Úgy jön el, mint vőlegény

Kedves testvérek!

Tegnap este szóltam róla, hogy bár életünk leggyakoribb kérdése a „miért?” -, de szoktunk ennél mélyebben is kérdezni, például azt, hogy mikor, és a mikor-ban bennefoglaltan azt is, hogy hogyan. A „miért” filozofikus kérdés, az okot keressük vele, filozófiailag szólva az első okot, mígnem megtaláljuk a mozdulatlan mozgatót. De kérdeznünk kell azt is, hogy mikor, mert hiába ismerjük az első okot, ha nem dinamizálja az idő.  A világ azzal válik élővé, ha elkezd történni, az pedig időben történik. Ugyanakkor a hogyan által – mert ezt is kérdezzük – válhat minden egzisztenciálissá, személyessé. Itt a létmód, a valóságban-lét a kérdés. Jézus okkal példálózik ezzel, mikor ádventjéről, Isten országáról szól. Azt mondja el, hogy miért jön el az Ország, az idejét pedig egyenesen titoknak minősíti, ám a várakozás móduszát (a hogyan?-t) elmondja, éspedig azért, mert a sok sürgető kérdés, nyomorúság miatt tele van a világ csapdahelyzetekkel, sőt tele van csapdaemberekkel, hamis messiásokkal is. Azt mondja Jézus: sokan lesznek (és sokan is voltak) Isten országa eljöttéig, akik azt mondják, hogy itt van a Krisztus, ott van a Krisztus, ide hívnak, oda mennek, ide kéne mennünk, oda kéne futnunk, de (mondja Jézus) ti ne mozduljatok, hanem várjatok. Mert nem mi megyünk Isten országához, hanem Isten országa jön hozzánk.

Tegnap nehéz példázatot idéztem, ám láttuk, hogy ez nem félelemre, hanem szüntelen éberségre, készenlétre buzdít bennünket. Ma az örömről szeretnék szólni. Azt mondja Jézus, hogy Ő úgy jön el, mint vőlegény. Erről sem könnyű szólni, ezért engedjétek meg, hogy alaposabban részletezzem, a példázatot. Száz éve Magyarországon mindenkinek felcsillant a szeme, ha azt hallotta: lakodalom. S azt mondta volna: na igen, ezt értem. Vőfély, násznagy, vőlegény, menyasszony, násznép - mindenki tudta, mi az. Ma szomorúbban él a magyar, nem vagyunk már lakodalmas nép, kevés az esküvő, talán mert a családok sokallják a költséget, vagy fölösleges mulatságnak tartják. Ezért néhány szót szólnom kell a példázat körülményeiről is.

Jézus több ízben is vőlegényhez hasonlította önmagát. Egyszer mérgesen nekitámadtak Jézusnak és a tanítványainak, hogy mi ez a nagy dínomdánom, mi ez a nagy lazaság, mert – bocsássa meg a gyülekezet – abban a régi, kemény világban, amikor a farizeusok hosszú fekete köntösökben jártak és megfehérítették ábrázatukat, s nagyon mutatták, hogy böjtölni kell, Jézus tanítványai úgy tűnhettek, mint egy hippi-banda. Még kezet sem mostak. Persze, ez rituális kézmosás lett volna, de akkor is... Sőt! Aztán Kánában egy lakodalmon, mikor elfogyott a bor, a mester a vízből is bort csinált. (Jn 2:1-11) Miféle társaság ez? Ekkor Jézus megkérdezte a kritikusoktól, hogy sírhat-e a násznép, böjtölhet-e a násznép, ha velük van a vőlegény? – és magára mutatott. Majd, ha elvétetik a vőlegény, akkor lehet sírni, és böjtölni. (Máté 9:15)

Egyszer Jézus előfutárához, Keresztelő Jánoshoz elfutottak a tanítványai, és jelentették, hogy a Názáreti Jézus elcsábítja a tanítványait. Milyen tanítványai voltak Keresztelő Jánosnak? Sáska- és erdei mézevők, teveszőr köntösben járó aszkéták, akiknek Keresztelő János azt hirdette, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett, jön az Isten Messiása, és szórólapátra tesz mindent, fölszórja, mint amikor a gabonából kiszeleltették az ocsút, s mindent kitisztít, és ami fölösleges, azt mind tűzre veti. Sokan engedtek is ennek a kényszerítő szónak, hiszen bajban volt a világ, menedéket kerestek a megtérésben. De most Keresztelő János emberei jelentik Jánosnak, hogy ez a Jézus elviszi a tanítványokat. Ekkor azt mondja Keresztelő János: ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam? Sőt! Én a vőlegény barátja vagyok, és a vőlegény barátja örül, amikor elérkezik az esküvő ideje! Majd hozzáteszi, hogy imé, ez az én örömöm most teljesedett. Tehát Keresztelő János is azt mondja Jézusról, úgy jött el, mint vőlegény. (Jn 3:29)

