Üdvösség-ügyben

„Azután felment a hegyre, és magához szólította, akiket akart; és hozzá mentek. És választott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni, és hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani és az ördögöket kiűzni: Simont, akinek Péter nevet adat; és Jakabot a Zebedeus fiát és Jánost a Jakab testvérét; és Boanergész nevet adta nekik, amely azt teszi: mennydörgés fiai; és Andrást és Filepet, Bertalant és Mátét, Tamást és Jakabot az Alfeus fiát, Taddeust és a kananeai Simont, és Iskáriótes Júdást, aki el is árulta őt. Azután hazatértek. És ismét egybegyűlt a sokaság, annyira, hogy még csak nem is ehettek. Amint az övéi ezt meghallották, eljöttek, hogy megfogják őt; mert azt mondták, hogy magán kívül van...  És megérkeztek a testvérei és anyja, és kívül megállva, beküldettek hozzá, hivatva őt. Körülötte pedig sokaság ült; és mondották neki: íme, a te anyád és a te testvéreid ott künn keresnek téged. Ő pedig felelt nekik: Ki az én anyám vagy kik az én testvéreim? Azután elnézvén köröskörül a körülötte ülőkön, ezt monda: íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám.” (Márk 3,13-21.31-33)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A Biblia különböző kiadásai általában külön-külön fejezetként jelölnek meg egy-egy történetet, hogy tagolva is tudjuk olvasni az üdvözítés nagy titkát. Én most ezen némiképpen változtattam. Kimetszettem egy részt, vagyis rövidítettem, remélve, hogy közelebb jön a szívünkhöz az ige üzenete. Előbb a tanítványok névsorát hallottuk. Az evangélista olykor a nevek mellé egy-egy megjegyzést is tesz; Simon a Péter nevet kapta Jézustól, a Zebedeus testvéreknek a Boanérgesz nevet adta, Alfeusról és Taddeusról megtudni, hogy Kánából valók, és Júdás az, aki később elárulta Jézust. Ezek a megjegyzések azért is fontosak, mert keveset tudunk a tanítványokról. Az egyházi hagyomány később sok mindent összegyűjtött róluk. Bár ezeknek a feljegyzéseknek a történeti pontossága kétséges, abban teljes egyöntetűség van, hogy Jánost kivéve, Krisztusnak minden apostola erőszakos halállal halt meg. „Aki utánam akar jönni, vegye föl a maga keresztjét!” - hívogat Jézus (Márk 8,34). „Nem különb a tanítvány a mesterénél!” - mondja egy másik helyen (Lk 6,40). „Elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé” - Isten országának a jó hírével (Mt 10,16). Péterről tudjuk, hogy egészen Babilonig jutott, majd Rómába ment, ahol letartóztatták, és a tizenharmadik apostollal, Pállal együtt, Néró őrjöngése idején lefejezték. András, Péter testvére Akhájában, Patraszban halt mártírhalált. Fülöp, a kígyóölő mártír a szkíták földjén halt erőszakos halált. Jakabot, János testvérét Heródes fejeztette le. Bertalan, az örmények apostola Indiáig jutott, ahol kivégezték. Máté Etiópiában, Tamás Edesszában, a zélóta Simon Egyiptomban halt mártírhalált, Tádé sorsa ismeretlen.
