Út

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A nagy drámaköltő Shakespeare egyik legismertebb és talán legszebb drámájának, a Lear királynak a kellős közepén az egyik főszereplő, a korábban megvakított királyi tanácsadó, Gloster bolyong viharban. Mikor hozzálép egy segítő, hogy felkarolja és vigye tovább, mondván is, hogy mutatni kell az utat, mert vakként eltévedne, – Gloster így felel: „Nekem nincs utam, és ezért szemekre sincs szükségem.” Túl a saját mély és konkrét drámáján, itt örök emberi igazságot fogalmaz meg ez a vak ember. Akinek nincs hova mennie, akinek nincs miért távolba néznie, akinek nincsen útja, annak nincs szüksége szemekre.

 Amikor Jézus a tanítványaitól búcsúzik, vigasztalja és erősíti őket, egyrészt mert látja és tudja is, hogy sok-sok nyugtalanság tölti el a szívüket, másrészt mert ott, nagycsütörtök estéjén, az Utolsó Vacsorán is különös és megrendítő dolgok történnek. Júdás már felugrott az asztaltól, elhagyta a helységet, s elment, hogy elárulja Mesterét. Péter még bizonykodik, hogy ő a legvégsőkig ki fog tartani Jézus mellett, de Jézus megjövendöli, hogy nem szólal meg a kakas addig, míg háromszor meg nem tagadja Őt (vagyis hajnalra meglesz mindez!). De szól Jézus másról is, és ez is nyugtalansággal tölti el a tanítványokat. Eltávozásról beszél, egy titokzatos otthonról, egy mennyei hajlékról, s arról hogy elmegy, és ott helyet készít a tanítványoknak, majd visszajön, és magához veszi őket. Mit láthatnak és érthetnek ebből a tanítványok? A vigasztaló beszédnek ebben az első szakaszába beleszól Tamás, és úgy, ahogy szinte Lear király hősénél, Glosternél halljuk (aki azt mondja, hogy nincs utam, és ezért szemekre sincs szükségem), ezt az örök emberi igazságot ismételve teszi fel a kérdést: Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat? Ez így van, testvérek! Ha tudjuk, hova akarunk menni, ha megvan a cél, az utat előbb-utóbb megtaláljuk. Ha tudjuk, hogy mi az a pont, ahova el akarunk érni, akkor – ha éppen nem is azon az úton, amelyen elindultunk, hanem esetleg kerülő úton, s ha azon sem, akkor egy harmadik úton – előbb-utóbb oda érünk, mert oda igyekszünk. Örök emberi igazság, hogy amit látunk, ahhoz el is juthatunk.

Nem véletlen, hogy a filozófusok és az antropológusok a látáshoz kapcsolják azt, amit általában tudásnak nevezünk. Hiszen a szemünk az, ami a legnagyobb távolságból is érzékelni tud valamit. A fülünk is messze hall, de legfeljebb csak néhány kilométerről észlelhet hangokat – mondjuk, a mennydörgését. Az orrunk is észlelhet valamit tizenöt, húsz, vagy legfeljebb ötven méterről. A bőrünk talán a közeledő hőt vagy hideget megérzi, de egészen konkrét tapintásra van szükség, hogy érzékeljünk valamit. Az nyelvünk pedig végképp így van az ízekkel. A szemünkkel érzékeljük legmesszibb a dolgokat, a csillagokat is. Ezért, amit az ember tudásnak nevez – ahogy Tamás is mondja: Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatnánk azért az utat? – nos, ezt éppen a látás fejezi ki. S ebben az is megfogalmazódik, hogy amiről nem tudunk, az olyan, mintha nem is lenne. Amit nem látunk, az nincs. De ez nemcsak a filozófiában van így, még inkább így van az erkölcsök világában, s még inkább a politika világában, ha van ugyan manapság a politikának meg az erkölcsnek egymáshoz valamilyen köze. Azt szokták mondani, hogy amiről nem beszélünk, amit nem mutatunk meg, ami nem látható, az nincs is. Ezért aztán az emberi élet mindenféle függönyökkel, álcákkal van fölszerelve, ugyanúgy, ahogy az ősi bűnnél, amikor Ádám és Éva hallván, hogy járja Isten a kertet, elbújtak a bokorba. Ha ők nem látják Istent, akkor Isten sem látja őket. Ahogyan a gyerekekkel szoktunk bújócskálni, amikor én vagyok a hunyó, és falnak fordulok, aztán mondja a gyermek, hogy – Jöhetsz, elbújtam! – de nem bújt el sehova, csak a szeme elé tette a kezét. Ha ő nem lát, akkor én sem látom őt. Nagy mélységek vannak ezekben az egyszeri, drámai, erkölcsi dolgokban. Talán a legnagyobb mélység az, hogy a mai időkben egyre több helyről halljuk vallásfilozófusok, okos emberek, úgynevezett guruk szájából, hogy tulajdonképpen a vallás is valami ilyesmi, olyan, mint egy hegynek a csúcsa, ott van fönt az isteni, ott van fönt az örökkévaló, ott van fönn az örök állandó, az egy igaz, mi pedig a hegyoldalakon különböző szakaszokon próbálkozunk oda följutni. Ez lenne a vallások világa? Egy a cél és sokféle az út. Vajon így van-e ez, kedves testvérek?

