Újra megdicsőítem

„Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen. Ezek pedig a galileai Bethsaidából való Fülöphöz mentek, és kérték őt, mondván: Uram, látni akarjuk a Jézust. Fülöp pedig elment és szólt Andrásnak, és viszont András és Fülöp szólt  Jézusnak.  Jézus pedig felelt nekik, mondván: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia. Bizony, bizony mondom néktek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Aki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya. Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Szózat jött azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem.”  János evangéliuma 12,20-28

János evangélista különös hangsúlyokkal beszéli el Jézus virágvasárnapi bevonulását és mindazt, ami utána következik. Erre utal a megjegyzése is, hogy a tanítványok nem értették a történtek lényeget, hanem csak azután értették meg, amikor Jézus megdicsőíttetett (feltámadt), akkor emlékeztek vissza a szavaira, és arra is, hogy mindezekről már jövendöltek a próféták (Jn 12,16). De talán mi is úgy vagyunk, mint ott a tanítványok, nehezen értjük meg a történteket, főleg miután János elbeszélése eltér a többi evangélista leírásától. Ezen a zavarunkon az az egyesítő igyekezet sem segít, amit már az első századokban is megfigyelhetünk. Bizony, hiába harmonizáljuk a négy evangéliumot, hogy nagyjából egybevágjon minden részlet, ez mesterkélt forma. Éppen fordítva - az igazság az, hogy jó dolog, hogy négy megírt evangélium van és nem egy, és nagyon jó, hogy ezek kisebb eltérésekkel mondják el ugyanazt a történetet. Hiszen egy történetet csak akkor tartunk hitelesnek, ha legalább ketten elmondják. A régi törvények szerint a bíróság előtt is legalább két tanúnak kellett egymástól függetlenül elmondani a perben forgó esetet vagy egyes részleteit. És a ma, a hamis hírek világában, mi is azt tartjuk hitelesnek, ha egy történetet többen mondanak el. Nos, Isten is elmondja az ő történetét velünk - és Jézusban mondja el teljesen ezt a történetet.

Ha Isten szól, tudjuk, az Ő szava történik is. Legyen világosság, szólt Isten, és lett világosság (1Mózes 1,3). Szólt Isten Ábrahámnak (1Mózes 12,1), akinek ígéretet adott, és elkezdődött Ábrahám életében egy csodálatos történet. Szólt Isten Mózesnek (2Mózes 3,4), és elkezdődött Mózes által egy szabadítástörténet, majd megint szólt Isten és Mózes lejegyezte Isten szent életrendjét (2Mózes 1). Szólt Isten a prófétáknak és általuk az atyáknak, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: „sok rendben és sokféleképpen” (Zsid 1,1), és mindezekben Isten velünk való története tárult fel:  hűsége hűtlenségünk ellenére, ígéretei a lázadó ember megváltására, szabadítása  a bűnből és üdvösségszerző  kegyelme és országának nagy titka. És így kezdődik János evangéliuma is: az ige (az isteni szó) testté lett (Jn 1,14). Jézusban teljesedik az a történet, mely a világ teremtésével kezdődött (legyen!) és Jézusra tekintve végződik majd, a Jelenések könyve utolsó szavával: ámen = úgy legyen! És most, ebben a történetben is szól a mennyei ige. Azt jegyzi fel az evangélista, hogy mikor Jézus felkiáltott, hogy minden azért történik ilyen módon,  sajátos időben és körülmények között, hogy az ő személye és szolgálata teljes  dicsőséget szerezzen Istennek, egy mennyei szózat hangzik fel:  „megdicsőítettem nevemet és újra megdicsőítem” (Jn 12,23.28).

A tanítványok akkor, ott virágvasárnapon, nem értették, hogy mi történik. (Ez azt jelenti, hogy nem értették a korábbi eseményeket sem.) Mi történik itt, virágvasárnap? Az evangélista jelzi, hogy Jézus bevonulása után pánik tört ki Jeruzsálemben. Nem először  történt ez. Jézus születésekor is kitört a pánik Jeruzsálemben.  És ezt a riadalmat visszatükrözi Jézus  belső lelkiállapota. Az evangélista ugyanazzal a szóval fejezi ki Jézus belső feszültségét (Jn 12,27), mint Máté a város  riadalmát a Messiás születésének hírére (Mt 2,3). Nagy nyugtalanságok, ellentétes indulatok rázzák a világot és a lelkeket. Érkezik Jézus, akit megelőz a híre, ő az, föltámasztotta Lázárt a halálból - van aki csodálni akarja, van aki félretenni az útból (12,9-10). A múlt alkalommal azt olvastuk, hogy Jézusnak ez az útja Bethániába a feltámadás és az élet útja volt - a barátja, Lázár számára; ám Jézus számára a halál útja lett. Ugyanis a folytatás, az út Bethániából Jeruzsálembe már egyértelműen halálba vezet. A hatalmasok, éppen Lázár feltámasztásának hírére, döntenek Jézus meggyilkolásáról (Jn 11,50). A virágvasárnapi ünneplés pedig halaszthatatlanná is teszi ezt a halálos megfontolást (Jn 12,19).  Látjátok, az egész világ utána megy! -  mondják kétségbeesetten. Eljött az óra így is. A lelkem háborog, mondja Jézus. És eljött az óra úgy is -  hogy megdicsőíttessék a Fiú, mondja ugyancsak Jézus.