Most itt a kezdeteknél talán nem észlelünk drámát. Egy lenyűgöző tanító és gyógyító vándorpróféta, a Názáretből való Jézus a rajongó sokadalomból tanítványokat gyűjt ki magának. Miért is ne tenné? – mondhatnánk. De ez a egyáltalán nem megszokott dolog. Ha valaki tanítvány akart lenni, elszegődött egy mesterhez. Ehhez „felvételiznie” is kellett. Ma már nemcsak az egyetemre, de középiskolában, általános iskolában, sőt óvodában is van felvételi. Gyermekeink hároméves koruktól húsz éves korukig végig izgulhatják az életüket, mindenhol felvételit tartanak. Aki tehát tanítvány akart lenni, az jelentkezett. Jézus szolgálatában is voltak ilyen momentumok. Emlékszünk a gazdag ifjúra, aki tanítványul akart szegődni, de nem ment át a vizsgán, mert felette nagy vagyona volt, azt nem tudta-akarta szétosztani a szegények között (Márk 10,25). Más is jelentkezett, de azzal, hogy otthon még el kell végeznie a gyászmunkát: engedd, hogy hazamenjek, hogy előbb eltemessem atyámat -  mondta Jézusnak. De nem ment át a vizsgán. Jézus azt felelte neki: temessék el a halottak a halottjaikat, te gyere, és kövess engem! (Mt 8,22) De tulajdonképpen nem volt semmiféle felvételi. Valójában Jézus választott és hívott tanítványokat. Jézus választ, Jézus hív el. Ő hívja el tanítványait, hogy „vele legyenek” – mondja az evangélista -, és hogy kiküldje őket prédikálni, hatalmat adva nekik betegek gyógyítására és ördögök kiűzésére. Tehát fordítva történik minden. Ez pedig igen messzire mutat, egészen ránk, itt a 21. században. Mi a keresztény hitünket és a Krisztus-követésünket szívesen írjuk le úgy, mint általunk meghozott döntést. Igen, mondhatni, többé-kevésbé ez felel meg a lelki tényeknek. Ám az evangélista értésre adja, hogy mégsem úgy van, hogy mi döntöttünk, mi választottunk, hogy az életünknek volt egy pillanata, egy sorsdöntő mozzanata, vagy meghatározó eseménysorozata, egy rejtett, belső mély sodrása, bármi tehát, amire visszatekintve azt mondjuk: döntöttem, választottam; Jézust választottam; elszegődtem Jézus tanítványául; beléptem a Jézus követőinek közösségébe. Lám, kiderül, hogy a gyökerében minden Jézus-követés (a mi Jézus követésünk is!) egy titokzatos és hatalmas isteni megszólításon alapul. Amikor azt mondja az evangélista, hogy Jézus kiküldte a tanítványait prédikálni az evangéliumot, ebbe belefoglalja-beleérti a meghívást is. Maga az evangélium a meghívás. Jézus egyik meghatározó példázata a királyi menyegzőről szól: Jertek, minden kész van!  (Mt 22,4) Az apostolok tehát meghívót adnak át. A meghívóval pedig csinálni kell valamit: vagy elfogadjuk, és hozzáigazítjuk az életünket, és elindulunk az Isten országa felé, vagy elutasítjuk. Akár olyan kétértelmű módon is, mint a példázatbeli meghívottak (hivatalosak), akik ezzel-azzal-amazzal mentegetik magukat, de lényegében elutasítják a meghívást. Tehát itt is azt látjuk, hogy ez a tanítványság nem az ember elképzelésének vagy álmainak a beteljesítése. Jézus követése első helyen felelet, válasz Istennek a meghívására.

Jézus azért gyűjti össze ezt a tizenkét embert megkülönböztetett módon, meg is nevezve őket (ahogy az evangélisták listába foglalják neveiket), mert általuk akarja továbbítani Isten országa jó hírét. Ez a második tanulság. Talán mondhattuk volna az eddigiekre, hogy Krisztust követése tekintetében végsősoron mindegy, hogy én döntöttem Krisztus mellett, én választottam ki őt a sokféle lehetőség közül, vagy Jézus szava hívott meg és indított engem, és én erre felelek, hiszen a Jézus-követés mint élet-felelet mégiscsak az én dolgom. Magánügy. A régi latinok a privatus szóval azt fejezték ki, hogy valaki nem avatkozik be közügyekbe, vagyis abba, ami publikus, hanem visszavonul. A szóban az önkéntesség is benne van, tehát mintegy magunktól lemondunk arról, hogy részt vegünk a közösség ügyeiben, nem vállalunk megbízatást, tisztséget, hanem elvonulunk a privát szférába, egy kis