Újváros beiktatás

Meg vagyok győződve, hogy sem mélység, sem magasság nem szakít el Isten szeretetétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban - mondja Pál apostol a Római levél 8. részében.  Most magaslatokon vagyunk, és hisszük, hogy ez a magaslat sem szakít el bennünket az Isten szerelmétől. Sőt! Ám vannak mélységek is. Nem ünneprontás tehát, ha most a beiktatás kezdetén szólok néhány szót a mélységekről is. Mert Isten nemcsak a magasságokban jár, nemcsak felemel, átragyog mennyei dicsőséggel, hanem ott van a mélységekben is, ahol másféle kijelentések révén ismerjük meg ugyanazt az Istent.

De mielőtt még erről szólnék, hadd irányítsam rá a figyelmet a református lelkipásztor egyik titkára, és hadd buzdítsam beiktatandó lelkipásztor testvéremet, hogy gyakorolja magát ebben a titokban. Vagyis miközben átérzed Isten dicsőségét, és napfény-emberként sugárzik rólad az áldás, egyáltalán nem baj, ha tudja a gyülekezeted, hogy vannak fájdalmaid is. Mitöbb, mint Pál, te is szívesebben lennél átokká a népedért, csak ők is magukhoz öleljék Krisztust, és inkább lennél te Krisztus nélkül, mintegy elveszítve őt, csak a tieidé legyen az Üdvözítő. Hadd d kérjem a gyülekezetet is ennek megértésére, mert ahogy Példabeszédek mondja: ha nevet is a száj, a szív sír (Péld 14,13). Nehéz erény a hűség, de biztassuk József Attila szavával lelkipásztor urat: öltözzön ebbe a talpig nehéz hűségbe. 

Az apostol tehát ebbe a mélységbe hív bennünket. Egyik ismerősöm, régi református szokás szerint igés táblát faragtatott magának, és ez áll rajta: »Nem azé, akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!« A hálószobájába helyezte el, hogy nyomban ezt lássa, amikor felébred. Kérdeztem tőle, miért nem valami szebb igét választott a reggeli ébredéshez vagy az esi lefekvéshez? Például: Isten »felhozza a napját igazakra és gonoszokra« (Mt 5,45). Valami ilyesmit. Erre azt mondja nekem: tiszteletes úr, az a helyzet, ha én reggel felébredek, és nem látom ezt az igét, akkor sem akarni, sem futni nem tudok. És ezzel meg is világította mindazt, amiről itt Pál apostol beszél. Olykor úgy érezzük, hogy ez az ige – nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené –  valami véghetetlen távolságot létesít közöttünk és Isten között. Istent szuverénné emeli (merthogy az is), mi pedig kesze-kusza emberek ugyan mi mást tehetünk, várjuk, hogy mikor akarja a könyörülő Isten, és mikor lesz kedve, hogy megtaláljuk hozzá az utat.  Az én ismerősöm éppen az ellenkezőjéről beszélt. Figyeljük meg a mondatot: sem akarni, sem futni nem tudnék, ha ezt nem látnám. Őt ez az ige nem megbénítja, nem tehetetlenség-érzettel tölti el, nem agyonnyomja, hanem ez emeli fel, ez lendíti előre. Miről szól ez az ige? Az apostol a népéről beszél, és fáj a szíve, mert ami eddig történt, az mind az ő népéé. Az övé az atyák, övék Ábrahám, Izsák és Jákób csodálatos története, az övék az Egyiptomból való kiszabadulás, övék Mózes, a törvények, a próféták, az övék az ígéretek, minden az övék. És ez a nép őrizte évezredeken keresztül az üdvösség reményét. Ez a nép évezredeken keresztül élte, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.  Ismerték és őrizték ezt a titkot. És most, amikor Jézus Krisztusban beteljesedett minden ígéret, amiért évszázadokon keresztül nemzedékek sóhajtoztak kimondhatatlan fohászkodással, azt látja az apostol, hogy a népe köréből vannak, akik ezt átölelik, vannak, akik elutasítják. És ebbe beleszakad a szíve. Hogy lehetséges ez? Mi történik itt? És vitatkozik Istennel.  Azt olvasunk itt a 20. versben: kicsoda vagy te oh, ember, hogy versengsz az Istennel?!  Ezt az apostol magának mondja. Egy gyötrődő ember beszél így, aki perbe száll Istennel az övéiért. De akik a legnagyobb mélységben vannak, utánuk kell ereszkedni. Ki vagy te, ember, hogy versengsz az Istennel?  Csak úgy, odarendeled Istent az emberi ész metafizikai fóruma, és lefolytathatod ellene az eljárást?

