Üres beszéd?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Hamarosan a végére érkezünk Lukács evangéliumának, s ezért nagy volt az ingadozás a lelkemben, hogy ma már elhagyom ezt a részt, s inkább ádventhez közelítő igéket olvasok. De más miatt is gondoltam, hogy elhagyom ezt a részt, és egy másik textust, a Zsidókhoz írt levél igéjét választom. Meg is mondom miért. A múlt vasárnapi presbiter-választáson némelyek magatartása nyomán úgy gondoltam, hogy ma prófétai mennydörgést kell intéznem a gyülekezethez. Erről szól a Zsidókhoz írt levél igéje, mely a pusztai vándorlás időszakát eleveníti föl, amikor megérkeznek az Ígéret földje határához, de hallják, hogy mindenféle nehézség van odabent. Szép ország az, tejjel-mézzel folyik, a szőlőfürtöket sem bírják, csak rúdra akasztva elhordani, de sok és számos ellenség is van ott. S ettől megijedtek, morgolódtak. Ekkor az Úr felette való haragjában így szólt: nem mennek be! Megfogadtam, hogy nem mennek be!

Miért mondom ezt? Azért – és hadd szóljak erről most a prédikációban, noha csak hirdetés tárgya lenne –, mert múlt vasárnap kérve-kértem egyházközségünk szavazó jogú tagjait, hogy maradjanak itt és gyakorolják szavazati jogukat, de bizony olyanok is elmentek, akik korábban megnézték a lelkészi hivatalban, hogy szavazhatnak-e. Szavazhattak, itt  is voltak istentiszteleten, aztán elmentek, s nem szavaztak. Nos, ha a múlt vasárnapi presbiterválasztást a jövő évi parlamenti választások egyházban tartott főpróbájának tekintjük, akkor nem megyünk be! Ez egészen bizonyos, gondolkodjon el rajta mindenki. 

De miért is van ez így? A válasz a mai igében is benne van. Most azt szeretném kiemelni, amikor az üres sírtól visszatérnek az asszonyok, kik talán egy félórával korábban kétségbeesetten észlelték, hogy üres a sír. Nem tudtak eleget tenni szent kötelességüknek, hogy Jézus holttestét bebalzsamozzák, megfelelő módon végleges temetésre előkészítsék. Nem tehették, mert Jézus föltámadt. Tehát nem szomorúan kell visszamenniük, hiszen hallják az angyal szavát: nincs itt, föltámadott, amiképpen megmondotta néktek. Lukács annyira pontos a feljegyzésben, hogy még az asszonyok nevét is felsorolja: Mária-Magdaléna, Johanna, a Jakab-anyja Mária és még néhány más asszony volt ott, kik elmentek és jelentették az apostoloknak: üres a sír, Jézus él. S ekkor ezt olvassuk: ám az ő szavuk üres beszédnek látszott előttük.

„Üres beszédnek látszott” - szeretnék erről a kifejezésről szólni. Mi az üres beszéd? Az Újszövetségben egyetlen egyszer fordul elő a kifejezés, ezért a Biblia-tudósok hapax-legomenonnak nevezik, egyszer előforduló szónak, amit éppen ezért nagyon nehéz magyarázni, mert nem állnak rendelkezésre egyéb szöveg-összefüggések, melyek pontosabb jelentést mutathatnának.  De segítségünkre van az antik görög nyelvemlékek sokasága, különösen a görög retorika. A kifejezést - üres beszéd - a görög retorikában azokra a megnyilatkozásokra szokták alkalmazni, melyek ugyan szépen hangzanak, hosszan hangzanak, de miután hallotta az ember, el is felejtette. Így is lehetne ezt fordítani: felejthető beszéd. Valaki kiáll, s valami nagyon fontosat akar mondani, de akik hallották, azt mondják rá: felejthető. Olykor egy-egy színpadi előadásra vagy hangversenyre mondja a kritikus: felejthető volt. Udvariasan azt akarja ezzel kifejezni: hogy felejtsük is el. Eredetileg azonban a kifejezés két szónak az összetételéből áll, s az első fele jelenti, amit az előbb idéztem, hogy feledés, üres, semmit sem érő, súlytalan.  Ezt a görög léthé szó fejezi ki. Akik ismerik a görög mitológiát, tudják, hogy az antik görög világban Léthé istennőnek könyörögtek felejtésért, – mert nagy dolog, hogy ha az ember tud feledni. Isteni adomány, ha az ember tud feledni. Ezt mindannyian jól tudjuk. De jó is lenne, ha a gyerekkorunktól kezdve föl-fölbugyogó borzasztó élmények egyszer csak eltörlődnének. A sztoikus filozófiában nagy erény volt a feledés, sőt nem is erény volt, hanem művészet.