kuckóba, egy hétvégi házba, a család bensőséges közösségébe, valamiféle egyéni magánfoglalatosságba. Az viszont már teljességgel mai felfogás, hogy a kettő között erős védvonalat húzunk. Vajon, miért olyan magasak és átláthatatlanok a magyar emberek kerítései? Mert ami a kerítésemen belül van, az az én privát szférám. Még az utcán eljárkáló emberek se tekintsenek bele az én életembe, az én igazi életembe! Mondhatnánk tehát, hogy a tanítványok éppen erre kaptak meghívást: kilépni ennek a zűrzavaros, lehetetlen, átláthatatlan, megannyi ellenségeskedést hordozó világnak a valóságából, és eljutni Jézussal a béke szigetére, ahol nyugalom van, ahol isteni módon el vannak rendezve a dolgok, ahol nem zökken meg az ember élete - ez a privát. S legyünk csak őszinték: szívesen gondolkodunk így a hitünkről és a vallásgyakorlatunkról. A közvélemény-kutatók gyakran felteszik a kérdést: miért jár ön templomba? A válaszok túlnyomó többsége pedig az, hogy azért, hogy békességet leljek ott. A békesség meghatározó emberi szükséglet. Én is hallottam sokszor gyülekezeti tagokat (ha nem is itt a Böszörményi úton) ekképpen panaszkodni: elmentem a templomba, felment a prédikátor a szószékre, és mindenféle idegesítő, nyugtalanító dolgot mondott ott, behozta a közéletet, a politikát, a társadalmat, a bűnöket, a súlyos problémákat - teljesen fel vagyok háborodva, én nem ezért járok templomba! De lám, Jézus elhívja a tanítványokat, hogy vele legyenek – és hogy kiküldje őket prédikálni. A Jézushoz való közeledésben benne van ez a mozzanat is, hogy ugyanis elküld, mégpedig prédikálni az Isten országáról. És éppen azt kell közreadnunk, amit mi privatus-nak gondolunk, a privát szférába sorolunk. Éppen azt kell megosztani, publikussá tenni, publikálni.  És ez megzökkent. Pedig ezt Jézus majd újra megerősíti, amikor feltámadása után újra elküldi a tanítványokat (az apostolokat), hogy hirdessék Isten országát, a feltámadást (Mk 16,15). Mi történik hát? Jézus kiemeli a tanítványokat a köznapiságukból és visszaküldi őket a köznapiságba. Evangéliumával meghív, hogy kövessük őt, de ez a követés felöleli az egész életünket. Ez valami rendkívüli.

A névsor után Márk elmondja, hogy Jézus és tanítványai hazatértek, de nyomukba eredt és újra összegyűlt a sokadalom, és olyannyira nem hagytak nekik nyugtot, hogy nem is ehettek. Aztán ennek a mozgalmasságnak a végén megjegyzi, hogy amikor az övéinek (tudniillik a Jézus rokonainak) tudomására jutott, hogy hol van Jézus, eljöttek, hogy megfogják őt, mert az a hír terjedt el Jézusról, hogy „magán kívül van”. Ilyen udvariasan adja vissza ezt a Károli fordítás. De hadd hozzak ide néhány más fordítást is, ezek bátrabbak. Az egyik római katolikus fordítás így adja vissza: mert azt hallották Jézusról, hogy megháborodott. Egy másik fordítás pedig azt mondja: megzavarodott. Az angol fordítások többsége így adja vissza: eszét vesztette. Még a latin fordítást hadd idézzem: in furorem versus – megőrült, egy normális ember őrületbe fordult át. Miért is terjesztették ezt Jézusról? És miért jött el Jézus anyja és jöttek vele a testvérei is? Az evangélista így mondja: azért, hogy megfogják (lefogják) és hazavigyék, hogy megmentsék. Mert az a hír járta Jézusról, és ezt hallották a názáreti rokonok is, hogy magán kívül van. Mi ez a magánkívüliség? Mi ez az átfordulás? Mi ez az eksztázis? Mert itt valamiféle eksztázisról van szó. Átlépés a normálisból, a köznapiból, az átlagosból a rendkívülibe, a megragadhatatlanba, ami szinte már-már őrületnek tűnik? Hát éppen ez, testvérek! És ha ezt megértjük (engedve az evangélista kemény szavainak!), akkor mélyebben átérezzük ezt a különös mozgást: a Krisztus-követésére való meghívásának, a Krisztus által való elküldetésnek, az evangélium meghallásának és továbbadásának, az egész tanítványi létnek a nagy titkát. És mindebben a magunk életének a nagy titkát és szent kockázatát értjük meg.
