Úgy jön el, mint gazda

Hadd foglaljam össze röviden mögöttünk lévő három alkalmat. Várakozásról beszélünk, de még inkább készenlétről, készülődésről, s láttuk, hogy a készenlét ébrenlétet jelent, aztán helyben-létet, majd rendben-létet. Az ébrenlét az időhöz kötött bennünket Itt az idő értette meg velünk, hogy Jézus nem ijesztget bennünket, hanem ébrenlétre buzdít, hogy így készítsük magunkat eljövetelére. A helyben-lét az örömöt nyitotta meg előttünk, az örömben csak akkor lehet részesedni, ha benne van az ember, táv-örömről nem tudunk. A rendben-lét pedig azt mutatja, hogy ha nincs helyes ítélet az életünkben, nincsenek helyén a dolgaink, ki van ficamodva a világ, addig mi sem vagyunk rendben.

Ma egy újabb dimenziót fogunk megnyitni, mely a rendből is következik, de következik az ébrenlétből, a helyben-létből is, szinte azt tudnám mondani, hogy ez rekapitulálja az előző hármat, és ez a munkában-lét. Tudam, sokan munkából jöttek, és szeretnének egy kicsit leereszteni, szeretnék, hogy az Ige ellazítsa a lelkünket, hogy megfrissülve mehessünk tovább, de itt van előttünk Jézus példázata, ez a munka világából való. Ha valakinek van újszövetségi szómutató szótára, ajánlom, nézze meg: Jézus szinte leggyokibb szava a cselekvés. Milyen érdekes! Jézus legtöbb példázatában nem csak úgy történik valami, hanem csinálnak valamit. Nemcsak úgy megesnek a dolgok, hanem az emberek a cselekvés, munka által kapcsolódnak egymáshoz. És máris itt a kérdés: lehet-e várakozni annak, aki munkában áll, nem üti ez a kettő egymást?

Itt is el kell mondanom, hogy a munka is ugyanolyan áhított és gyűlölt valami, mint a rend. Tegnap elmondtam, hogy a rendet egyszerre áhítjuk és gyűlöljük. A munkával is így vagyunk. Áhítjuk a munkát. A lélek kutatói alkották ezt a kifejezést: munkaterápia. Legutóbb, a zsinatunkon, a zsinat elnöke egy depressziós pillanatban, ránk csattant, hogy mi bajunk: talán depressziós a zsinat? Kénytelen voltam erre munkaterápiát javasolni. A depressziós embernek csinálnia kell valamit. Az egyik öcsém, ahogy az néha gyerekekkel szokott lenni, amolyan örökmozgó gyerek volt, szétrúgta a ház falát. Nem bírtak vele a szüleink, kétségbe voltak esve.  Aztán az egyik nagybátyánk, egy mérnökember, azt javasolta: mit bíbelődtök ezzel a gyerekkel, adjatok neki munkát! Értelmes munkát. De mi legyen az? Kimentek a szerszámos kamrába, volt ott egy doboznyi elhajlott rossz, rozsdás szög, édesapám fogta az üllőt meg a kalapácsot és a szögeket, és azt mondta: na, kisfiam, egyenesítsd ki ezeket a szögeket! Öt éves lehetett az öcsém, de fogta a kalapácsot, s három perc alatt ki volt egyenesítve minden szög. Akkor édesapám azt mondta: na, várj egy kicsit kisfiam, mindjárt hozok valamit. Majd kiment megint a szerszámos konyhába és újra elferdítette a szögeket. Kellett a munkaterápia.

A munka gyógyulást sejtet. Természetesen, értelmes munkáról beszélünk, mert az értelmes munkának gyümölcse van, a munka valami célra tart, eredmény lesz belőle. Aki dolgozik, olyan tevékenységet végez, melynek gyümölcse lesz. Úgy is mondhatjuk, a munka terhelés. Bár én sem szeretem, ha egy várandós édesanyára azt mondják, hogy terhes, ám a terhes szóban benne van a termés, hogy a kilenc hónapnyi várandósságból, abból, hogy az édesanyának ki kell hordani a gyermeket, éle-gyümölcs lesz. Az anyaméh gyümölcse jutalom, - mondja a zsoltár. A munka teher, de értelmes teher, amit azért vesz az ember a vállára, mert valami  áldás kerekedik belőle. Áhított dolog tehát a munka, mert a tétlenségnél nincs rosszabb. Még a lusta ember sem tud tétlenkedni, mert a lusta ember sem tétlenkedik, hanem lustálkodik.

