Ünnepen

„Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.  Mert ha az angyalok által hirdetett ige olyan erős volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség megkapta igazságos büntetését,  akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először? Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra, Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.  Mert nem angyalok uralma alá rendelte az eljövendő világot, amelyről szólunk. Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: „Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá?  Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg,  mindent lába alá vetettél.” Ha ugyanis mindent alávetett neki, akkor semmit sem hagyott, ami ne volna neki alávetve. Most ugyan még nem látjuk, hogy minden az uralma alatt áll, azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és méltósággal koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált.  Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre, üdvösségük szerzőjét szenvedések által tegye tökéletessé.  Mert a megszentelő és a megszenteltek mind ugyanattól származnak, ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: „Hirdetem nevedet testvéreimnek, a gyülekezet körében dicsérlek téged.”  És ismét: „Én őbenne reménykedem”, majd újra: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket Isten adott nekem.”  Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.  Mert nyilván nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám utódait karolja fel.  Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.  Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.”(Zsidó levél 2. rész)

Nehéz ünnepelni, mondta valaki az elmúlt héten, különösen a mostani időkben, amikor annyi nyomorúság vesz bennünket körül. Bizony, könnyen elcsüggedünk a sok baj közepette, és még a magunk életének köznapi kísértései is előfognak bennünket a világ roppant próbatételeiben. Hozzá toldom: nehéz ünnepelni szép időkben is. Mert általában is nehéz ünnepelni, hiszen nem mindig tudjuk, hogyan szőjük bele az ünnepet az életünkbe, hogyan hagyjunk számára helyet az életünkben. Sőt, azt még kevésbé tudjuk, hogy önmagunkat miképpen szőjük bele az ünnepbe. Márpedig ez az utóbbi az egyetemes kérdés. Nem mi adunk az életünkből egy-egy pillanatot az emelkedett megemlékezés számára (mint ma, október 23-án, a magyar forradalom és szabadságharc napján), hanem mi magunk leszünk a régi nagy dolgok részeseivé, a magunk életét szőjük bele azokba. De a Zsidókhoz írt levél nagy titka segít ebben. A levél nehezen ünneplő keresztényekhez szól; nehéz volt ünnepelniük a megfeszített és feltámadott Krisztust. Nehéz volt az életüket ünneplőbe öltöztetni, fölemelni, fölmagasztosítani. Márpedig tudjuk, hogy ami nem emelkedik föl, nem magasztosul át az életünkből, az a feledés martalékává lesz, a semmibe hullik. Ezért a levél nekünk is szól. Azzal kezdi, hogy Isten egykor sokféle módon és sok alkalommal szólt az atyákhoz a próféták által. (1,1) Szólt áldott időkben és nehéz időkben egyaránt, szólt reményteli életszakaszokban és a történelmi kudarcok mélyén. De azzal folytatja a levél, hogy Isten szól most is! Sőt, most szól igazán! A régiek története pedig megmutatja, miképpen leszünk mi is részesei az üdvözítés magasztos történetének. Vagyis voltaképpen nem a régmúlt történetéről emlékezünk, hanem a saját történetünkről. Ezért nyissátok meg magatokat a régi nagy isteni üzenetek előtt is. És a levél máris a régi nagy szabadításra utal, amikor Isten meghallotta nyomorult népek kiáltását az egyiptomi fogságból, aláhajolt és kiszabadította őket. Minden szabadításnak, minden szabadságnak, minden Isten által végbe vitt történelmi beavatkozásnak ez a történet az ősmintája. Így kezdődik a szeretet törvénye is: én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptomból, a szolgaság házából. (2Mózes 20,2) A igazi szabadság isteni beavatkozással kezdődik. Ezt szőjétek bele az életetekbe!
Ha pedig elővesz benneteket, most a magyar forradalom ünnepének szép napján is, megannyi kétség, idézzétek föl, hogyan ment végbe az a régi szabadítás, milyen volt a pusztai vándorlás, hogy vezette őket Isten az új haza határáig; hogyan segítette meg őket a legnagyobb kétségekben. De azt is idézzétek fel, hogy a szabad nép milyen gyáván viselkedett ott, a Jordánnál, mikor átmehettek volna rajta, és övék lehetett volna az ígéret földje! És ezért negyven esztendeig kellett a pusztaságban vándorolniuk, hogy majd egy egészen új nemzedéké legyen a megígért föld. Idézzétek fel ezt is! Szőjétek bele az életetekbe!