Korábban csak álmélkodtak Jézuson. Szépséges szavai, bölcsessége, tanítása minden addigi tanítást felülmúlt. Mondták is róla: úgy tanít, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók (Mk 1,22). Aztán jöttek a csodatételek, ördögűzések, gyógyítások, a ficamok helyreigazítása, a vakok szemének a megnyitása, a bénák mozdulása, az élet helyreállítása! Bármennyire is rendkívülinek tűnik mindez, mégis, a mi világfelfogásunk szerint éppen ezek az Isten rendes dolgai velünk. A francia felvilágosítók cinikus megjegyzését hadd tegyem még cinikusabbá, persze, csak az érvelés kedvéért. Voltaire mondta: ha Isten nem volna, ki kellene találni. Ezen ő azt értette, hogy „istennek” nevezzük a jó rend legfőbb őrét. Ha nem volna „isten”, akkor a világ zűrzavarba fulladna, akkor az emberek nem félnének az ítélettől, a büntetéstől, a jó rend megsértésének a szankcionálásától. Vagyis kell egy „isten” – s ha nem volna (már kitalálva), akkor ki kellene találni. Felette cinikus gondolat. De hadd tegyem ezt most egy pillanatra még cinikusabbá. Íme, itt van Jézus. Csodálatos szavak, logoterápia, fantasztikus gyógyítások, testi-lelki megújítás – ráadásul ingyért! Hát nem ezért tartjuk mi Istent, testvérek? Dehogynem, ezért tartjuk Istent. Jézust - minden rendkívüliségével, minden fantasztikumával, minden fölfoghatatlanságával együtt  - könnyedén be tudjuk illeszteni a köznapi életünkbe. Mert a köznapi életünknek része az, hogy amikor megbetegszünk, akkor gyógyulni szeretnénk. A köznapi életünk része, hogy amikor összegabalyodnak a dolgaink, akkor jönnie kell valakinek, aki kiegyenesíti a szálakat. A köznapi életünknek része az is, hogy Babitscsal szólva, hűtlenné lesznek hozzánk a szavak, és akkor valakinek hűséges és igaz szavakat kell mondania, és fel kell emelnie minket a beláthatatlan távlatokig.  Látni a beláthatatlant, ez is a köznapiság része.
De amit most Jézus tesz és mond, az mégsem illeszthető bele a mi köznapiságunkba. És ezért szalad a hír gyorsan Názáretbe is a rokonokhoz, hogy itt valami nem normális dolog történik. Amit Jézus most tesz, az nem illeszthető bele a köznapi világunkba. Mit tesz itt Jézus? Tanítványokat választ és hív el magának. Nem győzöm hangsúlyozni, ez szokatlan tett. Vagy ha valaki ilyet tesz, ez azt jelenti, hogy valami új társadalmat akar szervezni, valami újfajta világrendet akar létrehozni. Itt valami alapításról volna szó. Ám bármi újnak a megalapítása nyugtalanná tesz bennünket. Az egyház egész történetében kezdettől ott van ez a feszültség, hogy ezt nem mi alapítottuk, nem mi hoztuk létre. Mi ugyan ezer dolgot kitalálunk, hogyan formáljuk az egyházat, hogyan legyen a közösség jó, hogyan álljon jobban kézre, hogyan bontakozzunk ki benne, és mégis érezzük azt, ami ott, Jézus életében egészen egyértelmű, hogy itt valami új alapult. Ez a tanítványi közösség, ez a sokféle ember (még áruló is van közöttük), ez a tizenkét ember valami isteni újat hordoz. És ezt az isteni újat nem tudjuk a saját életrendünkbe beilleszteni, és nem tudjuk azt mondani rá, hogy ami itt történik Jézussal és Jézus által, a tanítványokkal és a tanítványok révén, hogy hát persze: ezért tartjuk Istent! Miért? Hogy amikor szükség van rá, akkor ott legyen.
Továbbá azért is megfoghatatlan mindez, mert az elhívásban egyúttal elküldés van. Azt mondja Márk evangélista, hogy Jézus kiválasztott (magához hívott) tizenkettőt, hogy vele legyenek, aztán ez a Jézussal-lét azzal kezdődik, hogy elküldi őket. Hát ilyen hamar meg lehet tanulni miképpen kell képviselni az Isten országának a jó hírét? Aki, például, lelkipásztornak jelentkezik, az indításkor tudja, hogy eltelik az életéből 8-9 év, mire a neve hétről hétre ki lesz írva egy gyülekezet hirdetményében, hogy ő az igehirdető. Itt pedig pár hét, hónap elég? Hiszen, mi mindannyian, akiket megérintett az Isten evangéliuma, csak azt tudjuk mondani a szívünk teljességével, őszintén, hogy egy egész élet eltelik, mire én már úgy értem az evangéliumot, hogy tovább is tudom mondani. Hol vagyunk mi, testvérek, Isten országa bölcsességétől?! Hol vagyunk mi attól a belső készségtől, hogy bármikor, bármilyen helyzetben készek volnánk számot adni a bennünk lakozó reménységről?!  - ahogy éppen Péter apostol mondja a levelében. Itt pedig pár hét, hónap elég? Vagy három rövid esztendő? Hét lássuk! És lám, eltelik Jézus és a tanítványok közös életében három esztendő, a tanítványok mindent látnak, amit látniuk kell. Látják az isteni hatalmat, a csodákat, a feltámasztás erejét, az isteni magasságokba felemelő igéket, látják a feltámadott Jézus Krisztust - aztán hazamennek: halászni (olvassuk János evangéliuma végén).  Itt tehát, amit Márk evangélista leír, az valami egészen rendkívüli, itt valami egészen más, az emberi valóságnak ellentmondó dolog történik. Jézus maga mellé hívja a tanítványokat és nyomban ki is küldi őket. Ilyen kockázatot épeszű ember nem vállal. Mi sem vállalnánk ilyen kockázatot, sem magunkra, sem másra nézve. Jézus vállalja ezt a kockázatot.