És ekkor, folytatja János a feljegyzést, ekkor néhány görög szólt Fülöpnek és mintegy vele üzennek Jézusnak: látni akarjuk Jézust! (Jn 12,20). Az Isten után szomjúhozók keresik Jézust. És éppen  Fülöphöz fordulnak, aki, mint tudjuk, jó toborzó volt. János evangéliuma elején olvassuk, hogy ő hívta Nátánaelt, amikor Jézus tanítványokat gyűjtött. Nátánael azonban szkeptikus: ugyan jöhet bármi jó Názáretből? Fülöp mégis rá tudja venni, hogy menjenek el Jézushoz., s majd a mester kimondja az elhívás döntő szavait  (Jn 1,46-52). Vagyis, talán Fülöp volt  a leghatékonyabb abban, hogy embereket hívjon meg a Jézus tanítványi közösségébe. És ez közismert lehetett róla. Nem véletlen, hogy hozzá fordulnak ezek a görögök,  akik látni akarják Jézust: hozd őt ide nekünk, vagy vigy minket oda hozzá.  

Lám, Jézus itt, Jeruzsálemben is tanítványokat gyűjthet. Íme, vannak önként jelentkezők. Semmit sem csappant a tanítványi sereg. Micsoda biztató fordulat ez, micsoda nagy remények lobbannak itt fel! S mintha Jézus is ezt igazolná vissza.  Amikor hallja Fülöp és András előterjesztését, hogy görögök is látni akarják őt, vagyis utána megy az egész világ, akkor így kiált: eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Ezt mi sem tudjuk másképpen olvasni, mint ahogy arról az emmausi tanítványok beszámolnak: azt reméltük ő fogja megváltani Izraelt (Lk 24,21). Hát nem az ézsaiási jövendölések teljesednek itt: eljönnek hódolni neki a pogányok is (Ézs 11,10)?! De így folytatja Jézus: bizony, bizony mondom néktek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Mit mond ezzel Jézus? Ennek az útnak mégiscsak a kereszthalál lesz a vége. Ő mégiscsak áldozatot hozni jött Jeruzsálembe. Mert ha a gabonamag el nem hal, nem  sarjad belőle új élet; de ha elhal, abból életek fakadnak.  Aztán folytatja Jézus azokkal a kemény szavakkal, amelyeket már korábban is mondott, éppen a tanítványságra híváskor:  aki szereti a maga életét, az elveszíti azt. Aki pedig gyűlöli a maga életét e világban, örök életre tartja meg. Galileában így hívta a tanítványokat, miután kijelentette nekik halála értelmét és feltámadása hatalmát: vegyétek fel a ti kereszteteket, és úgy kövessetek engem (Márk 8,34-35). Az ő keresztje jár elöl, az ő feltámadása megy elöl.

És végül, azt mondja: ”Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!”  Lelkem háborog - így is visszaadhatjuk: félelmekkel teli. Ez a szó azt a  léthelyzetet fejezi ki, amikor olyat tapasztal az ember, ami megrendíti és ide-oda hányják az érzései. Vagy még inkább: háború támad az ember lelkében: melyik gondolatom van mellettem, és melyik gondolatom van ellenem? Leginkább, ha lelkiismeret furdalás gyötör bennünket, akkor éljük át legbelül ezt: vádol a saját szívünk. Keressük az önfelmentés módját, de a következő pillanatban mi magunk cáfoljuk meg. Kapva kapunk mentség után, mint a hajótöröttek egy hajóroncs után. A mentődeszka jó nagynak tűnik (más is ráfér), belekapaszkodunk, aztán kiderül, hogy csak egy szalmaszál, nem tart meg bennünket. Bizony boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel (Róma 14,22). És az emberek különböző véleményeiről már nem is beszélünk. Az egyik ide ránt, a másik amoda. Mély és erős szó ez, szinte élet és halál határára visz.  Ugyanezzel fejezi ki János evangélista azt a pillanatot, amikor Jézust odavezették Lázár sírjához és felindult és könnyekre fakadt Jézus (Jn 11,33),  ott az élet és halál mezsgyéjén felindult.  Háborog az én szívem, mondja most Jézus. Halálfélelemnél is több ez. Ez a biztos elveszés tudata, nincs menekvés. És ugyanezzel írja le Jézus nagy nyugtalanságát, amikor kijelenti, hogy az utolsó vacsorán, hogy Júdás el fogja árulni (Jn 13,21). Immár visszafordíthatatlan minden.  Háborgott Jézus szíve, mérhetetlen nyugtalanság vett rajta erőt, ki kellett mondani az igazságot. És rögtön vigasztalja is tanítványait és azt mondja, hogy ne háborogjon a ti szívetek, és ne féljen (Jn 14,1)  Micsoda ellentétek vannak itt: már a görögök is éhezik és szomjúhozzák üdvösséget,  és Jézus lelke háborog! 