Ugyanakkor, azt is el kell mondani, hogy a munka gyűlölt valami is. Pontosan úgy, mint a rend. A munkával is így vagyunk. Gyógyítunk a munkával. A világot, a kultúrát, a civilizációt munkából építette fel az ember, azn nem csak úgy lett. Nmezedékek vére, verítéke, küszködése van ebben a templomban itt. De gyűlöljük is a munkát. Mert a munka fáradtság, mert a munka célja gyakran kisiklik, és értelmetlenné válik a küszködés, vagy mert a munkánk gyümölcsét kiütik a kezünkből. Hallok idős szülőket és nagyszülőket megrepedt szívvel panaszkodni, mert egy egész élet munkáját adták át korhely, mihaszna gyerekeknek vagy unokáknak, akik egy perc alatt eltékozolták. És összetört a szívük. És akkor meggyűlöli az ember a munkát, ahogy nekem is mondták: hát ezért dolgoztam, ezért verítékeztem, ezért kaptam gerincsérvet, ezért operáltak kétszer? Átok lett a munka. Szeretnék mindenkit figyelmeztetni: a paradicsomkerti történetet a henyélő emberek szeretik úgy értelmezni, hogy mikor Isten kiűzte a lázadó embert a paradicsomból, átokként munkát akasztott a nyakába. Ez nem igaz. Ez rossz olvasása a Bibliának, mert amikor Isten megteremti az embert és beállítja az édenkert közepébe, ahol a natúra és a kultúra csodálatosan együtt van, azt mondja neki: műveld és őrizd a kertet. Az ember a paradicsomkertben munkára is mandátumot kapott. Oh, igen, mindig voltak ábrándos lelkek, akik úgy gondolták, hogy a paradicsomkert olyan volt, mint egy trópusi oázis, ahol annyi volt a munka, hogy leszedtük a banánt és megettük. De műveld és őrizd a kertet! A bűnös ember miatt lett átkozott a föld, és ezért kell verítékkel megkeresni a kenyerünket. Hát nem így van? Vörösmarty mondja: az ember fáj a földnek. S valóban, nem tudunk ezen a gyönyörű kék bolygón egy négyzetméternyi területet találni, amit ne szennyeztünk volna be. Olyan ember bűne, mint a kerozin, amit itt hagytak az oroszok maguk után a kunmadaras-i repülőtér talajában száz évig sem fog ott megteremni semmi. Az ember fáj a földnek, nem a munka.

De munka is gyűlölt valamivé válik ember szívében, főle, ha mástól kaptuk azt, ha más bízta ránk. Talán amíg én találok magamnak cselekvést, feladatot, célt, amíg az én ambícióm, hogy mit kell tennem, addig bírjuk, amíg tart a lelkesedésünk. De hogy más…. Különösen a magyar ember van így. Mi virtusos nép vagyunk, mi nemes emberek vagyunk, szeretjük a nemet mondani. Ha más adja a munkát, azonnal ellenzékké leszünk, mi büszke, szittya-kuruc magyarok. Nekem más nem dirigáljon! Milyen a magyar ember? Tessék elmenni egy építkezésre, útbontásra. Egy csákányoz, kilenc nézi. Egy melós, kilenc főnök. Ezt szeretjük, ezt nagyon szeretjük. De komolyra fordítva a szót, valóban akkor válik a szívünkben és a tudatunkban a munka elviselhetetlen nyűggé, elcsavart módon átokká, ha más bízza ránk, ha mástól kapjuk a feladatot.

Fordítsunk most még egyet ezen. A legenda azt tartja, hogy a munkálkodás protestáns erény. De ez csak legenda. Aki valóban végig elolvassa Max Weber híres, hírhedt könyvét, láthatja,  hogy ő sem ezt mondja. Igaz, a reformáció idején ezt prédikálták a reformátorok, és később a puritánok is. Ezt énekeljük a zsoltárban is: Kezeink munkáit tedd állandóvá! De azt tudom mondani, hgy ez inkább legenda, s nem gondolnám, hogy a protestánsok mind munkamániások lennének. Bizony, gyakran kell a fiatalokat arra intenem, hogy egy rendes református ember, befejezi azt, amit elkezdett. Elkezdte az egyetemet – befejezi. Nem szalad el a diplomavizsga elől. Ha elkezdett egy nyelvet tanulni, elmegy és leteszi a nyelvvizsgát. A rendes református ember, ha elkezdte a kertjét fölásni, nem hagyja ott három ásónyom után, mondván, jaj, nagyon süt a nap, majd küld az Isten valakit, és föl lesz ásva. De hogy munkamániások lennénk, nem tudom, talán csak a magunk választotta munkájában. A jézusi példázat viszont azt kérdezi tőlünk, hogy amit Isten bíz ránk, abban is munkamániások vagyunk-e? Amit Istentől kaptunk mandátumként, abban is ugyanúgy helytállunk-e, mint a magunk választotta tevékenyésgekben?

