Úgy jön el, mint bíró

Kedves testvérek, már az előző két estén is láttuk, hogy sokféle hasonlat mutatja, miként jön el Krisztus. Ezek a képek egész életünket behálózzák. Mert voltaképpen az egész életünk várakozás. Azt is láttuk, hogy ez a várakozás nem a tétlenség. A keresztyén életvárakozás: készülés, - készülünk, hogy készen legyünk, mert (s engedjétek meg, hogy stand up comedy-kből való szójátékkal éljek) aki nem készül, az előbb-utóbb kikészül. Tehát a keresztyén élet szüntelen készülődés. Mikorra legyünk készen? Amikor Krisztus úgy jön el, mint...

Eddig az idő valóságát és az  öröm dimenzióját láttuk. Ma sokkal nehezebb területre lépünk. Bár idő is rendkívül bonyolult valami, s az öröm még inkább, ma nem kerülhetem meg, hogy egy nehezen kibogozható szövevénybe lépjek be. Pál azt mondja vallomásában: „végezetre eltéteték nékem az igazság koronája, melyet megáld nékem ama napon az Úr, az igaz bíró.” Krisztus úgy jön el, mint bíró. Erről Pál apostol a Thesszaloniki levélben is beszél, és Jakab apostol is szól róla („a bíró az ajtó előtt áll” – mondja, rettenti, inti a méltatlanul viselkedő embereket), de ezt találjuk a Jelenések könyvében is, ahol Jézus így is üzen a hét gyülekezetnek. Tehát, ha azt mondjuk: bíró, akkor igen bonyolult dimenzióba lépünk be, s ez a dimenzió a rend. A rend világa a legbonyolultabb a világon. Ha azt mondom, éberség, azt még értjük az időhöz kapcsolva. Ha azt mondom, öröm, azt érti a szívünk, hiszen ízlelni tudja az örömet. Ha azonban azt mondom: rend, ezzel egy egyszerre utált és áhított szót mondok. Utáljuk és áhítjuk. Utáljuk, ha nekünk kell rendbe tenni az életünket, utáljuk, ha reguláznak bennünket. Utáljuk, ha a politikában megjelennek a rendcsinálók, utáljuk, hogy csak a Böszörményi-út 28.-tól a villamosmegállóig százféle tábla van az úton, amelyek szabályozzák a forgalmat. De nagyon áhítjuk a rendet, ha rendetlenségbe zuhant az életünk. Ekkor rendőrért kiáltunk. Olykor a legcinikusabb istentagadó is eljutott oda, hogy rendőrért kiáltott: rendőr-istenért. Voltaire, aki nagyon szeretette froclizni a keresztyéneket, sőt kifejezetten  gyűlöletet szított ellenük, zűrzavarba került az élete végén csak leírta, hogy „ha Isten nem volna, ki kellene találni.” Kell lennie valakinek, aki legfőbb tekintélyként rendet rak az életben. Hát kiabál az ember egy ilyen rend(ező) Istenért, rendőri rendért. Egyszóval: egyszerre utáljuk és áhítjuk a rendet. Ez pedig jól megmutatja, hogy mennyire zavarodott az embe, milyen nagy bennünk az össze-visszaság.

Beszéljünk még néhány olyan vonatkozásról, amit ide kell majd hallanunk az Ige részletes kifejtésekor. Először is, ott mindig van bíró, ahol igazságról van szó. Igen bánt, hogy a magyar közbeszédben és jogi gyakorlatban az utóbbi húsz évben szinte teljesen eltűnt az igazságszolgáltatás kifejezés, és helyette bejött jogszolgáltatás. Ma a bíróságok jogszolgáltatók lettek, s ezért aztán a perek tizenöt évig is elhúzódnak. Mindazáltal azt hiszem, Magyarország vissza fog térni az igazságszolgáltatás elsőbbségéhez. A bírónak igazságot kell szolgáltatnia. Ez bírói funkció. Különösen akkor igényeljük ezt, amikor az én igazamról van szó, mert az én igazam nélkül nem állhat helyre a világ rendje. Elsikkadt történet lett Magyarországon a rendszerváltozás után sürgetett és remélt igazságtétel, s ebben a mulasztásban fövünk húsz éve. Tele is van az ország keserű emberekkel, mert az ő igazságtételük nélkül a világ rendje sem áll helyre.