A Mennyei Jelenésekről írott könyvben, a végső nagy látomásban, a könyve 18. részétől kezdődően nagy esengő hívásokat olvasunk. Itt így kiált a menyasszony, vagyis a gyülekezet (és segít neki kiáltani a Szentlélek): jövel! (Jel 22:17) Kinek kiált? A vőlegénynek. Tehát a mi nagy Krisztus-váradalmunkba tökéletesen belefér, ha azt mondjuk: úgy jön el Ő, mint a vőlegény. S itt az esküvői szokásokat is fel kell idéznünk. A vőlegény megy a lányos házhoz. Csak furcsa, feminista esküvő lenne, hogy menyasszony menne elébe a  vőlegénynek: gyere már ki, megyünk a templomba esküdni, lakodalomba!

 Ezért is Jézus igen sok példázatában, mikor Isten országa titkáról szól, menyegzőről, lakomáról, lakodalomról is beszél. Nem feltétlen önmagát mutatja be vőlegénynek, de Isten országa titkáról szól. Ott van a nagy vacsora példázata, a királyi menyegző példázata, s még hány intelme, buzdítása, bátorítása Jézusnak, melyekben örömből veszi a példát, mert a beteljesedés nagy boldog érzését ismerjük. Hiszen a lakodalom nem olyan, mint a sportverseny. A verseny végén a győztes egyedül áll a dobogó felső fokán, aki pedig tizennegyedik lett, már kint ül a lelátón, s nem feltétlenül örül. A lakodalomban a meghívottakat mind örömre hívják meg. Közös öröm ez. Jézus sokat példálózik ezzel, ízlelteti velünk a saját éltünk tapasztalataiból a mennyei világ örömét. Sőt, nemcsak beszélt erről, hanem tett is ebben, - a kánai menyegzőben a vízből bort csinált, ez volt a legelső csodája, melynek persze nem az a lényege, hogy minden vízből bor lesz, hanem, hogy eloszlott az aggodalom. Jézus ezzel is jelzi, hogy úgy jön el, mint örömadó király.

És most itt van előttünk a tíz szűz példázata. Ha a mélyét keressük, az éppen akkor tárul, amikor a vőlegény érkezik, hiszen akkor támad az öröm. Igen, akkor támad az öröm, amikor a vőlegény megérkezik. Ma mifelénk mindenféle esküvői szokások terjedeznek, külön esküvőtervező cégek foglalkoznak ezzel. Én néha csóválom a fejemet ezeket látva, de szelíd szeretettel jegyzem meg, értem a dolog lényegét: a szervezők az örömöt akarják fokozni újfajta eseményekkel, kellékekkel. Olykor egy-egy lakodalomban akkora tűzijátékot rendeznek, hogy aki messziről hallja, azt hiheti kitört a háború. Az viszont nem volt újdonság, hanem bevett szokás volt a régi keleti világban, hogy amikor érkezett a vőlegény, a lakodalmas ház előtt fiatal lányok, szüzek égő mécsesekkel várták, így köszöntötték, hogy mielőtt belép a kapun, legyen a benti örömnek máris valami kinti fénye. Történet szerint tíz fiatal lányka vállalta ezt a tisztet egy lakodalomkor. Kiültek a ház elé és várták a vőlegényt, hogy ha majd harsan a kiáltás: Ímhol a vőlegény, jöjjetek elébe! – meggyújtsák mécseseiket, feltartsák, és így köszöntsék a vőlegényt. Ez most itt nagyon fontos! A meggyújtott mécsesek az érkezés örömét fejezték ki. A Biblia-magyarázók sokféleképpen allegorizálták, hogy mi volna ez a mécses, meg benne az olaj, s én is fogok ma allegorizálni, bár a homiletika professzorok szerint ez tilos. Mégsem ez a lényeges, hanem az, hogy ezek a szüzek várakozásban vannak, de nem üres várakozásban. S talán az egész keresztyén életnek ez az egyik nagy titka. A keresztyén ember tud várni, mert van tárgya a váradalmának. Az ember úgy általában azért szokott várni, mert nincs tárgya a váradalmának. De sok ilyen eset van. Összedőlt az élet, nincs mit tennünk, várunk. Majd meglátjuk, mi lesz. Ez az egyik leggyakoribb magyar mondat: majd meglátjuk, mi lesz. Aztán, ha döntési helyzetben van az ember, de nincsenek támaszkodó pontjai, tehát aligha fogunk jó döntést hozni,  azt mondjuk: aludjunk rá egyet! Merthogy mást nem tudunk tenni. Talán majd éjszaka, álomban megajándékoz bennünket Isten, mint Józsefet, valami vízióval, s beteljesedik a zsoltár: szerelmeseknek álmában ad eleget?! (Zsoltár 127:2) De akárhogy is, testvérek úgy általában az ember várakozási helyzete olyan, hogy nem tud mit tenni, nem tudja, mi fog történni. Hát vár: majd meglátjuk, mi lesz.