És legvégül, azért terjedt Jézusról az ijesztő hír, és azért ejti kétségbe a családot, hogy Jézus, úgymond, magán kívül van (megzavarodott), mert amit Jézus hirdet, amit Jézus hoz, az egy szóban, Németh László kifejezésével élve így mondható ki: üdvösségügy. És ez nem köznapi, ez nem beilleszthető a dolgaink közé. Ezt nem tudjuk beemelni és betagolni az életünkbe. Ellenkezőleg, az életünket kell odaajánlanunk az üdvösségügynek. Felfoghatatlan, és szinte csak eretnek mondatokat lehet itt mondani: hogy nem úgy van a dolog, hogy mi azért tartjuk Istent, hogy legyen gyógyulás, legyen vigasztalás, legyen erő, legyen siker, legyen áldás, hanem Isten azért tart bennünket, hogy meghívjon a vele való boldog élet újra létesítésébe. Igen, itt újra-létesítésről van szó; az Istennel való élő és megelevenítő kapcsolatnak az újbóli elrendezésére hív Jézus. És lám, ez nem úgy kezdődik, hogy nekem döntenem kell, hogy kilépek a köznapi életből és belépek egy rendkívüli életbe, vagy másképpen: otthagyok mindent, ami eddig privatus volt, és belépek abba, ami Isten országában publikus, vagy: eldöntöm azt, hogy eddig magamnak éltem, és eztán is magamnak élek majd, csak egészen másképpen. Itt nem ez történik, hanem az, hogy én (aki és ami én vagyok) mindenestől fogva meghívást kapok Isten országába. Nem átlépek a privátból lépek a tanítványi közösségbe, hanem viszem a privátot is. Mert Jézus belépett abba, megáldotta és megszentelte.

Kálvin kérdezi egy helyen, hogy vajon miért kapunk mi áldásokat Istentől? Bővítem a kérdését. Miért volt a csodálatos halfogás? Miért vendégelt meg Jézus ötezer éhes embert? Miért gyógyított meg betegeket? Miért támasztotta föl Lázár barátját? Miért engedte teljes egészében szabadjára Isten ajándékozó és áldó erejét?  Ha ezek úgyis elmúlnak.  A halak, amiket a tanítványok kifogtak, elkeltek a piacon; aztán három év múlva kiszálltak újra a tóra és nem fogtak semmit. Az az ötezer ember megelégedve mehetett haza, nem dőltek ki az úton, de másnap dagasztani kellett a tésztát, és sütni a kenyeret. A feltámadott Lázár nem lépett át az örök életbe. Kérdezzük hát akkor mi végre, miért? Kálvin igen egyszerűen válaszol rá. Amikor élvezed Isten bőkezűségét és elnyered az áldásait, ezek ugyan mulandók itt a mulandó életben, mégis Isten örökkévaló jóságát ízleled általuk. Arrafelé tart az egész élet.

Jézus rokonai eljöttek, hogy megfogják őt, hogy hazavigyék, mert azt mondták róla, hogy magán kívül van. Jöttek hát érte, hogy hazavigyék, mert otthon, úgymond, biztonságosabb, talán megmenthetik őt. Jézus, úgymond kilépett a mi berendezett világunkból – holott éppenséggel belépett abba. Nem kell Jézust hazavinni, mert amire ő hív bennünket, az a mennyei haza. És aki a Krisztus tanítványa, az értse hát, hogy meghívót kapott. Arra kapta a meghívót, hogy továbbadja a meghívást. Aki a Krisztus tanítványa, annak Isten megnyitja a szíve szemét és csodákat fog látni, és azért lát csodákat, hogy ezeket másoknak is megmutassa. Aki a Krisztus tanítványa, annak nem kell kilépnie mulandó életéből, mert ez az egész mulandó élet Isten öröklétre való meghívása szerint halad.  Sokan gyűltek Jézushoz, ő közülük választotta ki az apostolokat, a tanítványokat, az igaz követőket, a hűségeseket. Engedjétek, hogy Jézus szava szóljon a szívetekben. Ámen.