Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ebben a nagypéntekünkben ugyanúgy, mint minden nagypéntekünkben Jézus keresztjénél megállva, az Ő halálát látva egy nagy konfliktust, nagy belső drámát kell átélnünk. Ez a konfliktus Isten és ember között zajlik, és Nagypénteken – úgy tűnik – ezt az összeütközést az ember nyeri meg. Erről szól Péter apostol pünkösdi prédikációjának felolvasott része: „tudja meg Izrael egész háza, hogy Jézust Isten Úrrá és Krisztussá tette, azt a Jézus, akit ti megfeszítettetek.” Pünkösdi prédikációjában Úrról és Krisztusról beszél Péter. S ha fölidézzük Lukács evangélista följegyzését, valóban ez a két kifejezés hangzik újra meg újra. Hol ezzel csúfolják, és úgy gyalázzák Őt, mint Krisztust: ha te vagy Istennek ama választottja - kiabálnak a főemberek a megfeszítettre -, szabadítsd meg magadat! Ha te vagy a Krisztus – mondja az egyik lator –,szabadítsd meg magadat és minket is! S halljuk azt is, hogy Jézust Úrként is csúfolják, például a római katonák, akik azt mondják: ez a zsidóknak ama királya. Sőt, e kettő egybe is esik.

Hogy lehet ez? Hogy lehetséges, hogy az, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett, akit Szent Lelkével megáldott, kinek minden szava életáldás volt, kinek minden tettében isteni méltósága és dicsősége tükröződött vissza – hogy lehet -, hogy Őt az ember nem ismeri fel, és mint rabszolgát ítéli halálra és végez vele. Szeretnék ma este erről a nagy talányról néhány szót szólni.

Mindenek előtt azt kell elmondanom, hogy Isten az Ő titokzatos módján sokféleképpen előkészítette azt a lehetőséget, hogy amikor Jézus Krisztus elérkezik, ahogy Ő maga mondja Pilátusnak, amikor megszületik és e világra jön, s az igazság mellett tanúbizonyságot tesz, akkor és ott Isten korábbi történelmi munkája nyomán az embernek képesek legyenek Őbenne mindezt felismerni. Isten előkészítette ezt törvényével. Az a törvény, amelyet Isten az ószövetség népének kőbe vésve adott, a pogányoknak pedig - Pál apostol szavával – a szívébe-lelkiismeretébe írt be, nem hagyja nyugton az ember. S akár megtanulta a Tízparancsolatot, akár nem, akár tudja egy fennálló emberi törvénykezési alakzat törvényeit, akár nem, él a lelkiismerete, mely hol fölmenti, hol vádolja.  Isten azzal, hogy törvényt, életrendet adott nekünk, már előkészítette azt, hogy amikor Jézus a maga királyi mivoltában megjelenik, az ember fölismerje Benne a törvényadót. Így is kezdi Jézus nyilvános szolgálatát. Amikor a Hegyi Beszédet olvassuk, az első nagy prédikációt, melyet Jézus elmondott, abban semmi másról nem olvasunk, mint Isten szent életrendjéről, és arról, hogy azok a boldogok, akik e  szent életrend szerint élnek. Tovább arról, hogy mit jelent az Isten igazsága szerint élni, mit jelent könyörületesnek lenni, mi a hűség, mit tesz Isten szeretetében élni, boldogan remélni a holnap felől. Nos, mindezt Isten törvénye jelenti ki a számunkra. Jézus azt is kijelenti, hogy e törvény garanciája magában a törvényadóban van. Nem ember-szabta törvény ez, amit a mai nap szükségei szerint alkotunk meg, s majd talán holnap megváltoztatunk, ha a körülmények úgy kívánják, de egy percig sem gondoljuk komolyan, hogy garantáljuk is, mert nincs az emberben erő, képesség arra, hogy garantálja is a törvényeket – nos, Isten törvényével nem így van. Ő maga garantálja törvényeinek érvényességét, és Ő maga fűzi hozzá ezt az ígéretet: ezeket cselekedd és élni fogsz.