A keresztyén várakozás azonban valamire irányul. Itt, a példázat szerint az örömre irányul. Ezek ezek a szüzek örömre várnak. Jönni fog a vőlegény, lakodalom lesz. Meggyújtják a mécseseket, megjön a vőlegény, és vele bemennek ők is. Hiszen őket is megilleti a várakozásért, a szolgálatért, az üdvözlésért az örömben való részvétel. Ez a belépőjegy. Csakhogy öté érvénytelen. Nem tudják érvényre juttatni, hogy ott vannak. Hogy mondja Keresztelő János? – Ímé, az én örömöm betelt, nékem alá kell szállanom, néki fel kell emeltetnie... Vagyis ez a keresztyén várakozás: örömmel való betöltekezés, örömre való előtekintés, már a váradalomban is megjelenő öröm. Örömmel várni, - de nagy titok ez. Örömmel várni, amikor kedvesnek írunk, s odaírjuk a végére: örömmel várlak. Örömmel várni, mert aki érkezik, örömet hoz, érkeztével teljesedik az öröm.

Tehát a keresztyén öröm beteljesedésének a forrása az, hogy a helyünkre kerülünk. A lakomában az asztalhoz. Ennyi az egész: a lakomában az asztalhoz ülni, vagyis résztvenni az Isten örömében. Lám, kezd minden a helyére kerülni. Mert a hitben igasághoz jutunk, reményben szeretethez jutunk, és szeretetben Istenhez jutunk. Ezek azok a lépések, melyeket Keresztelő János így mond ki: nékem alább kell szállanom, neki fel kell emelkednie. Mindenki a helyére kerül. Idézzük fel Keresztelő János iménti vitáját: mennek a tanítványai, és azt mondják, János, te vagy a főnök, te vagy apokaliptika prófétája, te vagy az, aki azt hirdeted, hogy elérkezett az Isten országa, hát ki ez a Jézus, aki elszedi a tanítványaidat? Ekkor mondja János: nekem lejjebb, neki följebb... Nem én vagyok a vőlegény, Ő a vőlegény! Mert furcsa lenne, testvérek, ha a lakodalomban a násznagy ülne be a vőlegény székébe. A vőlegénynek kell fölemeltetnie, őbenne és őáltala kerül minden a helyére. És megfordítva is mondhatom, az örömtelenségünknek az a forrása, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kell, nem abban vagyunk, amiben lennünk kellene. Hadd menjek tovább: nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene! Nem azok vagyunk. Rengeteg dolgot kipróbálunk, sok dologba belekezdünk, sok-sok helyre elfutunk önmagunkért, de hiába. Éppen ezt példázza a balga szüzek esete, mert amikor érkezik a vőlegény, kiderül, hogy ők nem azok, akiknek lenniük kellene. Miért nem azok? Mert nincs náluk olaj. Igen, az eszesek vittek magukkal olajat, a balgák viszont nem. Nem volt hát mit meggyújtaniuk, és ha nincs mit meggyújtani, hiába a nem-világló mécsest a sötétben magasra tartani, a akkor ők nem azok, akiknek lenniük kellene: vőlegényt váró, mécsest gyújtó, üdvözlő szüzek. Akkor kik ők? Valakik, akik csak úgy odakerültek, valakik, akik ugyan toporognak a kapuban, s be akarnak menni, de nincs rá joguk. Potyázók. Van Jézusnak arról is példázata, hogy mi a sorsa a potyázónak. Ez is menyegzői példázat, ismerjük. Bejön a ház ura a fia menyegzőjén a terembe, körülnéz, és észrevesz az asztalnál valakit, aki nem esküvői ruhába öltözött. Odamegy és megkérdezi tőle: barátom, te mimódon kerültél ide? S nem is ad időt magyarázkodni, hanem kirakatja azt, akinek nem lehetne ott lennie. (Mt 22:21)