A szó másik fele pedig egy általánosságot idéz, mellyel ugyancsak a beszédet jelzik, de nem az artikulált, értelmes beszédet, hanem azt a beszédet, amit csak érzékelünk. Halljuk is, látjuk is, hogy valaki beszél, mondja-mondja, de nem értjük, amit mond, mert nem artikulált. A gyerekbeszédre, a gőgicsélésre, a dünnyögésre, a mormogásra, mely szintén beszéd, - nos ezekre szokták ezt kifejezést  használni. Üres beszéd – így is lehetne fordítani. Vagy felejthető dünnyögés, odafigyelésre sem érdemes megnyilatkozás, blablogás, pampogás, csácsogás. S hogy a tanítványok mennyire így tekintettek az asszonyok jelentésére, azt János evangélista mondja el, aki – ha van értelme ezt mondani – az evangélisták közül a leginkább asszonypárti.  János az asszonyokat mindig előtérbe hozza, mindig szimpatikusan mutatja be őket. Nos, János jegyzi meg, hogy az asszonyok tudósítása „asszonyi fecsegésnek” tűnt a számukra. Később azonban Pál apostol több helyen is följegyzi, hogy a feltámadásról szóló igehirdetése üres beszédnek tűnt. Tehát nem kell ahhoz férfi, vagy nő, vagy gyerek, vagy idős, hogy megnyilatkozását üres beszédnek tartsunk. Más a történetnek a veleje.

A történet veleje - és így a megjegyzés veleje is - abban van, hogy az asszonyok sorsdöntő eseményt, életet és világot megfordító igazságot jelentenek az apostoloknak. Feltámadott! Ez bizony életet és világot megfordító igazság. Idézzük újra, amit két hete említettem itt a gyülekezetben. Albert Schweitzer, a nagy orgonaművész, csodálatos orvos, nagyszerű misszionárius, mielőtt elment volna Afrikába misszionáriusnak, írt egy tudományos könyvet, melyet több mint száz évig használtak egyetemeken. Könyvének címe: A Jézus-élete kutatás története. A fiatal tudós Schweitzer arra volt kíváncsi, hogy lehetséges-e Jézus életrajzát az evangéliumok és az egyéb rendelkezésre álló források alapján megírni. Ez valóban izgalmas kérdés. Amit az evangéliumban olvasunk elég is, meg nem is. Mit csinált Jézus tizenhat éves korában? Nem tudjuk. Nős volt-e Jézus? Milyen magas volt? Tanult-e ácsmesterséget? Nem tudjuk. Milyen nyelven beszélt Jézus, tudott-e görögül, latinul, hol végezte iskoláit? Sok mindent nem tudunk. Schweitzer rámutatott, hogy a Jézus életének rekonstruálására tett törekvések érdekes, ám reménytelen kísérletek. Aztán a könyve végén összefoglalót ad arról, hogy mi tárul elénk evangéliumokból. Ennek egyik megrázó gondolata szerint: Jézus, aki Isten országát hirdette, Isten igazságát nyilatkoztatta ki, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, megpróbálta föltartóztatni a történelem menetét, mely újra meg újra tragédiába, bajba, iszonyatba viszi az emberiséget. Ám a történelem kereke átgázolt Jézuson. Megfeszítették. Ez a miáltalunk is nagyra tisztelt Albert Schweitzer azonban valamit elfelejtett, meglehet, felejthetőnek tartotta az asszonyok beszédét: Jézus föltámadott! Ez az élet- és világfordító igazság.

Azt is el kell mondanunk ehhez, hogy amit az asszonyok tudtul adtak, nem maguktól mondták. Amúgy talán lehetne azt mondani, hogy asszonyi fecsegés volt. Olyan megrázó, annyira megrendítő, hogy a szent mester meghalt, sőt, hogy nem találják a testét a sírban, hogy az asszonyi lélek, mely amúgy is sokkal-sokkal érzékenyebb, impulzívabb, könnyebben megnyíló, érzelmei könnyebben előtörnek – nos, zaklatottságukban talán mondanak ezt-azt, s ezzel el lehet intézni a szavukat. Még a tanítványokra is lehetne mondani, hogy annyira szerették Jézust, annyira ragaszkodtak hozzá, annyira nem tudtak beletörődni a halálába, hogy – költöttek egy feltámadást. Miért? – Mert nem tudtak a halálába belenyugodni. Ám az asszonyok csak ezt hallják ott, a Getsemáni kertjében az angyaltól, ott, az üres sírnál: „emlékezzetek, mit mondott még nektek Galileában!” Szükség az Ember Fiának átadatni, meghalnia és harmadnapon feltámadni! Vagyis amit az asszonyok mondanak, azt nem maguktól mondják, és nem is az angyal mondja ott először a sírnál, hogy íme, itt valami rendkívüli van! Mindezt először maga Jézus jelentette ki tanítványainak. Nem is egyszer. Lukács evangéliumában legalább három alkalommal olvassuk ezt. Jézus előre jelenti szenvedését, halálát és föltámadását. Ám a tanítványok számára ez ott, Galileában, majd Jeruzsálem felé haladva is, üres beszédnek tetszett. Emlékezzünk arra a jelenetre, amikor Jézus jelenti halálát és feltámadását, Péter megragadja, és azt mondja: mentsen, Uram, Isten ettől! Nem történhetik ez meg Tevéled! Mert Péter csak addig hallja – „és meghal…” Hogy feltámad? Mi az, hogy feltámad? S mit mond Jézus Péternek? Távozz tőlem, Sátán, mert nem Isten dolgaira van gondod, hanem emberek dolgaira. Jézus jelenti először, másodszor, harmadszor…- de ez a jézusi szó is üres beszédnek tűnt a tanítványoknak. Ezért testvérek, ha úgy éreztétek, túl sokat beszéltem a János evangéliuma megjegyzéséről, vagy azt sejtettem volna, hogy az asszonyok beszéde üres beszéd, higgyétek, hogy nem! Az asszonyok a Jézus beszédét mondják. Mária-Magdaléna, Johanna és a Jakab-anyja Mária azt mondják újra, megerősítőleg, amit Úr jelentett ki. Az lett valósággá.

