Úgy jön el, mint megváltó

Kedves testvérek!

Az előttünk lévő estéken négy tételt hallottunk. Az első este az idő móduszában Jézus ezt mondta önmagáról: úgy jön el az ember Fia, mint az éjjeli tolvaj, s ezzel Ő nem megrettenteni akart bennünket, hanem az idő valóságában ébrenlétre, készenlétre akar buzdítani. Mert az időknek megvannak a jeleik.

Másnap az idő móduszából áttértünk az öröm dimenziójába, itt azt mondja Jézus: úgy jön el az ember Fia, mint a vőlegény. A lakodalomban öröm van. Itt talán nem annyira a készenlét a mi megfelelő feleletünk, hanem az ottlét. A tíz szűz példázatából értettük meg, hogy akik nincsenek ott az esküvői ház kapujában, ahova a vőlegény örömmel érkezik, azok kizáratnak.

Aztán a rend dimenziójába léptünk. Az ember Fia úgy jön el, mint bíró. Láttuk, hogy mennyire átszövi az egész életünket az igazságnak, az igazságosságnak, a döntésnek, a rendnek a valósága. Itt azzal tudunk jól felelni, úgy tudjuk Őt jól várni, ha rendbe tesszük magunkat. Ez volt a rendben lét. Milyen gyakran kérdezzük: rendben vagy?

Tegnap a gazdáról szóltam a jézusi példa szerint, a gazdáról, aki a szolgáinak munkát, mandátumot ad. Keresztyén várakozásunk nem tétlenség, nem azért várunk, mert nincs mit tenni, hanem munkában várunk. Azt mondja Jézus: boldog az a szolga, akit az ő ura ilyen munkában talál, tudniillik abban a munkában, amit ő bízott rá.

 Így mindegyik vonatkozáshoz hozzákapcsoltunk egy készenléti valóságot is: az ébrenlétet, az ottlétet, a rendben létet, a munkában létet. Miközben ezeket bemutattam néha humorral, néha drámaian, megpróbáltam sötétebb, drámai, sőt tragikus oldalukat is bemutatni. Ma azonban nem fogok ilyen dialektikákba belebocsátkozni, mert amiről most Ézsaiás próféta jövendölése szól („eljön Sionnak a Megváltó, és azoknak, akik Jákobban megtérnek hamisságukból”), arról csak annyit lehet mondani, hogy bajban-létben várjuk a Szabadítót. A Megváltót, a Szabadítót várjuk. Jézus Krisztus, mint megváltó jön el. És ehhez tartozik feleletül az is, hogy végre egyszer belátjuk: bajban vagyunk. Ha valaki merül a vízben, kapálódzik, fuldoklik, és beugrik érte valaki, hogy kihúzza, ő azonban mindegyre elüti a segítő kezét, és azt mondja: én nem fuldoklom, hanem úszni tanulok, az nem ismeri be bajban lételét. S azon nem nagyon lehet segíteni. Ha valakinek kigyullad a háza, és már jönnek szirénázva a tűzoltók, ő azonban kihajol az ablakon, és azt mondja: nini, a másik ablakon dől ki a füst, valami gyertya ég, majd elfújom, és nem érzékeli, hogy nagy baj van, válság, az soha nem fogja megérteni, mi az, hogy váltság. Egy „t” betű, ezen múlik minden. Meg lehet maradni a válságban, a krízisben, a megoldatlan helyzetekben, az ide-oda csapódásban is, de az a jó és helyes feleletünk Jézus Krisztus megváltó jövetelére, ha belátjuk azt, hogy bajban vagyunk, ekkor lehet miénk a váltság.