Továbbá, bírói funkció a szétválasztás is. A krizis görög szó magyarul döntést (vagy választást) is jelent. A bírónak döntenie kell. Persze, nem úgy, mint Arany János bírója A fülemile című versben („jobbra ütök: nekem fütyöl, balra ütök: nekem fütyöl, elmehetnek!”). A krízis választási kényszer, és a bíró méltósága, bölcsessége abban van, hogy tud dönteni, a többé-kevésbé egyenlő állítások között. Ezt mi magyarok jól ismerjük, hiszen mi jussoló nép vagyunk. Örökségi perekben, meghagyásokban keressük, kinek mennyi jár! S ha nem egyezünk,  hát bíró dönti el, hogy kinek mennyi jár, hacsak szét nem téptük már a cihapárnát, el nem szállt a toll, s nem maradt semmi.

Bírói funkció a stratégia. Stratégának nevezték régen a hadvezért, aki megtervezte és eldöntötte a következő harci lépést. A stratégia szó azt is jelenti, hogy csatába vezetés, tehát aki a csatába vezetett, az volt a stratéga. A stratégiához pedig, ahogy Arisztotélesz leírja, hozzátartozott a taktika is. A taktika: lépés. A bírói döntés pedig az olyan lépés, mely megmutat egy útat, merre mehetünk, merre menjünk. Jézusnak van erről példázata. A király háborúba akar menni, kiküldi kémeit és kinyomozza, hogy az ellenfélnek hány katonája van. És aszerint dönti el, hogy hogy van-e esélye a győzelemre. Egyébként csak békefeltételekről fog tárgyalni. A stratégia az esélyről való döntést jelenti.

Aztán az esztétika világába is be kell lépnünk, ott is a krízis szóból leszármaztatva megjelenik a kritériológia. Milyen kritérium szerint ítélünk szépnek vagy rútnak valamit? Abba nem szoktunk belehalni, ha valamit szépnek mondanak, noha csúnya, és abba sem haltunk bele, hogy most megjelent egy új országalbum, mely tele van giccsel. Ám ítélni arról, hogy a szép, csak valamilyen kritérium, mérték szerint lehet. Mert szép nélkül nem tudunk élni. A csúnya is csak a széphez képest csúnya, a szabálytalan is csak a szabályoshoz képest szabálytalan. Johann Sebastian Bachot egyszer megrótták, hogy nem úgy komponált meg egy fúgát, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Erre Bach azt mondta: a szabályok nem azért vannak, hogy betartsuk őket, hanem, hogy éljünk velük. S ki merné ma közülünk Bachnak felróni, hogy a D-moll toccata és fuga hibás? Ezért mi magunk is bírók vagyunk, amikor elmegyünk valami mellett, jés azt modjuk: jaj, de csúnya ez az épület (Budapest, sajnos, tele van ilyenekkel)!

És még egy vonatkozást hozok ide, ez a hegemónia. Az antik világban hegemónnak nevezték az uralkodót, mert ő szabott rendet és törvényt. A drákói szigor kifejezést mindenki ismeri, a régi görög világban Drákó volt az, aki új rendet és új törvényt szabott. Mint hegemón, mint akitől származik a rend és a törvény.

S mehetnénk tovább: az ítélethez jön a vád, a panasz, a védelem, a tanú, az eljárás. És egyszerre csak azt vesszük észre, hogy hiszen ilyen az egész életünk. Amikor Pál apostol azt mondja, hogy Jézus Krisztus úgy jön el, mint igaz (mint megbízható, hűséges) bíró, akkor az egész életünknek meg kell rezdülnie, mint egy kifeszített húrnak. Ez a szó (bíró) megrezdíti ezt a húrt. Ilyen az egész életünk. Másból nem áll az életünk, mint eljárásokból, ítéletekből! Én most csak ötfélét soroltam föl, de ha valaki fölnyit egy görög szótárt (a görögöknek mindenre volt szavuk), azt látja, hogy a bíráskodás gyakorlatával egész élet le van fedve. De ne menjünk messzire, mi magyarok talán még jobban tudjuk, hogy nem filozófia az, amit eddig elmondtam. Mi perlő nép vagyunk, szüntelen perlésben élünk. Ezer éve perel a magyar, s még ezer évig fog perelni a. Egyszer valakinek fáradt iróniával azt mondtam, hogy szerintem a magyar nép nem fog kihalni. Dehogyis hal ki, hiszen a magyar ember még a saját koporsófedelét is fel fogja nyitni és kiszól: nekem van igazam! Hány család, gyermek, unoka, dédunoka él úgy, hogy az ősök rájuk hagyták a pert. Két hete találtunk a püspöki hivatalban egy levelet, 1921-ben tették le, és rá volt írva, hogy 90 év múlva bontandó. S mi volt benne? – per és panasz.

