Úgy van, magától, azonnal

Kedves Diákok, Szülők, tisztelt Tanárok!

A 2006-2007. év évnyitó alkalmán egy nagyszerű isteni ige biztat bennünket, egy példázat, amelyből három szót szeretnék kiemelni, és e három szó kapcsán – hiszem – a nektek szóló üzenetet átadni. Ez a három kifejezés így hangzik: úgy van, magától és azonnal.

Úgy van az Isten országa, mondja Jézus, ahogyan egy ember, aki elveti a magot. Milyen nagyszerű dolog, hogy Isten titkait, tehát a legdöntőbb és mindent meghatározó titkokat, melyekből megértjük, hogy kik vagyunk, hogy Istenhez tartozunk, s melyekből kitetszik, hogy mi az élet értelme, miért vagyunk a világon, mi a boldogság és a boldogtalanság, mi az igazság és a hamisság, tisztaság és tisztátalanság, bűn és kegyelem, mi az elveszés és mi az üdvösség, mindezeket Jézus egy egyszerű földi történethez hasonlítja. Úgy van az Isten országa, mondhatnánk, remélhetném, hogy mondhatjuk, ahogyan a Baár-Madas. Úgy van Isten országa, ahogy a 4/ c. vagy a 9/a vagy a 12/b., vagy úgy van az Isten országa, ahogy a biológia óra, vagy úgy van az Isten országa, vagy ahogyan a fizika dolgozat. Milyen köznapi és egyszerű. Egy ember átalvetőt tesz a nyakába, kimegy a földjére, és magot vet. Miért hasonlít ez Isten országához? Miben hasonlítható ez Isten országához? Először is abban a nagyon egyszerű tényben, hogy az élet örök törvénye szerint vetni kell. Nemrégiben egy bibliaórán egy idős testvérünk, aki már valóban megette a kenyere javát, mondotta el, édesanyjától hallotta, hogy amikor az I. világháborúban elvitték a férfiakat a faluból, s nem maradt dolgos kéz, akkor az asszonyoknak és a lányoknak kellett kimenni tavasszal vetni a sáros, nehezen megszántott földbe, a kétségbeesésbe és a reménytelenségbe, mert vetni kellett. Ez az élet egyik alapvető törvénye. Ahol nincs vetés, ott nincs aratás. Régen az iskolákat szemináriumnak, magyarra fordítva: veteményeskertnek nevezték. Mert az iskola is azt hirdeti: vetni kell. Ti vagytok azok, kedves diákok, akikbe tanáraitok nagy-nagy igyekezettel vetnek magot. A tudásnak, az igazságnak, a hitnek, az Istenre tartozó dolgoknak, egyáltalán a ti majdani felnőttségeteknek és emberségeteknek a magvát vetik. S talán úgy, ahogyan az én egyik kedves képemen a magvető látható. Már éppen letűnőben van a nap, már sötétül az ég alja, már gyűlnek éjszaka fekete madarai, gyűlik az árnyék és a sötétség, de az az ember megy, és szinte kétségbeesett széles mozdulattal veti a magot az éjszaka beálltáig, mert vetni kell, amíg lehet. Egy zűrzavaros, ellentmondásos világban élünk, s egészen bizonyos vagyok benne, hogy a kis elsőstől kezdve a mostani érettségizendőig minden diák tud erről. Még akkor is, hogy ha odahaza a szülőt elharapják a szót, ha belép a gyermek, miközben ők a mostani világ nehézségeiről beszélgettek. Még akkor is tudja ezt mindenki, ha a tanáraitok nagy-nagy fegyelmezettséggel mégcsak nem is jelzik, hogy mennyi kétség, bizonytalanság, mennyi van ebben a világban. De a megvetést nem hagyják abba. A szüleitek sem mondják azt, hogy kivesznek benneteket az iskolából, mert úgymond nem érdemes tanulni. A tanárok sem mondják azt, hogy nem fogunk tanítani, mert nem éri meg. Vetni kell. Így van az Isten országa. Hiszem, remélem és kívánom, hogy lehessen mondani a Baár-Madasról is 2006-2007-ben is: úgy van az Isten országa, ahogy a Baár-Madasban a tanárok és a diákok vannak. Vettetik az Ige magva.