A próféta vallomásából ma este három vonatkozást emelek ki, de kérek mindenkit, hogy hazatérve vegye elő a próféta könyvét, s olvassa végig az egész 59. részt. Rendkívül megdöbbentő vallomás ez, ennyit előlegben jelezhetek. És azért megdöbbentő, mert amúgy hozzá vagyunk szokva a prófétai feddőzésekhez, ítélkezésekhez. A próféta felemeli ujját, és ítélettel mutat ránk. Mert ránk mutat. Amikor prédikálni tanultam a teológián, a tanárunk azt mondta, ha gesztikulálok a szószéken, és a gyülekezetet meg akarom szólítani (Te, kedves testvére!), akkor ezt ujjamat végighordva kell csinálni: Te kedves testvérem! És ezzel a köröző mozdulattal mindenki eltalálok. De hát nekem nem olyan hosszú az ujjam, mint az isenheimi oltárképen Keresztelő Jánosnak. Igen, Keresztelő János is így prédikált: térjetek meg, mert a fejsze a fák gyökerére vettetett! Krízis van, válság van. Aztán mikor mennek hozzá a riadt emberek, még egyet teker Keresztelő János (és ez rímel is Ézsaiás szavára): viperák fajzatai, kicsoda figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a közelgő veszedelemtől?! Lehet még srófolni? Ézsaiás szava viszont azért döbbenetes, mert bár ez is ilymódon kezdődik, nem így ér véget. Ő is többes szám, harmadik személyben beszél a törvénytaposókról, a hamisakról, a tévúton járókról, a vérgőzösökről, a gyűlölködő szívűekről. De egyszercsak ez a feddőzés átváltozik többes szám első személyű vallomássá. És ekkor már nem azt mondja a próféta, hogy ők meg ti. Amúgy sokat tanultuk mi a prófétákat, s magyar szokás lett, hogy mindig mást teszünk meg hibásnak nem? Most éppen a Világbank, meg a Moody’s, meg a világtőke összeesküvése a hibás, meg a kormány, de mindig valaki más hibás. S talán még az utolsó pillanatunkban is  ezt fogjuk mondani! Néha vizionálok ilyet, hogy temetünk valakit, fölcsapódik a koporsó fedele, felül a halott, és rámutat az álló három orvosra: ti vagytok a hibások, hogy meghaltam! Mindig más a hibás. De milyen döbbenetes, a próféta beszéde itt átalakul, és eztán szám első személyben kezd beszélni. Mi. Így fogom most ezt a három elemet bemutatni, mert így tartoznak össze.

A 8. versben azt mondja a próféta: a békesség útját nem ismerik. Mert nem ismerjük a békesség útját. Mindjárt oldom és bontom is magunkra. Nincs igazság. Nincs igazság a kerékvágásban. Szinte látjuk, a csapáson, amibe be lehet állítani a kocsit, nincs igazság. Értjük, hogy a kifejezés hebraizmus:  nincs igazság a kerékvágásban, ez azt jelenti, hogy az az út, amelyikre ráállítjuk a szekeret, nem az igazság útja. Inkább zsákutca, sehova se vezet, vagy inkább az elveszésbe vezet. Azt mondja a próféta: elferdítik az ösvényeket, és aki azon jár, nem ismeri meg a békességet. Ez nem házi békesség, testvérek, nem annyi, hogy az iskolában az első szünetben összeveszett két barát, a második szünetben pedig kibékülnek, aztán megint összevesznek és megint kibékülnek. Ez a béke, héberül a shalom, a jó rend, amelyben van munka, a jó rend, amelyben van öröm, a jó rend, melyben igazság lakozik. (Ismétlem az előző esték üzeneteit.) És aki ezen a mi csapásunkon indul, a mi ösvényünkön, a mi kerékvágásunkban akar jönni, az nem ismerheti meg a békességet. Nem fogja megtalálni, hírét sem fogja hallani. Kálvin, aki a latin klasszikusokon nőtt föl, alkalmaz egy nagyon érdekes metaforát erre az elveszettségre. Azt mondja, hogy labirintusban járunk. A labirintust így fordítjuk magyarra: útvesztő. Most hadd fordítsam meg Kálvin értelmében: ez nemcsak útvesztő, ahol elveszti az ember az utat, hanem élet-vesztő, a labirintusban minden út halálba vezet. Azt mondja Kálvin: labirintusban vagyunk, de ez nem ketrec, nem tömlöc, nem platóni barlang, ahol ülünk megbilincselve, és a barlang falára odavetül az ideák, az örök valóságok  világából valami árnyék, és mi szeretnénk  ebből megszabadulni. Ez itt útvesztő, ebben menni kell,  s ez a labirintus lényege. Ott az ember belsőleg is kényszerítve van arra, hogy folyamatosan menjen és keresse a kiutat, de jaj, akárhány ajtót nyit, jaj, akárhány nyílásra talál, az mind csapda, az mind elveszéssel fenyeget. Ki vezet ki bennünket innen, ahol szüntelen menni kell? Hol találjuk meg, amit a szívünk legtitkosabb rezdülésével várunk, keresünk? Ez pedig – ahogy a próféta  mondja – a békesség.