Boldogtalanságunk egyik nagy forrása, hogy nem azok vagyunk, akiknek lennünk kell. Igen, valami máz ragadt ránk a keresztyén kultúrából, megtanultuk a kétezer éves keresztyén filozófiájából, hogy minden ember anticipáló módon él, mindenki elővételezi a jövőt, s megtanultuk azt is, hogy az ember egyfajta világra nyitottságban létezik. Mégis, valóban ilyenek vagyunk? Valóban várakozók vagyunk? Valóban örömmel várakozók vagyunk, mégpedig folyamatosan beteljesedő örömmel várakozók? Mert ha nem, az oka is egyszerű: nem ott vagyunk, ahol lennünk kell. Mi történik a példázatban? El kell menni olajat szerezni. Mi maiak ezt nem nagyon értjük. Ugyan éjszaka milyen bolt volna nyitva? A keleti világban azonban nem így van, a bazárok éjjel is nyitva állnak. Hát elszaladnak a balga szüzek, hogy olajat szerezzenek. Hátha azt az időt, ami a vőlegény biztos jövetele és házhoz érkezése között eltelik, valami gyors művelettel még meghosszabíthatják, s olajat szerezhetnek, visszaérkezhetnek, meggyújthatják a mécsest, és hipp-hopp, ők is ott vannak, mintha el sem mentek volna. De elkésnek. Tehát nem azok, akiknek lenniük kellene (vőlegényvárók), mert nincsenek is ott, ahol lenniük kellene (az érkezés helyszínén). Azt hiszem, örömtelenségünknek az a forrása, ami a balga szüzek balgasága: kívül maradtak, mert nem elővételezték az örömet, és ezért nem elővételezték az olajat. Ennyit szabadjon tehát allegorizálni. Igen, a példázatbeli olajról mondták már, hogy az a hit, és nekünk a hit mécsesét kell meggyújtanunk. Mondták azt is olajról, hogy az a jó cselekedetek összessége, és nekünk jó cselekedetekkel kell ékeskednünk, amikor megjön Krisztus. Más pedig azt mondta, hogy ez az olaj a szüntelen való imádság. Mégis, a lakodalomban örömről van szó, és aki elővételezi azt az örömet, hogy megjön a vőlegény és vele mi mind az öröm hajlékába megyünk be, az elővételezi az olajat (örömöt). S aki ezt teszi, az nem mondja: majd meglátjuk, mi lesz! Azt sem mondja: aludjunk rá egyet! Hiszen amúgyis elaludtak, de nem azért, mert azt mondták, hogy aludjunk rá egyet, hanem, mert ilyen az emberi természet, meglankad a várakozásban, megrenyhül az erőfeszítésben, elkallódik a figyelmünk, mert a türelmetlen, sürgető várás, a feszültség átdönt minket egy szempillantás alatt a teljes ernyedtségbe. Mégis, akik elővételezték az örömet és képesek a múlandó földi életben az Isten örökkévaló örömét elővételezni, azok bizton készen állnak, hogy amikor harsan a kiáltás: Ímhol jön a vőlegény, jöjjetek elébe – máris indulhassanak.