Tamásról is kell néhány szót szóljunk, hogy egészen jól és mélyen megértsük Jézusnak a Tamás kérdésére adott feleletét. Amikor egy konfirmációs órán föltettem a konfirmandusoknak a kérdést, hogy sorolják föl a tizenkét apostolt, kezdték is mondani, négyig-ötig eljutottak, majd néztek rám, mondjam tovább én. Megvallom őszintén, csak tizenegyet tudtam felsorolni, Bertalan nem jutott eszembe. Most kipótolom a jelen levő konfirmandusoknak: tehát a tizenkettedik Bertalan! Ám Tamás nevét mindegyikük tudta, noha nagyon kevés említés van róla, és szinte csak János evangéliumában. De azokon a helyeken, ahol Tamásról hallunk, mindig valami nagyon fontos dolog mutatkozik meg, és nem is egyéni – ezt is ki kell hangsúlyozni –, hanem általános értelemben is. A biblia-tudósok körében él ugyan egy közmegegyezés, hogy a tanítványokat voltaképpen Péter reprezentálja, s amikor Péter szól, Péter beszél, Péter tesz valamit, akkor azt mintegy a többi nevében is teszi. Péter az első a tanítványok közül, ő a kőszikla, őreá alapítja Jézus az anyaszentegyházat, Péter a reprezentáns. És valóban az evangéliumokat olvasva látjuk is, hogy Péter nagyon sokszor nem magáért beszél. Még ha teljesen csak a saját szíve indulatát fogalmazza is meg, ha teljesen azt teszi, amit egy átlagember tenne adott helyzetekben, ő valóban mintegy a többieket is reprezentálja. De ha ez így van, és engedünk ennek a tudósi közmegegyezésnek, akkor a többiekre, Jánosra, Jakabra, Fülöpre, és aztán még Tamásra is, mégis csak úgy kellene tekintenünk, mint akik ott vannak a tanítványi közösségben, de az egyéni arcélük is látszik. Nem teljesen így van ez! Meggyőződésem, hogy amikor az evangélisták megjegyzéseket tesznek a tanítványok kapcsán, akár a Zebedeus-fiakról, akár Fülöpről, akár Náthánelről, akár Simon Léviről, Júdásról, és Tamásról, valami általánost is meg akarnak mutatni. Tamás a látóember. Minden helyen, ahol a neve szóba kerül, valamilyen módon a látásról, az előrelátásról, az előre tudásról vagy tudásról van szó. Amikor hozzák a hírt, hogy Jézus barátja, Lázár meghalt s Jézus háromnapi várakozás után azt mondja, hogy menjünk el Lázár barátomhoz, hogy felköltsem őt, a tanítványok kétségbeesnek, és tartóztatnák Jézus, ne menjen, mert életveszedelemben van, ha megy, elfogják és megölik. Ekkor Tamás ezt mondja: Menjünk el és haljunk meg Veled mi is. (Jn 11:16) Tamás előre lát valamit, amit a többiek még nem látnak – messzebbre lát. Milyen pontosan fogalmazza meg, hogy ha Jézussal mennek, magukat is élet-halál veszedelembe hozzák. Mennyivel többet tud és lát Tamás, mint az a Péter, aki az imént még, éppen Jézus e felolvasott szavai előtt büszkén és bátran mondja, hogy: Uram, én kész vagyok Veled meghalni, s ha mindenki el is hagy, s mindenki el is árul Téged, én nem. S mit lát Péter? Semmit nem lát, fogalma sincs önmagáról, hogy ő milyen gyáva, ijedős ember, s majd néhány óra múlva ott fogja reszketve megtagadni Jézusát a főpap udvarában, mert dehogyis képes ő arra, hogy életét adja érte. Továbbá látó ember ez a Tamás, akkor is, amikor éppen nincs ott a tanítványokkal, amikor a föltámadott Jézus megjelenik nekik. Amikor aztán megérkezik, és a többiek boldog szívvel elmondják: láttuk az Urat, azt mondja Tamás: „Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem.”(Jn 20.24) Hiszem, majd, ha én is látom. Tamás látóember. De nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Tamás ember. Mint mi mindannyian. Ha nem látjuk a célt, ha nincsen utunk, nincs is szükségünk szemekre. Emlékezzünk csak Gloster szavaira! De látni akarunk, és előre, sőt messzire akarunk látni. S mikor Jézus a vigasztaló szavakat mondja a tanítványoknak: az én Atyám házában sok hajlék van, elmegyek, helyet készítek, ismét eljövök, magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok ti is ott legyetek, és hogy hová megyek, tudjátok, az utat is tudjátok – mos, ekkor Tamás belevág Jézus szép szavaiba, és azt mondja: Uram, nem tudjuk, hová mégy, nem látjuk, hová mégy, mi módon tudhatnánk azért az utat. Nem látjuk ezt a boldog célt, nem tudjuk fölfogni, rejtély, talány a számunkra – lám, az előre-látó tanítvány, a legmesszebbre látó is megvallja, hogy ebben a dologban rövidlátó ő is.