Szeretnék mindebből még egy következtetéshez jutni. Olyan világban élünk, amely egy nagyon fájdalmas, ijesztő ellentmondást mutat. A mi világunk nem a hallgatag emberek világa. A mi világunk nem az a világ, amikor csak egyet és csak egyszer kell mondani, s akkor az úgy is van. A mi világunk már nem az a világ, amikor megkeressük az idős és bölcs embereket, akik türelmesen végighallgatják a fiatalok előadmányát, aztán mondanak egyet, s érezzük, a bölcsesség eldöntötte a dolgot. Nem is keressük ezt. A mi világunk fecsegő világ. Azt hinnénk, hogy a vizuális kultúrával a hangok a háttérbe szorultak. Nem így van. Kétségtelen, a mai ember lényegesen több képi benyomást kap, már legalább is a televízió művi vizualitásán keresztül, de alapvetően folyamatos zajszennyezésben élünk. Ahogy a csillagos eget sem látjuk, mert fényszennyezésben élünk, még inkább az üres, a hamis és a hazug szavak miatt a lélek szinte a legnagyobb mélységig szennyezett. Zajongó világban élünk. S mindenki mikrofonhoz akar jutni. Ezer rádió, ezer médium, mindenki közölni akar, mindenki beszélni, mindenki médiumokat keres. S e közben az igazság beszéde üres fecsegésnek tűnik. Ez a szörnyű és félelmetes paradoxon jelenik meg a világunkban. A hazugság, a másik ócsárolása, a mocskos beszéd, a tisztátalan és aljas gondolatok hónapokig, évekig való teregetése, a semmitmondás, amin jó nagyokat lehet röfögni és böfögni – az jöhet. Föl van nyitva a maxima cloaca. Dőlhet a mocsok. S az igazságbeszédek? Miről is beszélünk? Meg se halljuk. Félelmetes torzulása ez a mai világnak. Mégpedig éppen azért, amit a görög szó kifejez. Azt mondtam, hogy az „üres beszéd” első tagja  - az „üres”   a léthé görög szóból való, a léthé pedig a feledést jelenti, azt, amire fátyol van borítva. Ebből a léthé szóból képezi a görög nyelv az igazság szót, a-léthé -, ami le van leplezve, amit nem borít fátyol. Az, ami nincs elfeledve, amit az emlékezetünkbe idézünk.

Igen, az igazságnak ez az egyik alapvető természete. Tudjuk jól, hogy a mai ember számára az igazság – főleg a tudományos igazság – a fölismeréssel, a fölfedezéssel kezdődik, azzal amit még nem tudtunk, ami újszerű, amire nem gondoltunk – s most itt van! Így működnek a kémiai elemek, ezek az emberi sejtek titkai, gömbölyű a Föld, véghetetlen az univerzum! S mindez valami új! Vagy csak most jöttünk rá? Isten világában az Ő igazságai öröktől ki vannak nyilatkoztatva -, azokra emlékezni kell. A Jelenések Könyve az egyik megrenyhült, megsüllyedt, magába zárult, önelégült gyülekezetnek ezt üzeni: emlékezzél meg, hogy honnét vetted és honnét estél ki! Emlékezzél meg, - olvassuk a prófétáknál – emlékezzetek meg az útról, melyen Isten idáig vezetett. Hogy olvassuk a Zsoltárokban? Emlékezzetek Isten szabadítására, Isten szavára, Isten útjára. Vegyétek el a leplet! Azt a szófátylat, a fecsegés, a zaj, az üres beszéd, a komédiázás, a hazudozás szóözönét, mely elleplezi, már-már szinte érvénytelenné teszi az igaz isteni igazságot. Ő föltámadott és él, és ebben az életben van elrejtve mindennek élete.