A másodszor az emelem ki, amit előbb a 4. verstől olvasunk, majd a 14-15. versben is megtalálunk. Ezt mondja a próféta a 4. versben: nincs, aki az igazság mellett szólna. Majd azt mondja a 14-15. versben: elesett az utcán a hűség, és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. A világ önmaga ellenére forog, az ember életellenesen él. Nem tudom, van-e értelme annak, amit most mondok: életellenesen élünk. A legjobbjaink is mind gyávák. Hol van ma bátor ember, aki az igazság mellett szól? Miért lettünk gyávák? Mert – mondja a próféta – elesett, elbotlott utcán a hűség, hiányzik a hűség. Bár ezt már nem is ő mondja, ezt már az Úr észleli. A 16. versben halljuk: nem tetszett az Úrnak, nem tetszett Istennek ez az állapot. Ránézett az emberre, és azt látta, hogy nincsen hűség. A jogosság pedig nem tud bejönni a kapun. Gyávák vagyunk, testvérek, a gyávaság létvalóságunkká lett, ezért nemcsak azt látjuk, hogy senki sem áll ki az igazság mellett, hanem már arra sincs bátorsága, hogy legalább elkerülje a hamisságot, elkerülje a gonoszságot. Vannak itt értelmiségiek. Látok egy-kettőt. Tipikus 20-21. századi értelmiségi póz lett a be-nem-avatkozás. Az értelmiségi nem avatkozik bele az élet összevissza zajló dolgaiba, fölötte áll, kívül áll, kritikus szolidaritásban marad. De mi az a kritikus szolidaritás? Ki beszél ma igazságról, és hol van a hűség? Mert, aki nem avatkozik be, annak bezárva az ajtói, és ezért nem tud közénk bejönni az igazságosság. Így mondja a próféta: nem jut be a kapun. Az isteni Lélek szeretne az életünkbe betoppanni, szeretne bennünket megbátorítani, szeretne minket fölbuzdítani, hogy álljunk ki az igazság mellett. De nem ez történik, hanem gyávák lettünk, és úgy bezártuk magunkat, úgy berekesztettük magunkat, hogy ezzel mindent ki is rekesztettünk.

A harmadszor a 2. és a 16. versben foglaltakat emelem ki. Azt mondja a próféta a 2. versben: a ti vétkeitek választanak el titeket Istentől. A 16. versben pedig, ahol már Isten szabadításáról szól, ezt mondja: nincsen közbenjáró. Isten és ember között a teremtés okán kvalitatív különbség van. Ezt, jobb, ha minél előbb tudomásul vesszük. Ebben a kvalitatív különbségben ragyog föl a számunkra Isten szentsége, és ez a szentség egyszerre vonzza és riasztja az embert. Egy nagy vallástudós, Rudolf Otto, gyönyörűen írta le ezt a kettősséget. De elég, ha kinyitjuk Bibliát és elolvassuk Mózes égő csipkebokrának jelenetét. De idézhetnénk Ézsaiás prófétát is, aki papként szolgál a templomban, és a szövetség ládájánál szembesül a szentséges istenivel. És ő szent ámulatban így kiált: jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom. Egyszerre él át az ember ellenállhatatlan vonzerőt és riadalmat a szentséges erőterében. Ám a kvalitatív különbség csak különbség, a kvalitatív különbségben még boldogan élhetne Istenével az ember, sőt, tulajdonképpen éppen akkor lenne a boldog élet, ha egyszer végre belátnánk, hogy a teremtő és a teremtmény között végéremehetetlen és végtelen különbség van! Éppen azzal kezdődött a boldogtalanság, amikor az ember elhitte a kígyó szavára, hogy olyan lesz, mint Isten. Mit mond itt a próféta? A vétkeitek választanak el benneteket Istentől. A különbségtevés nem szétválasztás. Amit meg kell különböztetni, megkülönböztetjük, de az nem jelenti azt, hogy el is szakítjuk, el is választjuk. Itt azonban már elszakadásról beszél a próféta, sőt fokoznia kell a leírást: nincsen közbenjáró, nincs, aki közvetítene Isten és ember között, nincs, aki eljárna profán és szent között, nincs, aki összhangot adna vétkes és megbocsátó között, nincs, aki hidat verne az örökkön élő és életellenesen élő között. Nincs, aki a sötétségben tapogatózónak világosságot gyújtana, nincs, aki a labirintusban bolyongó ember kezébe Ariadné-fonalat adna, hogy kitaláljon onnan. Nincs, aki odaállna az ember mellé, és azt mondaná: miért vagy te olyan gyáva, miért nem állsz ki az igazság mellett, hogy aztán halálig szégyenkezd magadat, mert gyáva voltál, - miért nem követed a jogosságot?