De ilyen általában is az ember, mert a magyar is ember, nagyon ember a magyar. De nekünk leginkább nem is egymással van perünk, hanem Istennel. Mióta az ember Isten helyébe akart lépni  (és akar is lépni szüntelenül), azóta Istennel van pere. Ezért mondja Pál apostol a 2. Korinthusi levélben: Krisztusért járván követségben mintha Isten kérne általunk, kérünk, béküljetek meg Istennel! Ahol nincs békesség, ott per van, ahol háborúság van, ott stratégia van, ahol nincs elfogadás, ott szétválasztás van, ahol nem tetszik valami, ott kritériológia van, és ahol az ember akar úr lenni, ott el kell dönteni, hogy ki a hegemón, ki az úr, ki a gazda a háznál!?  Jaj, béküljetek meg Istennel!

Ma este még felolvasok egy másik igét is. Amikor ugyanis arról hallunk, hogy Jézus Krisztus úgy jön el, mint bíró, rögtön rezdül az életünk húrja, mert a bíró szóra a rend egész nagy jelentésvilága ott terem előttünk. És ez a rezdülés bennünk ijedelmes. „Lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Hogy hangzik ez? Engedjünk egy kicsit a fülünknek! Lészen eljövendő ítélni el (el)eveneket és holtakat. Így halljuk: elítélni jön... – pedig az eredeti latin és görög szövegben nem az van, hogy elítélni jön, de mi így halljuk, a magyar fül ezt csak így hallja: lészen eljövendő ítélni el. De hogy jól értsük ezt, és az apostol nagy váradalmát, nézzük az ő nagy életsummáját, amit a börtönből ír, kivégzésére várva. Lám ez is jogi helyzet: halálra ítélték. De mit ír? Én az igaz bírót várom! És miért? Mert be tudja summázni az életét. Azt mondja az apostol (gyönyörűek a szavak), sokszor idézzük: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Harcoltam és bevégződött a harc. Az „agón”, amiből az agónia szó származik, a halálos tusát jelenti. Ugyanez a szó írja Jézus agóniáját a Gecsemáni kertben. Az agónia bevégzése az, amikor az ember saját életakaratát áthelyezi Isten akaratába. Harcoltam – és végére ért a harc. Futásomat elvégeztem. Szó szerint fordítva, futva célba értem. Átszakítottam a célszalagot. És a hitet megtartottam, megőriztem. Nem esett el útközben a hit, nem szórtam el valahol, nem kell érte visszafordulni. Szabályszerűen végigfutottam a küzdőteret, szabályszerűen harcoltam, a hitet megtartottam. És itt jön az, amiről ma este szólnom kell, – a korona, a győzelmi korona. Hogy ugyanis a korona mégsem járandóság. Mert nem azt mondja az apostol, hogy megharcoltam a harcot, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam..., és megyek a bankba beváltani a járandóságot. Hanem azt mondja: az igaz bíró ítélete, döntése nyomán adatik meg nekem az igazság koronája. Mégpedig a legelső és legmélyebb bírói funkció nyomán adatik a korona: tehát nem a filozófiai igazságról való döntés nyomán, nem a juss-igazság eldöntése után, hanem az igaz voltról való döntés nyomán. Az igaz bíró, a hűséges bíró engem ennek a küzdelemnek a végén úgy ítél meg, hogy nem vagyok Isten ellensége. Igaz ember vagyok.