Isten más módon is előkészíti Krisztus királyságát. Szuverén módon kiválaszt magának egy népet, a régi Izraelt, kinek prófétái újra meg újra tudtára adják, hogy nem azért választotta őket az Úr, mert akármelyik népnél is különbek, nagyobbak, tehetségesebbek lennének. Éppen ellenkezőleg, mert minden népnél nyomorultabbak, alávalóbbak és kisebbek voltak, de azért választotta őket, hogy az Ő dicsőségét így mutassa meg. Ebben a különös, isteni választásban aztán egy belső történet is kibontakozik, annak a története, hogy ez a nép csak akkor boldog, amíg ezt a szuverén Urat elismeri, és rajta kívül mást nem ismer el. Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyen néked idegen Istened énelőttem. Mindaddig, amíg ez a nép Isten törvényének, életrendjének, elhívásának, szent tanácsának engedelmeskedik, boldog, ám abban a pillanatban, amikor letér az útról, máris eltévedt a pusztaságban, máris életveszedelem felé halad, máris önmaga rontásán munkálkodik – és mégis, ez a szuverén Úr megannyiszor meg is könyörül rajta. Így mondja ezt Ézsaiás próféta egy vigasztaló beszédében: ímé, búsulásomban egy szempillantásra magadra hagytalak téged, de most örök irgalmassággal visszatérek hozzád. Melyik az az úr, ne hagyná ott alattvalóját, hűbéresét, szolgáját, ha az ellene rendre föllázad, újra meg újra eltér törvényétől, és ne mondaná azt: hagyom már ezt. Tele van a világ tehetségesebb, fegyelmezettebb, boldogságra jobban váró népekkel – majd őket választom.

És előkészítette Isten Jézus Krisztus királyi mivoltának a fölismerését abban a közvetlen történelemben is, a mely Jézus keresztre feszítését és majd föltámadását elénk hozza. Amikor Jézusnak és Pilátusnak a beszélgetését olvastuk, azt láttuk, hogy Pilátus számára egyáltalán nem szokatlan gondolat az, hogy valakire azt mondják: Úr. Pedig Pilátus pogány, az Ószövetség népének történetét egyáltalán nem ismeri, a Tízparancsolatról mit sem tud, próféták írásait egyáltalán nem ismeri. A mégis érti a szó: Úr, – görögül: küriosz. Az antik világban a római császároknak ez volt egyik titulusa. Augusztus császárt, Tiberius császárt majd a többit is így illett szólítani: kürie, küriosz, Úr. S amikor Jézust odaviszik a vádlói Pilátus elé, azzal hogy királynak mondotta volt magát, majd Pilátus is faggatja Őt efelől, újra meg újra megrezdül ez a cinikus, a rábízottakkal nem nagyon törődő római helytartó, mert ebből a Jézusból valami kiviláglik. Ez a Jézus tényleg nem egy maga-csinálta király, ez a Jézus nem egy közönséges lázadó, valami nyughatatlan galileai, akit félre kell tenni az útból, ebben a Jézusban van valami. Van valami nemes és igaz, van benne valami abszolút tiszta, amit Pilátus a felmentő ítéletet sürgetve így fogalmaz meg: nem találok benne semmi bűnt. Hát akkor hogyan lehetséges, hogy mégis ítéletet mond?

Tudjuk jól, hogy ha valaki bírói székbe kerül és egy másik ember fölött kell ítélkeznie, meglehet, hogy az éppen megfogalmazott vádban nem találja azt bűnösnek, de tudja, hogy köztünk nincs senki bűntelen? Merhetjük-e bárkire is azt mondani, hogy nincs benne semmi bűn? Nem kell ahhoz hibakeresőnek lenni, nem kell ahhoz embergyűlölőnek lenni, hogy a másik emberben meglássuk a bűnt – meg magunkban is. Hogy lehet hát akkor az, amit Péter apostol pünkösdkor mond, hogy Őt, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett, ti megfeszítettétek!? Mint lázadót, mint istenkáromlót, mint politikai felforgatót, mint aki körül nyugtalanság támadt, és mint olyat – akiről a főpap mondja – jobb, ha Ő vész el, mintsemhogy az egész nép elvesszen. Hogy lehet ez? És hogy lehet,  hogy szinte mi is azt érezzük: Nagypénteken, amikor sötétség támadt mintegy három órára, az ember nyerte meg a konfliktust, az ember diadalmaskodott és Isten hal meg. Ez hogy lehet?