De ma este sem csak azt kérdezzük, hogy miképpen jön el a mi Urunk, hanem azt is kérdezzük, hogy miképpen van itt? Nyugodtan mondhatom, hogy Jézus örömmel van jelen. Isten országa nem evés, nem ivás – mondja az apostol – hanem igazság, békesség és Szentlélekben való öröm. (Róma 14: 17) Isten országa az öröm. És kit küld el nekünk Jézus feltámadása és mennybemenetele után? A Vigasztalót. Tegnap kezembe került egy új Biblia-fordítás, mely  Jézus szavát így fordítja: pártfogó. Elnézést kérek a jogászoktól, bizony, elfancsalodtam ezen. Jézus azt mondja: elküldöm a paraklétoszt, s meghagyom, a paraklétosz szót sokféleképpen lehet fordítani, talán lehet úgy is, hogy ügyvéd. Dehát a Szentléleknek ügyvéd volna, aki majd a bíró előtt mindenféle eljárásjogi traktákkal nyújtja el a perünket? Minap viszont megláttam ezt a fordítást, mely szerint a Szentlélek pártfogó. Nos, erről nekem a börtönből szabadultak pártfogói jutottak eszembe. Akkor tehát a Szentlélek  mozgó  smasszer? De jól adja vissza a régi fordítás, a paraklétosz szót: vigasztaló, - és ebben vígság van. Mert nemcsak akképpen pártfogónk a Szentlélek, nemcsak úgy ügyvédünk, nemcsak úgy szószólónk, hogy valakikkel szemben megvéd bennünket. Igen, ha nem tudjuk mondani, amit mondani kell, nem kell aggodalmaskodnunk, – ígéri Jézus tanítványainak –,  a Szentlélek majd a szükséges órában megadja, hogy mit mondjunk. (Lk 12:11) Vagyis nem kell félnünk, s ne engedjük az örömünket elrepülni, a Lélek velünk van. Ifjú pap voltam, lelkes, örvendező. Hívatott a párttitkár, hogy az ifjú papot jól megtáncoltassa marxista-leninista filozófiából. Emlékszem rá, blazírt voltam, szinte pimasz. Feleselgettem. Hogy a Szentlélek tett ilyen pimasszá, azt nem fognám Reá. De abban biztos vagyok, hogy akikben Isten Szentlelke munkálkodik, azoknak derűt, elvehetetlen örömet ad. Tavaszy Sándor, a nagy erdélyi teológus jut eszembe. Ő Trianon után a Romániához odaszakadt Erdélyben élt. A hivatalnoki kar felét vagonokba tették és átküldték Magyarországra, mert nem voltak hajlandók a román királynak a hűségesküt letenni. Ott állt az erdélyi magyarság, mi lesz? Vége mindennek. Ekkor ez a teológus elkezdte sorban írni a cikkeit, melyeknek mindeniknek ez volt a motívuma: derült jövőbe nézés! Lehet a jövőbe derülten tekinteni? Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel... Sírni, fogat csikorgatni, átkozódni, mindent megcsaholni a magyar embernél senki sem tud jobban. A Krisztustól elhanyatlott magyar ember a legborzasztóbb, testvérek. Magunkon is észrevesszük, hogy akármi történik, ráköpjük az epénket, hadd legyen másnak is keserű. De mit kérünk Himnuszunkban, mi az áldás első jele: jókedvvel! Nem véletlen a Himnuszban a sorrend: nem bőséggel, hanem jó kedvvel kezdünk. Aztán bőséggel. Így áldana meg bennünket Isten, ha igaz szívvel kérnénk. Ez a derült jövőbe nézés, ez az öröm, ez a vigasztaló Szentlélek munkája bennünk. Isten országa nem evés, nem ivás, hanem a Szentlélek által való öröm. Így van jelen Krisztus.