A reformáció legnagyobb vitája a jusztifikációról, az igaznak nyilvánításról folyt. E vitában volt egy erős áramlat, amit forenzikus megigazításnak neveztek. Eszerint Isten bírói fóruma előtt maga Isten nyilvánít engem igaznak Jézus Krisztusért, aki nem ellenségem, hanem a barátom. Csodálatosan mondja az Ige, hogy Ábrahám Isten barátja volt, és akik megbékülnek Istennel, azok Isten barátai lesznek! De nem úgy magától, hanem az igaz bíró ítélete nyomán, az igaz bíró döntése nyomán. Sőt, ő adja nekem ezt a harcot is, ezt a futást is, ezt a célba érkezést is, hogy a hitnek ezt a megtartását senki ne vitathassa el tőlem. Ezért olvasom most a másik Igét, mert sok az óvás, sok a vita, ahogy a versenyek után (sőt közben is) szoktak óvásokat tenni. (Aki szokott néha amerikai focit nézni, ismeri azt a jelenetet, hogy még folyik a harcma labdáért, és már be lehet dobni a pályára egy sárga kendőt. Ez a küzdelem közbeni óvást jelenti. S bár végbemegy még az akció,  de az óvás fennáll.) De sok óvás van a keresztyén életfolytatásban. A legnehezebbet fogom most felolvasni, bár más is óvást tesz ellenünk. A Biblia többször kátégórnak, vagyis vádlónak nevezi az ördögöt, aki állandóan azt súgja a fülünkbe, hogy nem vagy jó, nem vagy alkalmas, ne csináld, hagyd abba, nem érdemes, hülyeség az egész keresztyénség. De most a legmélyebbet szeretném felolvasni. János apostol mondja az első levelében: „Erről ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk, és így tettük bátorságossá Őelőtte szíveinket: hogyha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél és mindent tud. Szeretteim, ha a szív nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez.” Ha vádol a szív. Az én szívem vádol engem, s nem a másik szíve. Ez nem az az eset, amikor egy incselkedő kisgyerek kettéroppantja a mézeskalácsban egybefont két szívet, - ez itt az én szívem. Vádol a szív. És lehet úgy harcolni, lehet úgy futni, lehet úgy a hitet megtartani, hogy az embert a saját szíve vádolja? Hát nem elég, hogy a nagy kátégór, az ördög vádol bennünket, és mennyet és földet betölt az ember elleni váddal? Hát nem elég, hogyha más ugrik nekünk, és hozza, pecsételi, süti ránk a vádját és panaszát? Hát nem elég nekünk, magyaroknak, hogy a bíróság folyosóján éppcsak becsukjuk az egyik ajtót, s már megyünk is a másikhoz? Mit tegyünk ugyan, ha a szívünk vádol? Ráadásul, igen érdekes szót mond itt, - görögül is mondom, hogy érthető legyen: kataginoszkein, ez azt jelenti, hogy tud valamit ellenem. Tud a szívem valamit ellenem, a szívemnek van panasza ellenem! Bizony ez a keresztyén élet nagy drámája, ez a csüggedésünk mélységes oka, olyan nagy az a mélység, hogy beleszédülünk. S emiatt nem mondhatjuk, hogy a keresztyénségünk afféle muszáj-Herkulesség volna. Persze, úgy jó volna. Ó, ha csak a külső körülmények nem engednék, tudnánk mi nagyon keresztyének lenni: dafke-keresztyének. Elmondtam tegnap este, hogy mikor Sáregeresen kezdtem a lelkészi szolgálatot, behívatott a párttitkár leckéztetni.  Hű, azt a félórát! Mert én ott dafke-keresztyén voltam, és jól megmondtam annak a bolseviknek, hogy igenis van Isten, és hinni kell! Muszáj keresztyének is tudnánk lenni, ha már végre rendnek kell lennie. S bátran mondhatnánk is, hogy igaza volt Voltaire-nek, aki a nagy ateisták közé számít, de mégis csak megnyílott a szája, mint a Bálám szamarának, s mondott egy nagy igazságot: ha Isten nem volna, ki kéne találni! Nos muszájból, kényszerből tudnánk, mi keresztyének lenni - de megcsüggedünk, mert a szívünk vádol, mert  éppen a szívünk tud ellenünk valamit. Ezt jelenti a kataginoszkein szó: tud ellenem valamit.

