünk, hogyan adta tudtára Istennek a betegségét az imádkozó ember. Mert az imádság az Istennel való beszédünk elemi módja. De sorolni lehet Istennek a megnehezedett testtagok, a szédülés, a nehéz lélegzés, az égő gyomor, az elviselhetetlen fájdalom, az élet minden baját, nyomorúságát! Ez azonban nem orvosi látlelet, és nem is kell pontosnak lennie, hiszen egy-egy ember éppen csak így tudja elmondani. Még Jób is megrökönyödne azon, ha valaki önhitten tanítani kezdené Isten valami tudományra! Hiszen még a fentieket is Isten ítéli meg, mondja. Méliusz így fordítja: „a mennyei természeteket” is ő ítéli meg, tehát az ember számára megfoghatatlan, megragadhatatlan, angyali természeteket is Isten ítéli meg. Ugyan, mi tudunk mi?

Aztán ezt mondja Jób a barátainak: a gondolataitokat azonban tudom (Jób 21,27). Itt is ugyanaz a szó szerepel, mint a kérdésben: tanít, megismertet, kioktat, értésre hat. Vagyis: tud. Ebben benne van is, hogy meg tudok valamit tenni, és benne van a Tudományos Akadémia is, és a kettő között minden. Íme, mondja Jób, tudom gondolataitokat, a terveiteket, a fogásokat, melyekkel ti le akartok engem törni ebben az Isten elé igyekezésemben. Ti azt mondjátok: hol van a nemes háza, és hol van az istentelenek hajlékának sátora? Én meg azt mondom: az istentelen a szerencsétlenség napján megkíméltetik. A harag napján védelem alatt áll. És vajon ki mondja az arcába útját, és ki fizeti neki vissza, amit tett? (Nem háromszor, csak egyszer?) Lám, népes gyászoló sereg kíséri ki a temetőbe, a sírdombja mellett díszőrséget állítanak, édesek neki a völgy göröngyei! Hát hiába vigasztaltok ti engem, a válaszaitok semmit sem érnek. A lelkem nem akar efféle vigasztalást bevenni.

Mégis, miért mondom, hogy itt átmeneti nyugvópontra jutottunk a 19. rész magaslatai után? Csak azért mondanám, mert Cófárt nem fogjuk többet hallani? Végre, egy doktrinerrel kevesebb van ebben a történetben?! Sokkal inkább azért jutunk itt nyugvópontra, mert Jób szavaiból az derül ki, hogy megborult az örök rend. És ezért meg kell állni, hogy ebbe belelássunk. Jób nem tudja, mi viszont tudjuk, hogy miért történik vele ez a sok nyomorúság.  Nem azért borult fel a rend, mert az emberi körülményekben rejtőzne valami, ami miatt Isten nem tudja érvényre juttatni az áldást. Igen, a barátok ezen erősködnek, ezzel érvelnek: miért ágálsz, Jób? Isten előbb-utóbb érvényre fogja juttatni a rendet! Az, hogy ennyit szenvedsz, tulajdonképpen rendkívüli kegyelem. Ha valamit nem értünk, az az, hogy miért csak ennyit szenvedsz? Hiszen az örök rendben minden gondosan ki van mérve, vagy mint egy csodálatos gépezetben, minden olajozottan működik – így van ez! Mi esetleg egy tényezőt nem látunk be, ez az időnek a tényezője, a „mikor?” kérdése. De az okot és a módot jól tudjuk.  Jób azonban hangot ad annak, hogy nem titkos, rejtett akadályok miatt nem működik a rend, hanem azért, mert valaki súlyosan beavatkozott. Éspedig Isten avatkozott be.  Valaki a legutóbbi igehirdetés után megjegyezte, hogy miért nem mondtam el, hogy Isten megfenyegette Jób barátait, hiszen nem szóltat Felőle igazán, nem úgy, mint szolgája, Jób. Azt feleltem rá, hogy ezt a történet végén olvassuk. És addig nekünk is ezen az úton kell mennünk, vagyis ha nagyon előre vesszük ezt az isteni ítéletet, akkor egycsapásra külső szemlélői leszünk a Jób történetének. Mondja csak Cófár, mondja csak Bildád, mondja csak Élifáz, mi tudjuk, hogy ezek hamis beszédek, és az Úr a végén megítéli őket. De nem egészen erről van itt szó. Ez az isteni ítélet azért marad a történet végére, mert valahogy mégis Jób oldalára kell állnunk, és ezt nem tehetjük meg, ha kilépünk a történetből. Csak mellette állva érthetjük meg, a szenvedése sűrűjében, hogy azért nem működik az örök rend, mert itt embernél nagyobb erő avatkozott be. Nos, ezért nem tudunk nagy gyorsan továbbmenni. Hiába magyarázzák Jóbnak: nézd, ez a világ legtökéletesebb erkölcsi mechanizmusa, ez az ember és Isten kapcsolatának a legtökéletesebb rendje, alázkodj meg, tisztítsd meg magadat! Állj oda Isten elé! Esedezz Isten bocsánatáért, és akkor nem kell félned, akkor az alkonyulat is nappali világosság lesz a számomra! Így működik a világ! Ha nem így működik, nincs is világ.  Nehéz igazság ez! De ennél is nehezebb, hogy Isten az, aki beavatkozik ebbe a rendbe, és hagyja, hogy a szenvedés átváltozzon próbatétellé. Jób esetében ugyanis a szenvedés nem büntetés, hanem próbatétel. Mi pedig nem tudjuk eldönteni, hogy ha szenvedünk, jobb-e azt próbatételként megélni, vagy jobb lenne büntetésben lenni? Ugyanis a büntetés mértékét, arányát, tartamát, határnapját többé-kevésbé ki tudjuk számítani. Viszont a próbatétel mivel kezdődik? És mit foglal magába? És mikor ér véget? És hogyan ér véget? És mire való a próbatétel? És egyáltalán, mi az oka a próbatételnek?