Ezért hát, mikor azt kérdezzük, hogyan jön el, azt tudom mondani, úgy, ahogyan már jelen van. Mindig úgy jön el, ahogy jelen van. Tegnap azt hallottuk, hogy Krisztus sokarcúságához tartozik az is, hogy úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj, bejelentés nélkül, mégis ezernyi előjellel. Ma pedig azt mondom: úgy jön el, mint vőlegény. A Jelenések könyvének kiáltása (jövel!) Isten népének ezt a boldog tudatát fejezi ki. Ott a menyasszony kiált, és segít neki a Lélek, a vigasztaló, a szószóló, a szavakat adó Lélek. Nem a megvert, kirabolt ember kiált, nem a börtönben lakozó kiált, nem az árva kiált, hanem a menyasszony.  És aki örül, az tud várni. Egészen pontosan: az tud várni, aki örül. Tud várni arra, hogy az öröme teljes legyen, mert már örömben él, az örömöt ízleli, az örömöt kapja  a Szentlélek erejével, vigasztalásával, megbátorításával, gyógyításával, megvilágosításával, eligazításával. Ezzel töltekezik és táplálkozik. Aki örül, azért is örül, mert közelebb jut igazi helyéhez. Megy az asztal felé, megy a lagziba. Én csak egyszer láttam síró embert lakodalomba menni. Az is én voltam. Édesapámnak az volt a szokása, hogy amikor a papot is meghívták lakodalomba, mindig elvitte egyik gyermekét. Heten voltunk gyermekek, lassan haladt a sor. De aztán én lettem a soros. S ekkor édesapánk egy esküvő után szólt az öcsémnek: na, Sanyikám, gyere! Micsoda? – tolult bennem a düh -, hát megint kimaradok, és kezdtem is bömbölni. Erre édesapámnak korrigált: jaj persze, Pistikém, te jössz! S én végig az utcán bőgve mentem, de már örömömben bőgtem, hogy én is elmehetek, és is ott lehetek. Aki örül, az Isten Lelkében örül, hogy az igazi helye felé megy. Lakodalomba megy. És aki örül, azzá lesz, akinek lennie kell. Isten országa öröm.

A sírás és fogcsikorgatás az, ami kívül van. Milyen drámai, amit Jézus mond lakodalomról, esküvőről, nászházról, meg a külső sötétségről. A sötétség kívül van, azok a kis égő mécsesek is mind benn vannak, s azok is, akik ott a sötétben világítottak velük. Immár bezáraték az ajtó...Ebben a passzív szerkezetben fontos titok van. Bezáraték az ajtó: se ki, se be. A sírás és a fogcsikorgatás kívül marad. Nos, hát testvérek, hogy’ gyújtjuk meg mi ezt a mécsest, hogy aztán ott tudjunk ülni? Igen, néha még el is szunnyadozunk a várásban, de vajon örömnek olajával töltjük-e meg mécsesünket? Várunk-e, és örömmel várunk-e? Egy tanácsot adok a kérdés mellé. A Kánai menyegzőben elfogyott a bor. Amikor Mária Jézushoz megy és odasúgja, hogy elfogyott a bor, Jézus előbb meghökkentő dolgot mond: asszony, mi közöm nekem hozzád, nem jött el még az én órám, - nem jött még el az igazi vőlegény! De Mária értette ezt a szót, és azt mondta a szolgáknak: amit nektek mond, megtegyétek. Aztán Jézus átveszi az irányítást, és azt mondja nekik, töltsétek meg a kővedreket vízzel. Ott kezdődik tehát a keresztyén élet, amikor Jézus átveszi az irányítást. Amit mond, megtegyétek. Bár még nem jött el az Ő órája, bár még az éjszakában vagyunk, bár még várakoznunk kell, - boldog az ember, nem azért vár, mert nem tudja, hogy mit tegyen. Boldog az ember, aki nem azért alszik el várakozás közben, mert nem tudott magának mást mondani: aludjunk rá egyet. Az az ember boldog, aki örömmel vár, és azt teszi a várakozás idején, amit mestere, Krisztusa parancsol neki: örüljetek! Ismét mondom, mindenkor örüljetek.
Ámen

Imádkozzunk! Urunk, megvalljuk, könnyen fogy az örömünk. Könnyen és könnyelműen fogyasztjuk az örömet, és jaj, még könnyelműbben apasztjuk mások örömét is. Olykor bizony ünneprontás az egész életünk. De most kérünk, jöjj közel hozzánk Szentlelked örömével, újítsd meg életünket, ízleltesd velünk az eljövendő világ erőit, örökkévaló örömödet, hogy azt soha ne feledjük, sőt inkább örvendező szívvel várjuk.

Megvalljuk Urunk, hogy nem tudunk várni sem, nem találjuk a helyünket, és szorongat bennünket a tudat, hogy elkéssük a döntő órát. Taníts minket Szentlelked által úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.

Urunk, megvalljuk, hogy örömpótlékokon élünk. Múlandó élményeket kevergetünk, múlandó, semmit érő dolgokkal próbálkozunk, már-már alig élünk, vagy ha élünk, az is olyan, mintha nem volnánk. Jöjj el életadó Lelkeddel, az örömnek Lelkével, és taníts megtennünk mindazt, amit Te parancsolsz nekünk.
Ámen