Például tudja a szívem, hogy gyenge vagyok, s alkalmatlan a futásra. Emlékszem, általános iskolás koromban volt egy bajnok tornatanárunk, aki állandóan versenyre készítette a gyerekeket. Jártam én is edzésre. A fiúknak 5 órakor volt az edzés, a lányoknak egy órával korábban.  Mikor a lányok elmentek, jöttünk mi, fiúk és atletizálgattunk. Egyszercsak megérkezett egy nyolcadikos kislány, aki eltévesztette az időpontot. Egyébként a legkitűnőbb atlétikai tehetség volt. A tornatanár azt mondta neki: hát édesem, elkéstél, fuss most a fiúkkal együtt. És mindjárt küldte őket síkfutásra. Futott az a lány talán tíz métert, de a fiúk gyorsabbak és erősebbek voltak, meg is állt sírva, mondván: tanár bácsi, én nem futok a fiúkkal, mert én nem vagyok fiú. Nem futok, mert a szívem tudja, hogy én nem vagyok igazi keresztyén, - és ezt csak a szívem tudja. A szívemnek van panasza ellenem, tud valamit ellenem a szív. Tudja a szívem, hogy hazug vagyok. Az a nagy életszövevény, amit a rend és ennek a jogi vetületei kapcsán bemutattam, nagyon hamar megtanítja az embert arra, hogy úgy igazítsa az életét, hogy az rendben lévőnek látsszon. Már a gyermeknevelés legelső drámái közé tartozik, amikor az édesanya ölébe kapja a még beszélni sem tudó kisdedet és hol tréfásan, hol riadalommal, hol dühvel azt mondja neki: „mit tettél?”. Ez már számonkérés. Oh, még beszélni sem tudunk, de már nem is értjük ezt a beszédet, és hozzáigazítjuk magunkat ahhoz, aminek meg kell felelni, ám az én szívem tudja, hogy én csak egy kényszeres megfelelő vagyok – vagyis hazug. Tudja a szívem, hogy az én egész életem egy nagy-nagy konfabuláció, egy nagy mese, és én a kis hazugságokból fonom a nagy hazugságot, a nagy hazugságból a mitológiát, a mitológiából az önéletrajzot, az önéletrajzból a revízió alá vett önéletrajzot – a szívem tudja ezt. Lehet, hogy senki más nem tudja ezt. Mennyire szereti a mai ember a magánszférát. Hű, hű, hű, a magán szféra,  - ez az új kor bálványa, a magánszféra. Huj, de haragszunk a diktatúrákra, a politikusokra, a hatalmasokra, és kiabálunk, hogy már megint beavatkoztak a magánszféránkba. De a szívem tudja, hogy a magánszférám nem elmélkedésre, nem csendre, nem istenkeresésre, nem az igazság tükrébe való belenézésre kell, nem belső megtisztulásra, nem nyugalomra, áhítatra kell, hanem a bűnre kell a magánszféra. Hogy ne lássa senki, hogy ne tudja senki, hogy ne legyen ahhoz senkinek semmi köze, amit én teszek, hogy semmi korrektívum, semmi javító szándék meg ne szólaljon. Tudja a szívem. És tudja a szívem, hogy eljön az igaz bíró.

De vajon mindent tud-e a szív? János apostol szép szójátékot mond itt, azt mondja, hogy kata-ginoszkein: vádol a szív, de így folytatja az igét: hogyha vádol is minket a szív, nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud. Nem valamit tud, mindent tud. Mert Isten nagyobb a szívünknél. Isten mindent tud, és ezért mondja János apostol, hogy mi boldog bizodalommal várhatjuk az igaz bírót. Mi az, amit Isten tud, mi az a minden? Hadd soroljak néhány tételt.