Ezt a jézusi szót, a feltámadás isteni kinyilatkoztatását, melyre angyal emlékezteti az asszonyokat, majd az asszonyok emlékeztetik a tanítványokat, majd a tanítványok - látva az üres sírt – emlékeztetik a többieket, s emlékezteti a keresztyén igehirdetés azóta is e világ minden gyermekét, hogy Ő feltámadott és él, még egy veszedelemtől kell megóvni. Korunknak – túl a lélekszennyezés mélységén – van még egy rettenetes veszedelme. Ez pedig a tények nivellálása. Minden igaz és semmi sem igaz. Mindenkinek igaza van. Így szokták mondani: nézőpont kérdése. Van ebben igazság is, persze. Ha a Királyhágó-téren történik valami, valóban nézőpont kérdése, hogy aki a Böszörményi utca felöl látta, nem úgy fogja elmondani, mint aki a Királyhágó tér északi részéről látta.  Ez nyilvánvaló. De ez valóban azt jelenti, hogy a látások, a tapasztalatok és az általunk megfogalmazott igazságok abszolút egyenértékűek? Hadd idézzek egy bennünk élő, rendezetlen vitát: mi volt 1948 és 1989 között? Aki megszenvedte, nyilván azt fogja mondani, hogy diktatúra, zsarnokság volt, kíméletlen, kemény uralom. Lehetett-e negyven évvel ezelőtt azt mondani, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt? Dehogyis lehetett, aki mondta, szájba verték. Ám akad, aki azt mondja – talán, mert ennek a kornak kedvezményezettje volt –, hogy az volt a legszebb korszak, élete virága volt. Ám valóban csak nézőpontok kérdése ez? Én nem hiszem. Viszont ma ilyen világban élünk. A Krisztus feltámadásának boldog megvallói és azok, akik a Krisztus feltámadásának erejében maguk is várják testüknek feltámadását, nem hagyhatják, hogy a világ azt mondja: jaj, te így gondolod, ez a te kis igazságod, az enyém meg más. Nem hagyhatjuk, mert a feltámadás élet- és világfordító esemény. Minden ezen áll vagy bukik. Ezen áll vagy bukik Isten szavahihetősége – így énekeljük egy énekünkben: ha Krisztus fel nem támadott, nincs többé bűnbocsánat. Ha Krisztus nem támadott fel, Isten valamennyi korábban adott ígérete üres fecsegés, Isten ígéretei üres beszédek. Ha Krisztus nem támadott fel, akkor ez élet be van zárva a biológiai határok közé. Ha Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a hitetek. S hiába való a prédikálásunk. Akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Miért? – Mert olyasmire tesszük a tétet, ami nincs is, s akkor a világ fiai okosabbak, mint mi. Mi itt Isten igazsága szerint akarunk élni, hogy Isten vezessen bennünket mindhalálig, ahogy a zsoltárban hallottuk. Felsége, életakarata, szeretetparancsa érvényes legyen. Méltányosság, igazság, testvériesség legyen. Mert egyszer mindannyian megállunk előtte, s számot ad ki-ki minden dolgáról. De, ha ez nem igaz, nincs – nosza, hát mégis csak a világ gyermeke okosabb, aki azt mondja: 70 esztendő szorozva 365 nappal – ennyi, nincs több, ezért húzz bele, vedd el a másiktól, mert nem is feudális privilégiumok vannak itt, hanem őskorszaki privilégiumok: akinek nagyobb a bunkója és erősebbet tud vele ütni, az a nyertes. A győztes mindent visz. Kész. Akkor ez van. Ha Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a hitünk és minden embernél nyomorultabbak vagyunk, akkor még bűneinkben vagyunk megváltatlanul és reménytelenül. Mert az igazság beszéde nem puszta tényt közöl. Ez a reménység beszéde. Hogy a jövendőben mi jön a kegyelmes Isten kezéből, az a feltámadás csodálatos valóságában mutatkozik meg.

Ne hagyjátok magatokat, ha barátok, ismerősök, kollegák, közéleti nagyságok, a magyar politikai osztály dandárja azt mondja: üres beszéd, amit ti mondotok. Mi tudjuk, hogy nem az. Mi tudjuk, hogy ez az élet beszéde. Mi tudjuk, hogy ez az életet és a világot megfordító igazság. Mi tudjuk, hogy ez a reménység beszéde. Kérjétek Isten Szentlelkét, adjon erőt, hogy az életnek, az igazságnak és a reménységnek beszédét mindig tudjuk mondani, hogy eljusson a szívekhez, azokat megváltoztassa, és élő reménységre vigyen.
Ámen