De tegyük hozzá, hogy Isten beavatkozásának a sejtelme, csak egy másik isteni beavatkozásra válik igazsággá. Vajon taníthatja-e valaki Istent tudományra, oktathatja-e valaki Istent? Elmagyarázhatja-e valaki Istennek a világot működtető okokat, számon kérhet-e valaki Istentől bármit, mint mondjuk, a tanár a diáktól, hogy kellőképpen megtanulta a leckét és föl tudja-e mondani; hát tudja-e Isten működtetni a világot úgy, ahogy annak működnie kell? És nem azáltal értjük meg ennek a kérdésnek az igazi mélységét, ha hozzátesszük, hogy Isten ítéli meg a mennyei természeteket is, hanem ha boldog bizonysággal belátjuk, hogy Isten döntő módon Krisztussal avatkozott bele az örök rendbe.

Cófár azt mondta Jóbnak: megtanítalak az örök rendre! A másik barát, Élifáz szavát is idézhetjük, aki az első beszédében azt mondta, hogy misztikus látomásban értette meg: így vannak a dolgok. Van itt egy örök rend. Mi azonban Jézus Krisztusban azt látjuk, hogy nem ez az örök rend, az valami egészen más. Az örök rend mélyén egyetlen ártatlan igaz szenved, akinek a szenvedése nem is büntetés, a szenvedése nem is próbatétel, hanem a szenvedése: megváltás. Jób szavai, melyek szinte jövendölések, magyarázhatók úgy is, hogy a barátaival folytatott heves vitában kimond valamit, amelynek az értelmét és jelentését ő maga sem tudja. Velünk is megtörtént már, hogy vitatkozás közben olyan szaladt ki a szánkon, amin csak bámulunk utólag, hogy’ jutott nekem ilyen eszembe! A gyerekek mondanak néha olyan dolgokat, hogy csak ámulunk, ugyan hogy’ tud egy gyerek ilyet mondani? De most, amit Jóbból a szenvedése és a nyomorúsága kényszerít ki, az minket nyílegyenes úton visz el Jézus Krisztusig. Övé az igazi örök rend, a megváltásnak a rendje. Krisztus keresztjénél már nem azt kérdezzük, hogy mi a magyarázata annak, miféle tudás van abban, hogy virágzanak a gonoszok és szenvednek a jók. Ott egy egészen másfajta „miért?”-et hallunk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Zsoltár 22, Máté 27,46). És hallunk egy egészen másfajta elkötelezést is. Az agonizáló Jézus énekébe beleértjük a zsoltáros hálaadó ígéretét is Isten szabadításáért: „Felőled lesz dicséretem nagy gyülekezetben.” (Zsoltár 22,26) Isten a beavatkozó – ez az evangélium. Ámen!