Úgy, és éppen azáltal, hogy Isten előkészítő munkája nemcsak azt hozta magával, hogy amit Isten kezdettől fogva ígért, amit már ott a paradicsomkertben megígért, az valósággá lett. Amikor azt mondotta az asszonynak: a kígyó a te magod sarkát mardossa, a te magzatod a kígyó fejére tapod – ezt látjuk Nagypénteken. Ez az ígéret volt a proto-evangélium, az első evangéliumi ígéret - ott rögtön az ember bűnesete után. De amikor Jézus úrságáról, királyságáról beszélünk, azt is ki kell mondanunk: mindez azért történhetett, mert az ember lázadó. Az ember felség-sértő. Nekünk, magyaroknak megmelegszik a szívünk, ha valaki azt mondja ránk: te lázadó vagy, a mi történelmünkben sokszor volt lázadás. Sőt, ha azt mondják egy reformátusra: te amolyan kuruc-ember vagy, mondjuk is rögtön: természetesen, én nem vagyok labanc, s átmelegszik az ember szíve ettől. A kamaszé is átmelegszik, ha lázadhat a szülei ellen, s olykor nem is tartjuk egészségesnek azt a tinédzsert, aki legalább egyszer neki nem rugaszkodik annak, hogy levesse a jármot a nyakából. S még hány alkalommal fölbugyog az emberből a harag, az indulat, a méreg – levetni mindet a nyakamból, föllázadni. Egészen mély élet-drámákig elmenően is, ahogy Hamlet töpreng monológjában: mikor nemesb a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét… vagy ha föllázad? És lesöpör magáról mindent s leszámol mindennel, ami neki teher? Én azonban most nem erről beszélek. Én arról beszélek, hogy az ember végletes és halálos módon lázadó és felségsértő. Isten ellen lázad. Istennel szemben követ el felség-sértést – és ímé, ott áll előttük az Isten által megígért, a történelemben, az Isten nagy szent parancsaiban előkészített, Isten csodálatos gondviselésében megmutatott, a próféták által megígért király és úr, és kiált ellene a tömeg, kiáltanak ellene a hivatalosok: feszíttessék meg! Takaríttassék el közülünk. Méltó a halálra!

Péter apostol Jeruzsálemben mondja prédikációját, s míg mondja kiárad Istennek Szentlelke s az összeverődött nagy tömeg mindent ért és nem ért semmit  Mi dolog az, hogy ez a néhány ember, akik eddig bezárkózva egy kis házikóban imádkoztak és reszkettek a zsidóktól való félelem miatt, most egyszerre csak, mindenféle nyelven, a mi saját anyanyelvünkön, bárhonnan jöttünk a birodalomból, mondják és hirdetik az Istennek nagyságos dolgait. Értik, hogy mit mond Péter és többi apostol, de nem értik az egészet. S ekkor Péter  - ha szabad így fogalmazni - egy  húsvéti beszédet tart, s nem nagypéntekit, hiszen ő a föltámadott Krisztust hirdeti, ő már megtapasztalta és átélte Jézus csodálatos feltámadását, annak erejét, őt már elhívta és megszólította a feltámadott Úr. És ezért fogalmaz ilyen furcsán: tudja meg az egész Izrael háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit megfeszítettetek. Nagyon jó, hogy a magyar nyelv milyen egyszerűen tud múlt időben fogalmazni. Így mindenki jobban érti, most így adom vissza: azt a Jézust tette Úrrá és Krisztussá, akit ti megfeszítettetek. S ezzel Péter apostol azt mondja, hogy ugyan Nagypénteken minden látszat szerint elvégezte az ember az Istennel való nagy drámáját, emancipálta magát – ahogy szokták mondani a felvilágosodás divatos kifejezésével –, leoldott magáról minden isteni törvényt és rendet, és önmaga Ura és Krisztusa lett, - ám a megölt Jézust Isten föltámasztotta és újra Úrrá és Krisztussá tette. A Filippi levél csodálatos himnusza pontosan ezt mondja el: engedelmes volt Krisztus mindhalálig, a keresztfának haláláig, és ezért az Ő engedelmességéért Isten fölmagasztalta Őt, föltámasztotta Őt és olyan nevet adott neki, mely minden név fölött való, mely névre meghajol minden térd, mennyeieké, földieké, föld alatt valóké és hirdeti: áldott Úr a Jézus Krisztus, az Atya Istennek dicsőségére. Föltámasztotta, és úrságában és krisztusi mivoltában megerősítette Őt.