Nos, kedves testvérek, talán éppen ez a helyzet felel a legjobban arra a divatos fölvetésre, amit mi, keresztyének is sokat hallunk és amivel hitvalló elkötelezettségünket szokták gyengíteni. Ma sokan hirdetik, hogy hagyjuk a hitvallást, hagyjuk a dogmatikai nyelven megfogalmazott tételeket, ne kössük magunkat ezekhez, bontsuk le a válaszfalakat a vallások között, tekintsünk el a különbségektől. Végül is, mondogatják, mindenki látja a célt, minden ember látja a célt. Aztán, hogy miképpen megy föl a hegyoldalra,  sziklamászóként vagy a túlsó oldalon, a lankán szépen sétálgatva, virágot a foga közé véve, fütyörészve,  vagy éppen helikopterrel, az már teljesen mindegy. De Tamás kimondja: nem tudjuk az utat sem. De Tamás kimondja: nem látjuk a célt – a mennyei hajlékot. Hiába szeretnénk mi is beleduruzsolni a saját szívünkbe és  a saját lelkünkbe, hogy mi magunktól is látjuk, magunktól is tudjuk, hiába szeretnénk elhitetni önmagunkkal, hogy ott van a szívünkben az Örökkévalónak az örök ígérete és bizonyos látása, - ez nincs így. Kálvin bibliai igéket elemezve megrendítően írja le az Institutioban, hogy milyen következményekkel jár az, hogy az ember értelme meghomályosodott, s mit jelent az, amit a próféta mond: nézvén nézünk, és nem látunk. Hogy micsoda csapdákba viszi bele magát az ember, és hogyan téved el újra meg újra, azt Kálvin a régi, antik mitológiára hivatkozva így jellemzi: ez a rettenetes valóság: labirintus. Azt mondja Kálvin: labirintusban vagyunk. És mit látunk a labirintusban? Voltaképpen mindent. Látjuk a falat, látjuk a nyíló ajtókat, látjuk a folyosókat Csak egyet nem látunk - a kijáratot nem látjuk. Csak azt nem látjuk, hogy hol szabadulunk ki ebből a helyzetből. Ettől labirintus a labirintus, ezért olyan rettenetes. S Tamás ebben a megrendítő belekérdezésben voltaképpen ezt mondja ki, s ha még szóról szóra tudnánk fordítani, még drámaiabban áll ez elénk: Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat – és itt ezt – tudhatjuk -, úgy kell fordítani szó szerint: mi módon lehetne erőnk vagy képességünk tudni az utat. Nincs az emberben erő, nincs az emberben képesség. Sőt, tovább kell menjünk, mert az álló szó – a tudásra való képesség – átvisz minket egy másik kérdéshez is. Voltaképpen még csak nem is akarjuk igazán tudni ezt az utat.