Bajban vagyunk. Sorolhatnám még a jeleket, akár csak ennek a résznek a kapcsán, hogy milyen mélységeket mutat meg a próféta. Dante pokla ehhez képest bedekker, kellemes útikönyv. Ugyan hova térjünk be, a pokol melyik bugyrába töltsünk egy-két kellemes percet? Amit itt a próféta leírt, az a halálba, elveszésbe, az istennélküliségbe, az Istentől való elszakítottságba, a teljes vakságba, a semmibe való zuhanás egy-egy mozzanata. Bajban vagyunk, válság van. Van-e váltság? Van-e megváltás? Ezt ígéri az Úr: eljön a megváltó, eljön Krisztus. Ez a mi ádventünk, erre készülődünk, ezért igyekszünk az ébrenlétnek, az ottlétnek, a rendben létnek, és a munkában való létnek a valóságait kitölteni. Krisztus eljön, mint megváltó. Most a bajban-lét  három vonatkozásához szeretném hozzákapcsolni jövetelének módját.

Az első diagnózisnál azt hallottuk, hogy nem ismerjük a békesség útját. Krisztus úgy jön el, mint a békesség fejedelme, és az Ő útja egyenes út. Ő maga az út. Én vagyok az út, az igazság és az élet – mondja tanítványainak (Jn 14:6). Az a Krisztus-követés, melyre mesterünk meghív bennünket, voltaképpen nem is egyéb, mint szüntelen ádventezés. Van egy szép énekünk, így ér véget: „Vezess engem utadon, magad légy az út, melyen lelkem a halálból életre jut.” (462:3) A Krisztus-követés semmi egyéb, mint a békesség útján való járás, és szüntelen közeledés a teljes krisztusi valósághoz, az Ő második eljöveteléhez, a teljes, abszolút ádventhez. Azt is hallottuk a próféta második leírásában, hogy életellenesen élünk. Súlyos szavakat mondott a próféta: nincs, aki az igazság mellett szólna, elesett a hűség, és aki arra igyekszik, hogy elkerülje valahogy a gonoszt, előbb-utóbb mégis prédává lesz (tehát vagy tevőlegesen résztvesz a gonoszságban, maga is zsivány és haramia lesz, vagy áldozattá válik). Bajban vagyunk. De azt ígéri Isten, hogy az a Krisztus, aki eljön, maga lesz az igazság. Krisztus élete az igazság, és Krisztusban találjuk meg a hűséget. Csodálatosan mondja az őskeresztyének szép himnusza a Filippi levélben Krisztus útjáról, az Ő aláereszkedéséről, engedelmességéről, hogy emberformát vett fel, rabszolga halált halt, és Isten Őt ezért fölmagasztalta, és olyan nevet adott neki, ami minden név fölött van, és amely névre minden térd meghajol. Mennyei és földi alattvalói. (Fil 2:5-12) Teológiai nyelven, Isten vindikálta Jézust a hűségéért. Isten vindikálta Jézust, aki nem volt gyáva, mert kötélből ostort font, és kihajtotta a pénzváltókat a templomból, mert nem hagyta, hogy Isten szent nevét megköpdössék. S nem törődött bele, amit a rabok szoktak a hasukra tetováltatni: bűn az élet! - hogy úgy sincs igazság. Jézus engedelmes volt, hűséges volt mindhalálig, mégpedig a keresztfa haláláig. Mi életellenesen élünk, Krisztus a mi életünkért hal. Ez az a t betű, testvérek, mely által a válság váltság lesz, ez a „t” betű a keresztnek a jele. Ha kiveszed a keresztet, marad a válság. Ha odaállsz a kereszthez, ott fordul meg minden, és ott változik meg minden.