Ez a zavar, jobban mondva: zűrzavar, ez a turba, ez a háborgás, ez a nyugtalanság, amelyről Jézus most azt mondja: háborog az én szívem. Ez a dicsőség óra, mikor megdicsőíttetik az Atya neve, nem dicsőségmenet, hiába a virágvasárnapi pálmaágak lengetése, a magasztaló, ujjongó hozsannázás. A kereszt útján csak gyalázkodás lesz. Ott majd ez lesz a vezérszólam: másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni (Mt 27,42), és ez a kóda: elvégeztetett (Jn 19,28).

De milyen csodálatos, hogy miközben Jézust teljesen áthatja a küldetésének az elviselhetetlen terhe (háborog az én lelkem, nyugtalan az én szívem, Atyám, ha lehetséges, vétessék el tőlem ez a keserű pohár), mégis az Atya megdicsőítésére szenteli magát (mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te akarsz). Milyen nehezen értjük ezt meg: Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Válságórán, halálos rázatásban? És milyen nehezen értjük a mennyei szózatot: megdicsőítettem és meg is fogom dicsőíteni. Miközben Jézus egész szívében az Isten ellen lázadó halálörvény kavarog? Ez az Isten története velünk. Jézus halálában és feltámadásában tárul fel Isten dicsősége. Mi ez a dicsőség? Eredeti értelmében az, ami számít, aminek súlya van. A dicsőség az életünk gravitációs központja. Ezért beszélnek a próféták és az apostolok hamis dicsőségről is. Ahol a te kincsed, ott a szíved - mondja Jézus (Mt 6,21). Amit fontosnak tartasz, ami valóban lényeges, odahajlik és oda húz a szíved. Amit szeretsz, arra gravitálsz. Szent Ágoston mondja: amit szeretek, az húz és von ellenállhatatlanul engem. A dicsőség mindig személyes rendelkezésű - ami számít neked, ami megmarad, amiben megmaradhatsz. Isten története velünk a megmaradás története Krisztus halála és feltámadása révén. Hiába igyekszel megmaradni a magad képzelte dicsőség hamvadó tábortüzénél. És hiába panaszkodsz, az a hamvadó magad-dicsősége már a kezed sem melegíti,  nemhogy a pecsenyédet megsüthetnéd rajta. ”Minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága.” (1Péter 1,24) Jób azt mondja az ember, mint az égre fölszaladó tűz szikrája. Egy darabig csillog-villog, aztán pernyeként hullik alá. (Jób 5,7)

Atyám, mondja Jézus, dicsőítsd meg a te nevedet. Ezért jött, ezért nehéz ez az óra, ezért háborog a lelke, ezért tölti el rettegés, ezért fakad könnyekre – mert könnyekre fakadt a Lázár sírjánál és sírt a Gecsemáné kertjében, és (ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja róla) könnyhullatással tanulta meg az engedelmességet. De mivel örök Fiú, és örök főpap, aki az Atya trónjára ült teljes dicsőségében, járuljunk hozzá mi is, segítségül minden szükséges időben. Övé a kegyelem dicsősége. Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságunkon és esendőségünkön. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! - kiált. Mi számít hát? Az számít egyedül, Istenben marad meg az életünk. Az számít egyedül, hogy Istentől van a boldogságunk és egyedül Benne marad meg. Az számít egyedül, hogy Istenben van életünk célja és Jézussal jutunk el a célig. Isten története velünk - ez számít egyedül. És Isten története velünk az, hogy szeretetétől senki és semmi nem szakít el.

Ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok, az emberektől pedig ne féljetek, se zavarba ne essetek (1Pt 3,14).

Ámen.