Az apostol egy prófétai képpel emlékezteti magát, hogy súlyos vitába kezdett itt. Jeremiás idején a babiloni seregek megszállták az országot és ostrom alá vették Jeruzsálemet. Senki sem tudta, mi a teendő: adják meg magunkat?  Vagy álljanak ellen? A népéért aggódó prófétát Isten egy fazekasműhelybe vezette, ahol láthatta, miképpen forgatta a fazekas a korongot és formálja rajta agyanból az edényeket. Amelyik sikerült, azt félreteszi, amelyik nem sikerült, azt visszacsapja a korongra újra formálja.  Az egyik edényből pohár lesz, az bemegy a királyhoz, abból issza a legjobb borát. A másik gyuradékból éjjeli edény lesz. Vajon mondhatja az agyag az agyagosnak, hogy miért erre vagy arra formáltál? (Jer 18) Ki vagy te ember, ahogy nekifeszülsz az Istennek?!  S az apostol megértve ennek a prófétai látásnak a lényegét, elfogadja Isten szuverenitását. És azt mondja: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Vagyis itt, a legmélyebb mélységekben találja meg a kegyelmet. Ennek az Istennel való vitatkozásnak a legmélyén - éppen akkor, amikor vissza kell hőkölnie és érveivel teljes vereséget szenved –, itt érti meg, hogy teljességgel Istennél van az élet kegyelme, és ha Istennel úgy tetszik, neki azokhoz kell elvinnie az evangéliumot, akikhez történelmileg, érzelmileg semmi köze, akik nem az ő népe. Értitek ezt? Hadd írjam be a gyülekezet szívébe ez a titkot. El kell menni az evangéliummal azokhoz is, akikhez semmi közünk.  Nekünk is megvan a kerítésünk, mint a régi zsidóknak. De az egyház akkor él, ha túllép a saját élete határain.

Legvégül ezt szeretném még elmondani, hogy mindez a Szentháromság titka.  Mert voltaképpen az élő Isten az, aki túllép önmagán, kilép önmagából, és kiárad saját teremtményébe, saját világába. Emlékszünk, hogyan kezdte a vitát az apostol? Odaadná magát átokul, csak a népe találja meg Krisztust.  De nem kell átokul adnia magát, mert a Szentháromság második személye Krisztus – az megváltásunk döntő mozzanataként –  átokká lett érettünk (Gal 3,13). Ezt mondja az ige. Isten Krisztust, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk (2Kor 5,21). Erről a Krisztusról szólóa Filippi levél csodálatos himnusza is (Fil 2,5): Krisztus, ámbár Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak és ragadománynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát és megalázta önmagát, és kereszthalált szenvedett. Ezért adott neki Isten mindent felülmúló nevet. Nem kell tehát Pálnak átokká lennie. Krisztus ezt már elvégezte. És itt érti meg az apostol az anyaszentegyház titkát is, de a saját keresztyénségének a titkát, a saját Istennel való dolgának a titkát is. Isten nemcsak a zsidók közül, hanem a pogányok közül is választott magának üdvözülőket, tehát nem azé, aki akarja, és nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené a döntés.

De aki könyörülő Istené lesz, az tud futni és tud akarni is. Kálvin azt mondja: az egész életünknek Istennel van dolga. Ebben a nagy gyötrelmében az apostol szinte addig eljutott, hogy kimondja: jobb lenne, ha nem lenne dolgom Istennel! Ha egy lelkipásztor belefárad abba, hogy napsugár-ember legyen, ám kitartóan imádkozik a népéért, olyakor talán eszébe jut, hogy jobb lenne, ha nem lenne Istennel dolga. S lehet, hogy a szigetszentmiklósiak is mondták már: jobb lenne, ha nem lenne dolgunk Istennel. Mi önmegvalósító világban élünk, ma mindenki Istennel akar versengeni, ebben a keresztyéneket akadálynak tekintik. De mi tudjuk, hogy Isten a teremtő. Ő a fazekas. És most is forgatja a korongot. Ha tehát Istennel van dolgunk, a magasságban és a mélységben, fönt a csúcson, és a lent, a mélyben is vele van dolgunk. De mi lent és fent Ő nevét dicsőítjük, az Ő dicsőségét szolgáljuk, a dicsőséges szentháromságos létmozdulatot követjük, látva, hogy Isten túlcsordul önmagán, teremt, és újjáteremt, megkeresi és hazahozza az elveszettet. Így lett ez a gyülekezet is. És ha a keresztyén népet sokféle gyötrelem, aggodalom kínozza, boldog szível vallja: az üdvösség nem érdeme annak, aki akarja, vagy aki fut, egyedül a könyörülő Istené az üdvösség dicsősége.

Ámen