S végül azt hallottuk, hogy a baj ijesztő jele, hogy nincsen közbenjáró. S ha nincs közbenjáró, akkor a nagy lét-gyávaság, az embernek ez a mindenből való visszahúzódása, és hogy önmagára zárja az életét, mert meg akarja magát óvni minden rossztól, abban csapódik le, hogy nem érkezik meg hozzá a jó, nem érkezik meg hozzá a közvetítő, nem érkezik meg hozzá a hűség, nem érkezik meg hozzá a szabadítás. Isten megmentő, megváltó, megfordító szeretetét elzárja magától. A pünkösdi tanítványok bezárkózottságát hadd idézzem. Együtt voltak bezárkózva  a zsidóktól való félelem miatt. És mi Isten lelkének az ősmozdulata? Kinyílt az ajtó, és ki kellett menniük és el kellett mondaniuk Isten szeretetét és dicsőségét azoknak, akik a 73. zsoltár szava szerint fölköpnek az égbe. Erről beszél a 73. zsoltár, amikor a gonoszok szerencséjén lamentál. Azt mondja: mindig szerencséjük van, kövérek, gazdagok, tokát ereszt, gőgös, és fölköp az égre. Én ilyenek közé nem állnék be, testvérek, ne is haragudjatok! S ti elmennétek ilyenek közé? De mi történik pünkösdkor? Ki kell menni, mert zúgó szélnek zendülése támadt, és eltöltötte a félelemnek, a gyávaságnak, a megvertségnek, a tétlenségnek, a semmittevésnek a világát. Mit mond Ézsaiás próféta? Eljön az Úr az Ő dicsőségében, mint a sebes folyóvíz, amit az Úrnak szele hajt.

Ha nem hozott volna az utóbbi néhány évben annyi iszonyatot a szökőár, azt mondanám, hogy mint a szökőár, úgy jön el Isten dicsősége, és elsöpör mindent, ami gyáva, nyomorult létünkhöz, válságban-létünkhöz tartozik. Mint a sebes áradat jön el. Igen, lett zúgó szélnek zendülése, amely eltöltötte azt a helyiséget, ahol bezárkózva tartózkodtak, és kisöpörte a tanítványokat az utcára. Talán minket is kell kisöpörni, testvérek, azokból a zugokból, vackokból, egérlukakból, amikbe behúzódunk és – ahogy a próféta mondja – csak jajongunk és búsulunk, és elszakadásról, és reménytelenségről és elveszésről lamentálunk, - miközben jön a Szabadító.

Legvégül ez áll: eljön Sionnak a megváltó – ezt ígéri Isten. Ez egy sokértelmű szó, s talán úgy tudnánk legjobban visszaadni: megmentő. De mondhatunk megváltót is, hiszen most váltságról beszélünk a válság kellős közepén. De hadd kerekítsem a szó értelmét így: megmentő az, aki kihúzza a fuldoklót a vízből. Megmentő az, aki fölébreszti a szunnyadót: ég a házad és rád ég! Fölébreszti a szunnyadót, légy éber, mert jön az éjjeli tolvaj, és fúrja az alagutat, behatol, betör! Vedd észre az idők jeleit! Megmentő az, aki nyilvánvalóvá teszi, hogy szabad örvendeznünk! Én nem szeretem a dafke-örömet. S ezért nem szeretem a kabarékat sem. Persze, a humoros jeleneteken nagyokat tudok kacagni, de nem szeretem, ha válságidőben a médiumokba hirtelen meggyarapodik a stand up comedy-knek, meg a régi vidám estéknek a műfaja. Kacagj, magyar, felejtsd a bút! Búfelejtő! Nem, én ezeket nem szeretem, mert ez amolyan dafke-öröm, ál-öröm, ez csinált öröm. Ha valaki végignézi az 1950-es évek filmarchívumát, lám, csupa móka, kacagás. Nem akarok most holtukban színészeket megbántani, kik nagy színészek voltak, s eljátszották a szerepüket. Talán emlékszünk, Páger Antalra a Hattyúdalban, ahogy „A Villa Negra, nem apácazárda...” kezdetű, fantasztikus slágert énekelte. Mikor? Amikor az 1960-as évek elején ezrek meg ezrek lettek öngyilkosok Magyarországon, mert mindenüket elvitték, amikor százezrek keltek útra, hogy elmeneküljenek a tsz-esítés elől. És mi volt a vidám dal kulisszája? Épült a József Attila lakótelep a sztahanovistáknak. A Villa Negra nem apácazárda! Milyen kedves, szívmelengető dal volt ez. Ám ez nem igaz öröm. Jézus tanít meg bennünket arra, hogyan kell örülni. Emlékeztek, idéztem egyik estén, amikor az örömről volt szó: sírhat-e a násznép, ha vele van a vőlegény? És böjtölnek-e, amikor lakodalom van? Hát micsoda nonszensz: üdvözítőnk van, válságot szerző Krisztusunk van, de a keresztyének orra a földig lóg!