Ezért is, hadd idézzem Luthert, akitől megkérdezték egyszer, hogy ha tudná, hogy holnap eljön az Isten országa, mit csinálna. Luther rögtön azt mondta: kimennék a kertbe és elültetnék egy almafát. Ez az igazi munka, ez az Úr Jézus Krisztus munkával való várása. Nem azt mondta Luther, hogy kimennék, és tágra nyitnám a kaput, hogy be tudjon jönni, vagy felgyújtanám az őrtornyot, hogy jó messze világítson, hogy idetaláljon, hanem elültetnék egy almafát. A gyümölcs reményében ültetünk ugyanis fát. A faültetéssel az ember olyan tevékenységet végez, amely túlmegy az ő életén, túlmegy a sorsán, a személyiségén. Valóban gyümölcsöt teremthet. Talán így kell belépni a jézusi példázat világába, s belátni, hogy a készenlét nem tétlenség, hanem munka. Mit mond Jézus a példázatban? Azt mondja, az a boldog, aki azt végzi, amit az ő ura rábízott. Lukács is közli Jézusnak ezt a példázatát, és azt mondja: elment a ház ura lakodalomba, és rábízta az egyik szolgájára a háznépet, a házat, a jószágot, adjon nekik eledelt. Ennyi a munka! És az a boldog szolga, akit a ház ura abban a munkában talál, amit rábízott. Hogyan jön el Krisztus? – mint gazda. Hallottuk eddig, hogy eljön, mint éjjeli tolvaj, eljön, mint vőlegény, eljön, mint bíró. És most: eljön, mint gazda, mint a ház ura, mint megbízó. Tehát nemcsak eljön, hanem visszajön. Mi nem egy jövőbe előrevetített reménység beteljesülését várjuk, hanem visszavárjuk urunkat. Ez a boldogító titok! Ki jön vissza? A gazda jön vissza, az én uram, az én királyom jön vissza. Hogy kezdődik a Káténk? – az az én vigasztalásom, hogy életemben és halálomban nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómé, Jézus Krisztusomé. A gazdámé vagyok, aki visszajön. A munka-mandátumunk értelme is így fénylik fel. Így értjük meg, hogy nem én találtam ki magamnak, hogy mit kell keresztyénként csinálni, nem én raktam össze a dolgaimat. A munka nem pachwork – mindenféle szálakból összehordott rongylabda. Ezért mondom ezt ilyen hevesen, mert állandóan kísérti a keresztyénséget az a felvetés, hogy füleljünk: mit mond a világ, mire van szüksége a világnak. Mi ráadásul egy mélyen szekuláris világban élünk, az emberek félig ateisták, félig pogányok, kicsit bolondok, kicsit reménykedők, s valamit akarnak tőlünk is, kapni akarnak valamit - na, kérdezzük meg őket, mit akarnak? És amit akarnak, azt csináljuk. De ez végzetes tévesztés.

A példázatbeli szolgának nem a szolgatársak mondják meg, hogy mit csináljon. A gazda mondja meg neki. Kicsoda a hű és bölcs szolga? -, akit az ő ura gondviselővé tett háza népén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt, és ő azt tesz! Értjük a példázatot. Egy konkrét eset áll előttünk, a szolga azt a feladatot kapta, hogy a maga idejében, tehát esteadja ki a vacsorát szolgatársainak. Ki a gonosz szolga? Aki azt mondja: nem jön vissza az én uram, ott maradt a lagziban... elrabolták a menyasszonyt, ő is lóra kapott, hogy visszahozza, az el fog tartani egy darabig. Késik az én uram. S akkor mit csinál? Elkezdi verni szolgatársait, hozzákezd enni, inni, dorbézolni, részegeskedni, - megteszi önmagát úrnak. Nem úgy van tehát, hogy ne tudnánk, mit akar tőlünk a mi Urunk és Krisztusunk, s felette érdeklődnünk kellene mindenfelé, hogy mi a keresztyén ember dolga. Nem úgy van, ahogy a világ állandóan közöl egy feladványt a keresztyénekkel, és nagyon-nagyon igyekeznünk kell, hogy azt megvalósítsuk.