Ám a levél nem áll meg itt! Sok alkalommal és sokféle módon szólt az Isten hajdan az atyáknak a próféták által, mondja, most pedig egyszer s mindenkorra véglegesen szólt az ő fia Jézus Krisztus által! Vagyis a sok régi isteni igét beleszövi a Jézus Krisztus igéjébe. Ahogyan tehát, nem az ünnepet kell beleszőni az életünkbe, hanem az életünket kell beleszőni az ünnepbe, úgy nem a Jézus igéjét szövi bele a próféták szavába, nem azt illeszti oda valamelyik csodálatos jövendöléseihez, mondjuk a Mózes szabadító énekéhez, vagy Jeremiás nagy vigasztalásaihoz, vagy Ezékiel látomásához, vagy éppen Náhum próféta szavaihoz, aki megjövendöli Babilon leomlását. A levél nem ezekhez illeszti oda Jézus Krisztus kinyilatkoztatását, a Krisztus által szerzett megváltást, szabadítását, hanem a Krisztus igéjébe sző bele mindent, ami régen történt és elhangzott. Ezért mondja újra meg újra nekünk: „ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keserítsétek a ti szíveteket!” (3,8) Egykor a megszabadított, aztán gyávának bizonyuló nép megkeseredett a pusztaságban, mert nem tudták elhordozni a szabadsággal járó felelősséget. Nem bírták el a szabadság szépséges súlyát. Visszakívánkoztak Egyiptomba, ahol ugyan halálra voltak ítélve, de meg volt a betévő falat, a siralomházi eleség.

Hát tud-e segíteni nekünk Isten? Hogyan segít a bajban, a csüggedésben, a kísértésekben? A levél előbb a teremtő Isten dicsőségét mutatja be, aztán itt a második részben az emberről beszél; a nyolcadik zsoltárt idézi, és azt mondja, hogy Krisztusnak emberré kellett lennie, hozzánk kellett eljönnie, mert Isten (ahogy a zsoltár mondja) az embernek adta maradék nélkül ezt a teremtést. „Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel, tisztességgel koronáztad meg őt, úrrá tetted kezeid munkáit, mindent lábai alá vetettél” -, idézi a zsoltárt. Mindent - ez azt jelenti, hogy Isten semmit sem hagyott alávetetlenül, bár most még nem látjuk, hogy ennek a mindennek a teljes körét. Még nem látjuk be egészen a csodát, hogy Isten felfoghatatlan nagy, ajándékozó szeretettel teremtette az embert. A bajok, a csüggedés, a kísértések lehúznak. Ha tehát látni akarjuk ezt a csodát, segítségre van szükségünk. Segít-e Isten ezt látnunk? Segít-e Isten fölébe kerekedni a bajoknak, legyőzni a csüggedést? Ad-e erőt Isten, hogy ne engedjük fölnövekedni szívünkben a keserűség gyökerét? Segít-e Isten legyőzni a kísértéseket? A levél azt mondja, hogy Krisztusnak a halálával kellett legyőzni a halált, hogy ekként szabadítsa meg azokat, akik a halálfélelem miatt a démoni világ foglyai voltak. Krisztus a mi hűséges főpapunk, aki érdekünkben Isten elé járul, és ő kéri el számunkra Istentől ezt a segítséget. Immár, értjük, hogy nem a Krisztus szavát kell beleszőni a régiek nagy fohászaiba, a zsoltárokba, a próféták panaszénekeibe, hanem megfordítva: a Krisztus szavába szőjük bele a próféták kéréseit, a zsoltárok fohászkodásait, és továbbmenőleg a mi kéréseinket, a mi fölfohászkodásainkat, a mi sürgetéseinket is.