 Aztán ez a megmentő igazságot hirdet, és emlékeztet bennünket Isten jó rendjére. A mai világ természete anarchikus, az életünkben a zűrzavar uralkodik, mely mindent tönkre akar tenni. A Megváltó emlékeztet Isten jó rendjére, mely fennáll és örök, és szentséges. Szinte ijesztő, de ki kell mondanunk, hogy Isten csodálatos teremtése el bírna lenni az ember nélkül is. Nehogy azt higgyük már, hogy az Örökkévaló Isten, aki csillag milliárdokat teremtett, aki univerzum ura, úgy nagyon kétségbeesne, ha mi eltűnnénk. Mi, rendbontók. Isten szeretetének abszolút jele, hogy lehajol érettünk és megment bennünket! Nem a rendjét menti meg, hanem minket ment meg. Nem az igazságot menti meg, hanem minket, hamisakat ment meg. Mi nem vagyunk függvénye az örök és jó rendnek, mi abba beléphetünk. Ezért küld Isten megmentőt.

És végül a munkáról is hadd szóljak, a szeretett és gyűlölt munkáról. Szeretjük a munkát, mert a munka gyógyít, s persze gyűlöljük is, mert a 20. század borzasztó diktatúrái démonivá tették a munkát. Kiírták a koncentrációs táborokra, hogy Arbeit macht frei, pedig oda megsemmisíteni vitték az embereket. Pol Pot, aki a párizsi egyetemen kitanult valami marxista filozófiát, kitalálta, hogy a kambodzsai parasztokat át kell nevelni, - ebbe az őrült ötletbe két és fél millió ember pusztult bele néhány esztendő alatt. Ezek a munkának a meggyalázásai. A Megváltó ment meg bennünket a jó munkára. A szeretet munkájára, a munkás szeretetre, melynek van reménye és gyümölcse. Igen, a mi Mesterünk a szeretet munkájához utasít, hogy ezt végezve várjuk Őt, mert boldog az a szolga, aki így várja az ő urát.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ézsaiás próféta nem másokra mutogat, hanem ezt mondja: mi tapogatjuk, mint vakok a falat, mi morgunk, mint a medvék, mi mindnyájan. Istenünk, sokak Előtted a mi gonoszságaink, elpártoltunk és megtagadtuk az Urat, eltávoztunk Istenünktől. Szóltunk nyomorgatásról, elszakadásról, gondoltunk és szóltunk szívünkből hazug beszédeket. S így szól az Úr: a hűség hiányzik, és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. Látta ezt az Úr, és nem tetszett szemeinek, hogy jogosság nincsen, látta, hogy nincsen senki, és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró. Ezért karja segít, igazságot hoz és gyámolítja őt, eljön Sionnak a megváltó azoknak, akik Jákobban megtérnek hamisságukból.

Bajban vagyunk, válság van, de van váltság is. Aki az én tanítványom akar lenni – mondja Mesterünk – vegye fel a maga keresztjét, vegye fel azt a „t” -t, és úgy kövessen engem. Ámen

Imádkozzunk! Urunk, eltévedtünk, és amerre lépünk, ahol ajtót nyitunk, és kiutat remélünk, mindegyre csapdába esünk. Nem merünk már a holnapra gondolni, rettegünk a reánk következőktől. Kérünk, hozz ki a zsákutcából, emelj ki bennünket a mélyből, szabadíts meg bennünket.

Urunk, gyávák vagyunk, tétlenül nézzük, ha leköpik azt, ami jó és szent. És már nem is sírunk, hogy elbukott a hűség. Add nekünk irgalmadat Urunk, ha mi hűtlenkedünk is, Te hűséges vagy, Te magadat meg nem tagadhatod.

Urunk, életellenesen élünk. Hajolj le, Megváltó, jöjj el hozzánk, Szabadító, várva várunk, jöjj el hozzánk életnek fejedelme.

Ámen