Mondok erre is példát, mindenki meg fogja érteni. Amikor 1956 után újrakezdődött a tsz-esítés, sok pap azt prédikálta, hogy ez az Úr akarata, a magyar gazdák menjenek be a tsz-be! Igen, volt, aki ezt prédikálta, kitüntetést is kapott érte. Meg arról is prédikáltak templomokban, hogy az most Isten akarata, hogy a magyar paraszt földjét, jószágát, szerszámát, mindenét vigye be a termelőszövetkezetbe, és tegye magát termelési egységgé. S aki ezt nem teszi, hirdették, az az Úr akaratával szegül szembe! Hát akkor, testvérek, nekünk ilyen Istenünk van, hogy harmincegynéhány év után meggondolta magát, és azt mondta, ezt a szocializmusnak nevezett förtelmet elfújom, és most már mindenki dolgozzon a magáén? Isten így, harminc évenként forgatja a gondolatot? Van Istennek örökérvényű mandátuma: a hűségnek, a szeretetnek, a tisztességnek, a becsületnek, a másik szolgálatának, és a szeretetnek minden munkája! Ezt bízza ránk. Nem kell ezt egy párttitkártól megkérdezni, sem Marx Károly könyvéből nem kell ezt kiolvasni, sem valami világfilozófiából megérteni, nem egy okos ideológus fogja ezt ma megmondani, bármekkora szájjal is hirdetik, hogy mire van igénye a mai világnak! A mi kérdésünk az, hogy mit akar az én Uram és Istenem?! Ő mit bízott reám?

Lukács evangélista részletesebben mondja el a példázatot, s találunk benne egy spekulatív gondolatot – tudniillik, a gazda lakodalomba ment, és azt gondolja a szolga, hogy onnan nem jön egyhamar vissza, tehát meghosszabbodott az idő az eltávozás és a hazatérés között. Van egy másik példázatsora Jézusnak, a talentumok példázata, mely gyakorlatilag ugyanerről szól: a gazda kiosztja szolgáinak a talentumokat, a mandátumokat (mert a talentum mandátum és nem tehetség!). Aztán elmegy, és idő múltán hazatér. Ki a boldog szolga? Aki oda tud állni elébe és azt  tudja mondani: azalatt az idő alatt, míg távol voltál, a mandátumot megsokszoroztam. És ki a gonosz szolga? Aki azt mondja: nem csináltam semmit. Csak ennyit: elástam és hiánytalanul visszaadom, amit adtál. Mert tudom – mondja ez a gonosz szolga –, hogy te gonosz gazda vagy, mert ott is aratsz, ahol nem takartál, ott is aratsz, ahol nem vetettél. Mit mond a gazda? Igen, igen, így van! Mert ilyen az Isten. Ott is arat, ahol nem vetett, - ott is aratni akar, ahol neked kell vetni, ott is gyümölcsöt akar látni, ahol neked kell elültetni a fát, ott is azt akarja látni, hogy a szolgák asztalán eledel van, ahol éppen Ő nincs ott, és nem Ő osztja az ki eledelt. Ott is kell tudni kenyeret adni, ahol nincs varázsütésre manna, ott is kell tudni vizet adni, ahol nem fakaszt Mózes a kősziklából vizet, ott is kell tudni húst adni, ahol nem szállnak alá fürjek, - mert Ő ilyen. Boldog az a szolga, akit az ő ura munkában talál, amikor hazajön. Mert nem az a kérdés, hogy rövid az az idő, vagy hosszú az az idő, ami az eltávozás és a visszajövet között eltelik, hanem az a kérdés, hogy kaptam-e mandátumot és végzem-e a dolgom? Istennek az a titka, hogy akit Krisztus által egyházába meghív, annak keresztyén létéhez azon nyomban mandátumot is ad. Pál apostol gyönyörűen írja az 1. Korinthusi levélben, hogy hányféle szolgálat van az egyházban, s mindegyik a Lélektől való. Van olyan szolgálat, hogy az embernek vállán kell vinni az egész világot, és van olyan szolgálat, ami csak annyi, hogy megtörölgetem a mamóka szája szélét, aki fekszik az ágyban. Ezernyi mandátumot bíz ránk Isten a keresztyéni létben, és ezek betöltése jelenti az éber várakozást.