Jézus azt mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet. És ebben csodálatos módon megfogalmazza, hogy mi keresztyének miért nem engedhetjük el Őt. Mi keresztyének nem tehetjük Jézust üres hivatkozássá, nem mondhatjuk azt – pedig sokszor talán hajlunk is rá, különösen nehéz helyzetekben –, hogy Jézus a mi konvertibilis valutánk. Jézus nem konvertibilis valuta, nem lehet átváltani euróra, forintra – bocsánat a hasonlatért – nem lehet átváltani buddhizmusra, hinduizmusra, animizmusra, Jézust, a mi legfőbb Főpapunkat és Prófétánkat nem lehet átváltani valami ősmagyar sámánra, vagy a lelkek titkos gurujára. Ezt Ő mondja, nem más: én vagyok az út, az igazság és az élet.

Ezzel Jézus felel Tamásnak is, de felel nekünk is, mintegy azt mondván: Tamás, nem tudod az utat? Én vagyok az út. Nem tudod, hogy merre kell menni? Tekints reám. Nem tudod, hogy mire való ez az egész? Én vagyok az élet. Vagyis, amikor az ember, Jézus szava nyomán él és megrezdül, felfogja, hogy itt döntő kérdésről van szó. Még a mai ember is, aki nagyon hasonlít ehhez a Tamáshoz, a tudni akaró, az előre tudni akaró, a látni akaró, és az előrelátni akaró emberhez, ha mégis megrezdül, talán felfogja a lelke titkos rekeszeiben, hogy Jézus a legfontosabbról beszél. Nevezetesen a mennyei hajlékokról. Jézus arról beszél - egy más hasonlattal élve -, hogy a mi egész földi életünk olyan, mint amikor egy gyönyörű templomnak a mellékhajójában vagyunk. Aki már járt szerencsésebb nyugati országban, ahol nem pusztultak el - mert nem volt török hódoltság -, a gyönyörű gótikus katedrálisok, tehát, ha egy ilyen szép templomba nem a főbejáraton lépett be, hanem oldalt egy mellékhajóba, talán átélhette ezt a feszültséget, ami az egész emberi életnek a jelképe is. Hogy amíg a mellékhajóban vagyunk, benne vagyunk ugyan a templomban, benne vagyunk Isten csodálatos világában, de nem a lényeges közepében vagyunk benne. Ez az életnek és az örök életnek az egymáshoz való viszonya. Ezt a földi életet is Isten szeretetében éljük, ez a földi élet is Isten világában van, de csak mellékhajó. És Jézus most arról szól a tanítványoknak: elmegy, és helyet készít számukra, hogy amikor az Atya szól: jöjj, gyermekem – mi beléphessünk a főhajóba, a szentek szentjéhez, az örök isteni lényeghez, az el nem múló dicsőséges, örökké való tiszta élethez. Ha megsejtjük, hogy ez a tétje az egész földi életünknek, hogy abból a mellékhajóból átléphetünk-e a főhajóba, hogy ebből a földiből, a múlandóság alá vetettből átléphetünk-e az örökkévalóba, akkor értjük Tamás kérdésének súlyát, Jézus feleletének hatalmát. Az imént Szepetneki János gyönyörű énekével énekeltük, az 5. versben: „ha senkitől nem volna is bántásom, mennyországra vagyon nagy kívánságom, mert ott vagyon nékem maradandó városom.” Ha ebben az életben semmi nyomorúságom nem lenne, és minden boldogságom meglenne, és mindazzal bírhatnék, amit ez a földi élet adhatna, akkor is vágyakoznék a mennyei után, mert az a maradandó, ez pedig itt a múlandó. Mert az a főhajó, mert ott van az oltár, mert ott van a szentély, mert ott van Isten dicsőségének a teljessége. Ha ezt megértjük kedves testvérek, akkor értjük már Tamás kérdésének a drámaiságát is, szinte a kétségbeesett voltát: Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat, miért hagyod ezt így ránk, hogy tudjátok, hova megyek, az utat is tudjátok!? Nem tudjuk.