Isten, aki Krisztusát elküldte, igazságot hozott Krisztusban, tudja, hogy eltöröltetett a megfizethetetlen bűn-adósság. Isten tudja, hogy Krisztusra kell tekintenie, hogy rajtunk megkönyörülhessen, és Krisztuson keresztül is néz bennünket. Isten tudja, amit esetleg mi nem is tudunk, hogy mi szeretjük Őt. Isten nagyobb a szívünknél. Ha semmi mást, csak ezt az egyet vigyük ma magunkkal: Isten nagyobb, mindig nagyobb (semper maior – ahogy ezt a régiek mondták). Isten nagyobb a szívünknél, Isten nagyobb az életünknél, Isten nagyobb az ezer éve perlő, s még ezer évig perlő magyaroknál, Isten nagyobb az összemberiségnél. Isten nagyobb az univerzumnál, nagyobb minden időnél, Isten nagyobb minden megragadható örömnél. Isten mindig nagyobb. A szívem rólam csak valamit tud, Isten az, aki rólam – beleértve a szívemet is - mindent tud. És így jön el az igaz bíró, eldönteni futásom jutalmát, átadni az igazság koronáját. Ezért mondja Pál: megadja nékem az Úr az igaz bíró ama napon, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését. Mi a mindig több megjelenését várjuk. S akkor a részleges, a töredékes, a valami fölvétetik a mindenbe, akkor az ideig való fölvétetik az örökkévalóba.

Legvégére hagytam ma este is, amiről az előző két estén is szóltam már. A várakozás jövőre irányultság. Pál is azt mondja: várva várom az igaz bírót, és hiszem, hogy azok is meg fogják kapni a jutalmat, akik várva várják őt. János apostol pedig azt mondja, hogy mivel Isten nagyobb a mi szívünknél, ezért van bizodalmunk. Ezért mondja a Heidelbergi Káté csodálatos kifejezéssel, hogy mi a megváltó Krisztust mint igaz bírót várjuk vissza, felemelt fővel. Nem sompolyogva fogunk Krisztus ítéletére járulni, nem úgy állunk Krisztus bíró elé, hogy hátha szerencsénk lesz, főleg ha tartalékolunk némi könnyet is az ítéletre, hátha a bíró meghatódik. Ám az igaz bíró igaz bíró. Felemelt fővel várhatom őt, mert az jön ítélni, aki megváltott engem, az jön, aki szeret engem, az jön, aki hűséges hozzám, az jön, aki Szentlelkét adja nekem. Tehát nem csak azt kérdezzük, hogyan jön el, hanem azt is, hogyan van velem? Jézus azt mondja: veletek vagyok a Vigasztaló által, de most mondhatom jogias nyelven is: veletek vagyok az ügyvéd-Lélek által: ügyvéd által, aki ítélet, igazság és bűn tekintetében meggyőzi a világot. Itt és most. A Szentlélek az én segítő társam, Ő az, aki amikor leállnék (mert a szívem azt mondja, tudom rólad, hogy gyenge és bűnös vagy!), erőt ad, hogy továbbmenjek. A paraklétosz az, aki megsegít engem, amikor a szívem tudja rólam, hogy én hazudok, de Ő igazat mond, s bevon engem az igazmondás szépségébe. A paraklétosz az, aki megnyitja szememet újra meg újra (mikor engem vádol a szívem, hogy céltalan volna az életem), s megmutatja az isteni dicsőség csodálatos valóságát.
Ámen

Imádkozzunk! Uram, annyi vád nehezedik rám, a legjobbak szava. És ez akkor is így van, amikor csak kérnek valamire. Ez is mind csupa vád mulasztásaim miatt. Uram, az életem egy nagy per, civakodás, dohogás, düh, örömöt foszlató indulat. Uram, én is csak azt teszem, amiért másokat megvetek, én is csak folyton jussolok. Jussolok, és a végén semmi sem jut. Uram, szavadat sem fogadom, hogy ne ítéljek, - lám szüntelenül ítélkezem. Igaz bírám, Krisztusom, add megigazító kegyelmed jó ízét. Igaz bírám, Krisztusom, oldozz föl a vádak alól, űzd el az ős-vádolót.

Uram, látod, ellenakadtam. Erőm volna még talán, de már rég elfelejtettem az üdvösség jó ízét. Uram, leálltam a keresztyén életben, és másokat is csüggesztek, másokat is hátráltatok, másokat is lankasztok. Küldd el hozzám Lelkedet, buzdításod, áldásod, küldd el a Te jó szeretetedet. Uram, valamit tud rólam a szívem, tud ellenem a szívem valamit, tudja a titkos és titkolt bűnöket, tudja, hogy a bálványozott magánszférám csak a vétkek televénye, tud ellenem a szívem valamit, és vádol a szívem, ha senki nem is vádol. Áldott vagy Uram, hogy Te mindent tudsz, Te tudod, hogy én szeretlek Téged.
Ámen