De hallottunk mandátumszegésről is, mely egy feltevésből, egyetlen mondatból indul,  - minden bűn, minden lázadás egy mondatból indul. A paradicsomkertben ebből indult: csakugyan azt mondta Isten? Ebből indul minden rossz: csakugyan azt mondta Isten? Egy kérdés, egy feltevés. Itt pedig az a feltevés, hogy késik a a gazda. Aztán a mandátumszegő szolga megteszi magát úrnak: ő lesz a gazda, ő lesz a tulajdonos,  és új rendet szab, buli-rendet szab: elkezdtek enni, inni, verekedni, egymás szemét kinyomni. Van ilyen „rend” is, testvérek, ezt anarchiának nevezzük (a rendetlenség rendjének), s ezzel igyekszik az ember elfoglalni az Isten helyét. Ide jut az ember, ha az Istentől kapott feladatot, mandátumot nyűgnek, tehernek, átoknak tarja, s magának akar rendet szabni. Amikor a modern ember fellázadt Isten ellen, és nemcsak graffitikkel írta ki az utcákon, higy Isten halott, nincs Isten, hanem beleírta azt a saját szívébe is, nem kellett egy fél évszázad sem, és állat alatti mélységre süllyedt le az ember. Amit a 20. században el tudott követni az ember, az az állati valóságnál is iszonyatosabb. Bestiális, förtelmes. Auden-nek, az angol-amerikai költőnek van egy verse Isten haragjáról, melynek ez az utolsó szava: förtelem. Förtelem. Ezt tudta  elvégezni az Isten nélküli ember, az isteni mandátumot felrúgó ember.

A mandátum betöltéséhez viszont mond Jézus egy igen érdekes szót, nehéz ezt most nekem lefordítanom. Kicsoda a bölcs szolga? – kérdezi. Ez ugyanaz a szó, amit a szüzekről olvastunk, hogy öt okos volt, öt meg bolond volt. Másutt pedig úgy fordítjuk magyarra, hogy eszes. De én most hadd használjam az Erdélyben használatos szót. Ott azt szokták mondani a talpraesett emberekre, hogy ügyes. Ez bizony nagyon érdekes szó. Itt Magyarországon az ügyes szóról az ügyeskedő jut eszünkbe. Erdélyben más jelent, azt értik ügyes emberen, amit a magyarokra mondanak Amerikában: a magyar megy be utolsónak a forgóajtón, de ő jön ki elsőnek. Kicsoda az ügyes szolga? - kérdezi Jézus. A görög szó (froneszisz) célra irányuló gondolkodást jelent. Ez sajátos képessége az embernek, bár nem értek nagyon sokat az etológiához, azt tudom mondani, hogy  ez jelzi az ember és az állat közti különbséget. Az állati létben egészen minimális, halvány, vagy csak néhány behatárolt tevékenységre mondhatjuk el, hogy célzatos, és az éppen adott feladatot meghaladó, jövőre irányul. Az emberi cselekvés azonban célra irányuló. Az állat mindig egy közvetlen feladatot akar megoldani. Én is tanultam biológiából az evulució-elméletet, mely azt bizonygatja, hogy tulajdonképpen a halak is okosak, mert ha az akváriumba betesznek néhány üveglapot, s mögéjük teszik az eledelt, a hal addig úszik, amíg ki nem kerülgeti az üveglapokat. De nem okos, hanem éhes, ezért megoldja ezt az egy közvetlen feladatot. És miért nem okos a hal? Mert ha a következő alkalommal másképp teszik be az üveglapokat, megint kezdődik vergődése. Egészen más, amiről a fronészisz szó beszél, ez célra irányultó gondolkodást jelent, úgy mint az okos szüzeknél. Mi az okos szüzek célra irányult gondolkodása? Elmennek köszönteni a vőlegényt.

Tudják, hogy éjszaka lesz, amikor égő mécseseket tartanak majd magasra. Hát visznek magukkal olajat, mert az kell hozzá. Célra irányuló gondolkodás ez. Mi a balga szüzek balgasága? Ők olyanok, mint a hal az akváriumban, nincsen olajuk, és akkor lóti-futiba kezdenek, hogy szerezzenek valahonnan. Csak közben lemaradnak az ünnepségről.