Másodszor azt kell kiemelni, hogy félre ne értsétek a szót, ami így hangzik: magától. Azt mondja Jézus a példázatban, a mi emberünk elveti a magot, hazamegy, lefekszik, hajnalban felkel, nappal végzi a dolgát, a mag pedig nő magától. Ő maga sem tudja, hogy hogyan, de nő magától. Azért mondom, ne értsétek félre, hogy ez egy lustáknak való iskolai program lenne: magától. Lefekszünk, felkelünk, elmegyünk focizni, szórakozni, otthon eltöltjük az időt, aztán nő a vetés magától, nem kell csinálni semmit. Nem kell tanulni, nem kell tanítani, nem kell számon kérni, nem kell odafigyelni, majd nő az magától. De Jézus ezt a szót nem ezért mondja. A gazda nem hagyja magára a földet, és nem azért nő magától a vetés, mert magára hagyta, hanem mert nem ismeri, mert nem tudhatja a növekedés titkát. És nem is az ő dolga, hogy tudja ezt. Nem úgy van az Isten országa, hogy elvetettük a magot, aztán két-három nap múlva kimegyünk a földre, megkapargatjuk, éppen csak csirázik, megnézzük, aztán visszatesszük. Majd néhány nap múlva megint kimegyünk, megint megkapargatjuk, megint kivesszük, már nagyobb a csíra, és visszatesszük. Tudjuk, nagyon jól, abból nem lesz semmi. Ott kell hagyni. És hagyni kell, hogy növekedjen. Mert a növekedés titka az Istenben van elrejtve. Nem a magvető dolga a növelés. A növelés, a növekedés, hogy az a mag először fű legyen, aztán kalász legyen, és a kalászból gabona legyen, ez Isten örök törvényéből van. Higgyétek el, kedves Diákok, szüleitek és tanáraitok ebben a titokban, ebben a szent, isteni növelésben bízva vetik a magot a lelketekbe, a szívetekbe, az elmétekbe. Mert hiszik, hogy az a jó, amit itt kaphattok, az az ismeret, amit itt elsajátíthattok, az a szó, az az üzenet, ami itt a tiétek lehet, az az életkornak, amibe beleízlelhettek, hiszik, hogy ezt a szent magvetést Isten bennetek gyümölccsé érleli. Legyetek ti magatok is boldog átélői ennek, hogy amit kaptatok, az bennetek életté válik. Úgy van. Legyen úgy az Isten országa ebben az iskolában is és bennetek mindannyiótokban, hogy amit Isten adott nektek tanáraitok, nevelőitek, pedagógusaitok, szüleitek által, az bennetek életté növekszik.

És végül a harmadik szó. Olyan egyszerű, és mégis fontos, és talán döntő is: így mondja Jézus a példázatban, mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt rá, mert az aratás elérkezett. Azonnal. Akik falun nőttek fel, tudják jól, mikor elérkezik az aratás ideje, akkor aratni kell. Akkor nem lehet várni. Ezért mondottam bátor és bizakodó szívvel, nem azért nő magától a vetés, mert magára van hagyva. Akkor lenne magára hagyva, ha nem lenne aratás. Micsoda tragédia lenne: a vetés beérett és gyümölcsöt hozott, aztán ott marad. Hányszor látunk ilyet, a fán ott van a sok gyönyörű gyümölcs, de a kert magára van hagyva, és elhull a gyümölcs, semmivé lesz. Hányszor látunk őszi tájban kukoricatáblákat, de senki nem töri le a megérett kukorica csövet. Hányszor látunk gabonaasztagokat, és csak úgy ott vannak. De a példázat azt mondja: azonnal. Amikor megérik valami, akkor az aratásra érett meg. Hogy mikor is, engedtessék meg beleköltenem ebbe a példázatba, mikor is? Egy dolgozatkor? Egy feleléskor? Vagy majd a legvégén, egy érettségin, vagy majd akkor, ha kiderül, hogy sikerült bejutni egy egyetemre? Vagy majd ha meglesz a diploma? Vagy majd ha meglesz a második diploma? Vagy majd, ha meglesz a jó állás, a biztos egzisztencia? Oh, ezt mi nem tudjuk. Vagy mikor is? Akkor, amikor elérkezik az ideje, hogy kiállj a barátod mellett? És megvédd őt? Mikor is? Akkor, amikor össze kell fogni egy osztályközösségnek, és valami jót megtenni, és tudod, hogy ebből te sem maradhatsz ki? Mikor is? Amikor meg kell fognod a másik kezét, és azt kell mondanod, hogy ne tedd, mert ez nem jó! Mikor is? Amikor majd elmondod az első igazi, szívből jövő imádságodat, és kéred életedre Isten kegyelmét és áldását? Mikor is? Nem is tudjuk. De eljön bízvást. Mert a mag magától megnő és gyümölcsöt hoz. És akkor, azaz azonnal ott van. Úgy van az Isten országa! És itt egy pillanatra még meg kell állnunk! Hát kihez is hasonlít akkor ez az Isten országa? Tényleg egy köznapi történet ez? A szántó-vetőé, a magvetőé, egy iskoláé, egy közösségé? Ki ez a magvető, aki mikor megérik, azonnal sarlót ereszt rá? Az a Valaki, akiről hisszük és boldog szívvel valljuk, hogy minden emberi szívbe szabad önzetlenséggel életet, boldogságot, hitet, reménységet, biztos tudást, mindent, mindent, amire bennünket teremtett vetni akar. Ez a magvető a mi kegyelmes Urunk, Istenünk. Akinek a szeretetéből és ajándékaképpen ti most itt lehettek. Fogadjátok Tőle hálás szívvel az új év kezdésének a lehetőségét, vegyétek Tőle hálás szívvel azt a sok-sok áldást, amit adni akar nektek ebben az esztendőben, nyissátok nagyra a szemeteket, és csodálkozzatok, miként nő bennetek nagyra, gyümölcstermőre, amit Ő maga vetett, és legyetek készek annakidején, amikor eljön megadni az igaz gyümölcsöt, ott és akkor, azonnal, feltétel nélkül, ezzel is dicsőítve, áldva és magasztalva Őt. Ámen.