Azt mondja levél, hogy amennyiben Krisztus szenvedett megkísértetvén, annyiban segíthet azokon, akik megkísértetnek. (2,18) Különleges szót állt itt. Csak körülírással visszaadni az értelmét. A mózesi törvények rendelik, hogy Isten gyermekei majd a honfoglalás után, amikor birtokot kapnak, letelepszenek, és szabadon élhetnek, segítsenek az özvegyeknek, árváknak és jövevényeknek. Segítsenek - ezt azért nehéz ott lefordítani egy szóval, mert igen sajátos jogi kifejezés áll itt. Ez nem azt a fajta segítséget jelenti, hogy valakinek az életén lendíthetek egy kicsit, nem nagy ügy. Nem is azt a kölcsönös segítséget jelenti, amikor családtagok, rokonok összefognak, és együtt megcsinálnak valamit. Ez a segítség itt kötelező segítség. Mert ez annak a bizonyítása, hogy én megszabadított ember vagyok. A mózesi törvény indoka is ez: az árvát, az özvegyet, a jövevényt segítsd, mert Egyiptomban te is olyan voltál, mint az árva, a jövevény és az özvegy. Egykor senki voltál, de Isten kiszabadított. S hogy ezt a nagy méltóságot mindenki lássa rajtad, s hogy mindenki értse, te az Isten megszabadított gyermeke vagy, élj ennek a kötelező segítségnek az eszközeivel, erre hagyj időt és módot az életedben. (5Mózes 32) Mikor Sámuel Mispában emlékkövet emelt ezzel a felirattal: mindeddig megsegített minket az Úr (1Sám 7,12), ezt is ezzel a szóval fordították görögre: haladék nélkül segítségül volt! Ez pedig egy összetett katonai, melynek az első fele a jajkiáltást (segítségkérést) jelenti, a másik fele pedig a haladék nélküli sietséget. Mikor egy csapat a csatában mindent veszni lát, jajkiáltásokat küld és segítségért folyamodik, a felszabadító sereg pedig azonnal ott terem. Ez tehát gyors segítség, nincs benne halogatás. Meghatározó élményem volt egy orvosi rendelőben, ahol vártam a soromat, és velem sokan mások. A doktor úr viszont szívesen időzött egy-egy beteggel, hát csak vártuk-vártuk a sorunkat. Egyszer csak berontott egy ember kiabálva, vérző fejjel. Abban a pillanatban kinyílt az orvosi szoba ajtaja, a doktor úr a vérző embert előre vette és ellátta. Gyorssegély. Ezt jelenti itt a szó. Most így fordíthatom: amennyiben Krisztus maga szenvedett megkísértetvén, annyiban azonnal segíthet azokon, akik megkísértetnek. Nála kész a segítség! Istenben ott van az örök készség, hogy hozzá kiáltó gyermekeid meghallgassa és megsegítse.

Segíthet-e? Múlt vasárnap Márk evangéliumából hallottuk az epilepsziás fiú meggyógyításának a történetét. Jézus érkezik a megdicsőülés hegyéről, s azt találja, hogy a tanítványok gyógyítással próbálkoznak éppen. De nem tudnak gyógyítani. A gyermek édesapja Jézust kérleli hát: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemen! (Márk 9,24) Ugyanez a szó: légy segítségül! Most, azonnal! Mert nagyon nyom a hitetlenségem, mert csüggedek, mert növekszik a szívemben a keserűség! A Zsidókhoz írt levél így mondja: „ezért annál is inkább szükséges nekünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk.” Szükséges tehát figyelmeztetni is arra a szóra, amit Isten Jézus Krisztusban mondott ki egyszer és mindenkorra. És ebbe a szóba kell beleszőni minden más igét. A Jézus kiáltásába kell beleszőni minden más kiáltást. A Jézus szabadításába kell beleszőni minden más szabadítást. Az ő életébe kell beleszőni minden más életet, magunk életét is!

Hogyan ünnepeljük hát most október 23-át? Elég-e beengedni az életünkbe, helyet, időt hagyni neki, sőt, még emléket is hozzákapcsolni? Vagy a magunk életét szőjük bele 1956 titokzatos történelmi csodájába? Bizony, hiába épít az ember emlékmagaslatokat és hirdeti az örök békét, ha a lélek nem szabad,

mindezt betemeti a por. A fáraók piramisait is eltemette a sivatagi homok. De honnan nyer szabadságot a lélek? Honnan támadnak benne élet-impulzusok? Honnan jönnek az igazság- késztetések? És ha segít, miért hallgat meg Isten? Miért hallgatta meg a régi zsidókat? Miért küldte el Mózesét? Mert hozta ki őket? Miért vezette őket végig a pusztán? És végül, miért vitte be őket az ígéret földjébe? Miért mondja bátran Náhum próféta a rettenetes idők dacára, hogy ismeri az Úr a benne bízókat? (Náhum 1,7) És miért mondja Pál apostol: ismeri az Úr az övéit? (2Timotheus 2,19) Mert Isten – kezdettől fogva, az ember csodálatos megajándékozása óta – abban az örök igében, Jézus Krisztusban lát és szemlél bennünket; Krisztusban, aki által és akire nézve teremtett mindent. Arra buzdítalak hát, testvérek, hogy ezen az ünnepünkön tegyetek két egyszerű mozdulatot, szőjétek bele magatokat 1956 titokzatos csodájába, a szabadságnak ebbe a nagyszerű ünnepébe, s akkor könnyű lesz ünnepelni. De még ezt meghaladó módon szőjetek bele minden imádságot, reményt, hitet, szeretetet a Jézus Krisztus egy örökkévaló szavába. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket. Az Úr az én megsegítőm! (Zsid 13,6) Ámen.