Mi az okos szolga okossága, célra tartása? Hogy azt végzi, ami a feladata, amit mandátumba kapott. Szolgatársai számára kell az asztalra eledelt tennie, és fenn kell maradnia és virrasztania kell mindaddig, amíg a gazda nem kopogtatja a kaput, hogy megnyissa neki. Ez célra irányuló gondolkodás. Egy Biblia-magyarázó azt mondja, hogy szinte szemellenzőséggel határos ez a magatartás! Én azonban hadd hivatkozom Bonhoeffer-re, a nagy német teológusra, aki ilyen szót mond erre: együgyűség, vagyis: egy-ügyűség. Mert tényleg milyen az egy-ügyű ember? Nyilván nem a magában dudurászó autista, s nem is a falu bolondja, meg a monomániás. Hanem az, aki vállalja, hogy ügye van, egy ügye van, mandátuma van. Mi az az egy ügy? Hogy a gazda vissza fog jönni. Nem tudja, mikor fog visszajönni a gazda, nem tudja az órát, sem a napot, de vissza fog jönni. És az együgyű ember nem tesz mást, mint készül, éspedig úgy, hogy a betölti mandátumát. Úgy várakozik, hogy a dolgát végzi.

Az utolsó kérdés ma is az, amit eddig minden este feltettem, hogy miképpen van jelen az, akinek érkezését várjuk? Van már tapasztalatunk, mert láttuk már a váratlan eljövetel néhány dimenzióját. Előbb a Jézus inkognitóját láttuk, aztán Isten örök örömét, majd az igaz ítéletet, ezek jelzik a drámát, ahogy Krisztus eljön. Most a munka dimenziójában azt mondjuk, hogy jelenlétét a gondviselésben tapasztaljuk meg. Isten felhozza napját jóra és gonoszra, esőt ád igaznak és hamisnak, eledelt ád az ég madarainak és mezők vadjainak. Ez az Isten dolga, - szoktuk mondani. Lám, Ő teszi a dolgát. Szüntelenül. Továbbá, Szentlelke szüntelen átalakító munkát végez. A Galata levélben Pál csodálatos szavakkal magasztalja és ajánlja a Lélek gyümölcseit. Akiben az Isten Szentlelke munkálkodik, annak az élete elkezd gyümölcsöt teremni: öröm, jóság, szeretet, békesség, alázatosság, hűség, -  és ezek ellen nincs törvény, ezek ellen nincs mit mondani, mert ezek az isteni mandátumot jelzik bennünk. Arra buzdítok hát ma este mindenkit, hogy az Ige szavai szerint ne csak ébrenlétben, ne csak helyben-létben, nem csak rendben-létben, hanem munkában-létben is töltse várakozása idejét, s így készítse magát a mi Urunk Krisztusunk eljövetelére.
Ámen

Imádkozzunk! Urunk, fáradtság és kudarc mögé szoktunk bújni, noha csak restek vagyunk. Fáradtságra, kudarcokra, céltalanságra hivatkozunk, és úgy teszünk, mintha munkát keresnénk, és közben ezerszer elmegyünk a jó ügyek mellett. Áhítjuk most erőidet! Add teremtő Lelked hatalmát, kérünk, újítsd meg a mi jókedvünket a jóhoz.

Urunk, lázadók vagyunk, s azért nem végezzük a jót, mert nem akarunk Néked engedelmeskedni. Nem akarjuk, hogy Te légy az Urunk, nem akarunk a Te tulajdonod lenni, nem akarunk a Te házadban élni. De jaj, amit birtokolunk: házat, hajlékot, hazát, állást, munkát és önmagunkat, azt mind-mind rosszra fordítjuk Nélküled. Urunk, kérünk, emlékeztess bennünket önmagunkra.

Urunk, beszűkült tudattal űzzük a rosszat, és gőgösen elnézünk a boldogító cél fölött. Kérünk, ragyogtasd ránk Krisztus világosságát, aki által a világ alapjainak felvettetése óta munkálod számunkra a jót. Ragyogtasd föl nekünk Krisztust, akiben megszerezted nekünk az örök jót, az üdvösséget. Ragyogtasd föl nekünk Krisztust, akiért hajlékodba, mennyei dicsőségedbe fogadsz minket.  Add Urunk, hogy a mi igaz kérdésünk ez legyen szüntelen: Itt vagyok Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Ámen