Ám így felel kegyelmesen a mi Krisztusunk: engem lássatok, s ha engem láttok, látjátok a célt és látjátok az utat is. Mert arra az örök életre, amelyre Krisztus meghív bennünket, amelyet most szerzendő elindul, hogy szenvedése, kereszthalála és feltámadása által számunkra megragadható, elérhető valósággá tegye, nos, amire Krisztus elhív minket, ahhoz az utat is Ő maga Önnönmagában biztosítja. Nincs más út az örök élethez csak Krisztuson keresztül. S elvétjük az utat, ha csak annyit gondolunk, hogy valahol a végén ott van Ő, vagy valahol az elején van ott. Az Ószövetség egyik legnagyobb és legcsodálatosabb története az, amikor Isten kihozza népét Egyiptomból az úttalan utakra, a pusztaságra, a semmire, a senkik földjére - de éjszaka tűzoszloppal, nappal pedig felhőoszlopával vezeti őket. Ő megy előttük, Ő vezeti őket. Jézus azt mondja: előttetek megyek, és vezetlek benneteket. Sőt, ha meginognánk, kétségbe esnénk, azt is mondja: és eljövök értetek.

János evangéliuma 12. részében már olvastuk, hogy amikor hallván az Ő hírét, görögök üzennek Jézusnak a tanítványokon keresztül ezzel: látni akarjuk Jézust! - akkor Jézus fölkiált: eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az ember Fia! (Jn 12:22) - most kezdődik el az üdvözítés nagy drámája, most nyílik meg a mellékhajón a kárpit, mely elválasztott bennünket a szentek szentjétől, most nyílik szabad út Isten kegyelmes királyi székéhez alkalmas időben való segítségül. Látni akarjuk Jézust! Tamás, akit kétkedőnek vagy hitetlennek is szoktunk nevezni – van rá alapunk és okunk! –, most az emberi élet legnagyobb kérdését, legnagyobb drámáját mondja ki: igen, az én királyom és mesterem azt mondotta: van örökkévalóság, van feltámadás, van Istennél az embernek örökös hajléka. Hol hát az út? A megváltó így válaszol rá: én vagyok az út. Nekünk pedig, kedves testvérek, erre a csodálatos jézusi buzdításra szüntelenül, minden napon s minden órán ezt a feleletet kell mondanunk: látni akarjuk Jézus! Adja meg Isten Szent Lelke, a Vigasztaló, akit Krisztus maga helyett állít nekünk, aki lelkünk tanácsolója, a teljes igazság megtanítója, hogy szívünkkel, lelkünkkel mindennap szüntelen láthassuk azt, aki az út, az igazság és az élet.

Ámen