Miért? Engedelmességéért. Kikkel szemben? A lázadókkal szemben. Velünk szemben. Amikor Péter azt mondja, Isten azt tette Úrrá, azt tette Krisztussá, azt támasztotta föl és azt magasztalta föl, akit ti megfeszítettetek, akkor a szó: „ti”  - egészen idáig érkezik. Ez a szó nem állt ott meg pünkösd napján, az a szó nem halt el a történelem során, nem tűnt el a feledés kútjában, nem került bele valami különös almanachba, amit esetleg a történészek fölnyitnak majd: ez az élő ige, amely idáig érkezik. S csak ezért méltó és érdemes Nagypénteken istentiszteletet tartani. Ha ez a szó nem érkezne el idáig, nem ütné meg a szívedet, ahogy a harangnyelv megüti a harangot, s te nem rezdülnél bele, bizony nekünk jobb lenne Nagypénteket nem ünnepelni, jobb lenne csendben otthon maradni, a sarokba húzódni, és átélni az ítélet rettenetes várását, átélni, hogy nincs mentség. Nagypéntekért nincs mentség! Mert, ha nem volt mentség annak, akiről Pilátus azt mondta, nem látok benne semmi bűnt, ha nem volt mentség annak, aki soha gonoszt nem cselekedett, ha nem volt mentség annak, akin átvilágított Isten örökké tartó szeretete, akkor neked miért volna mentséged? És mi szolgálna neked mentségül? A lázadó sorsa elveszés és halál. A lázadó sorsa az, hogy kizárja magát mindabból, ami él és érvényes. A lázadó sorsa az, hogy betokosodik az élete az örök dohogásba, sértettségbe, elveszésbe, a semmibe. Nagypénteken az ember a minden helyett a semmit választotta, az élet helyett a halált választotta, az igaz ítélet helyett a hamis ítéletet választotta, igaz Ura helyett önmaga hamis és halálba vezető uraságát választotta. De Őt Isten Úrrá és Krisztussá tette. Azért, hogy fölismerd: a te életed, a családod élete, a gyülekezetedé, a nemzetedé, az egész emberközösség élete az érvényes és megtartó isteni rend nélkül elveszett élet. Azért, hogy fölismerd és belásd most, ezen a Nagypénteken itt, 2007-ben újra döntened kell. Ahogy döntened kellett egykor kétezer évvel ezelőtt. Kit akartok, hogy elbocsássak néktek? – kérdezte Pilátus, mintegy menekülve a lehetetlen ítélet elől. Kit akarsz, kit választasz? – Barabást vagy Jézust? A lázadót választod, mert a lázadó kell neked, ő a barátod, ővele vagy egy, s csak őt tudod választani és szabadnak kérni, vagy az Urat választod, a felkentet, a Megváltót? Ma este is döntenünk kell. Erre a döntésre hívott kétezer évvel ezelőtt Péter apostol prédikációja, hirdetve, hogy akit mi megfeszítettünk, azt Isten Úrrá és Krisztussá tette. Azt kívánom, hogy Isten Szent Lelke vigye el szívetek mélyéig ezt a kérdést, hogy ne csak a drága szent keresztyén hagyomány ismeretében, ne csak a nagypénteki istentisztelet ünnepi csendjében, hanem legmélyebb akaratotokban is megértsétek és tudjátok mondani: Jézus akarom, Őt választom, Ő az én Uram, Ő az én Krisztusom, Ő az én Megváltóm.

Ámen