Üdvösség és igazság

Üdvösség és igazság

Horváth János temetésén

1 Timótheus 2,1-4

„Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért,

királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel.

Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt,

Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.”

„Számomra a vallás – reformátusnak születtem – üdvösségtan... az üdvösségtanról kész vagyok gondolkodni, beszélgetni, de az életemet úgy éltem s élem ma is a közéletben, hogy a felebarátom dolgát lássam és segítsek rajta. Elmehetnék oszlopszentnek, hogy egyedül élve az üdvösségemen munkálkodjam. De nekem nem ez adatik most.”  Néhány éve ezekkel az egyszerű szavakkal nyilatkozott magáról Horváth János. Szándékosan mondom így: megnyilatkozott, vagyis feltárulkozott, mert Horváth János szemérmes ember volt – reformátusnak születtem, jegyezte meg –,  ritkán tett ilyen önvallomást, inkább történeteket mondott, példabeszédeket citált vagy súlyos érveket fejtegetett. De itt,  ebben a vallomásában így mondja: „számomra a vallás üdvösségtan.” S  ebben mintegy az egész életét összefoglalta, az apostol szavát visszahangozva – Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére! Horváth János ezt az apostoli szót így fejtette meg magának: „az életemet úgy élem a közéletben, hogy a felebarátom, a  szomszédom, a polgártársam dolgát lássam és segítsek rajta...”

És valóban, éppen ez az igazság ismerete, ha ugyan jól értjük és befogadjuk az evangéliumot. Az evangélium pedig ez: Isten meghív az üdvösségre Jézus Krisztus által. Az  pedig  az evangélium függeléke, hogy Isten a hálás életben embertársamhoz irányít: szeresd felebarátodat mint magadat!  Horváth János életfeladatként teljesítette ezt az isteni parancsot - , nem kényszerből, hanem hálából, hiszen reformátusnak született, mint megjegyezte volt, de nemcsak úgy futólag, hanem jelezve a református keresztyén habitust, hogy ugyanis nem kényszerből, hanem hálából teszem a jót!

Életfeladattá lett számára segíteni a családban és a rokonágban idősebb gyermekként, aztán segíteni a diáktársaknak kiemelkedő tehetségként, segíteni a magyar ellenállásban a német megszálláskor, és segíteni megmenteni az üldözött zsidó honfitársakat, segíteni az újraépítést és a nemzetgyűlésben kezdeni egy új világot a háború után, segíteni 1956 nagy ügyét követként majd emigránsként, segíteni a befogadó hazát majd 40 éven át, tudósként és tanácsadóként, és aztán hazajönni és segíteni, a másik dolgát látni és közszolgálatot vállani újra a parlamentben, éppen olyan életszakaszban, amikor már mondhatja bárki, hogy legfeljebb emlékeit megosztani jönne haza, meg néhány kitüntetést átvenni. A huszadik század – mondják sokan a tudós elemzők – a közéleti ember bukásának korszaka, értve ezen azt, hogy a közéleti szereplők hiúságok vásárát, magánérdekek maszkabálját csináltak a politikából. Nos, ezt az ítéletet egymagában cáfolja Horváth János, cáfolja az egész életével – ő volt a magyar mindenes –;  és cáfolja az életét summázó egyetlen szavával: segíteni. Segíteni – ez az üdvösség útja.

És ebben nyílik meg számunkra az apostoli intelem és vigasztalás:   „tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért...” vagyis kiváltképpen azokért, akik felelősek embertársaikért. Nehéz lecke ez, tudom, mert olykor nem könnyű, és egyáltalán nem magától értetődő imádkozni, vagy esedezni és könyörögni méltóságban levőkért. Sőt, inkább így mondom: könyörögni és esedezni érettük, ezt még szükséges kötelességnek érezhetjük, de érettük hálát is adni...?

Ma pedig hálaadáson vagyunk együtt. Horváth Jánosért adunk hálát, akit Isten megtanított rá, hogy milyen a hálás élet, és ő ezt szabadon adta tovább nekünk (diákkora természetes mozgását követve: amit ő hamar megtanult jófejű gyermekként, azt már tanította is tovább).

Végakarata szerint állunk itt a cecei temetőben az ősök nyugvóhelyén; és ezzel is tovább-tanító szolgálatot teljesít. 40 esztendei emigráns élet után hazajött, és végleg jött haza, és az övéihez jött haza, az övéi dolgát látni és nekik segíteni. Így, egész pontosan, segíteni az övéinek. Mert a polgártársnak (ha netán világpolgár) talán könnyebb segíteni; és nem nehéz segíteni az embertársnak (ha messze van)! De a szomszédnak és a testvérnek segíteni (legkiváltképpen, ha magyar), az bizony, roppant nagy győzelem önmagunk fölött.  Jött segíteni, mert győzött önmaga fölött, és jött segíteni nekünk, győzni önmagunk felett.  Ez az üdvösségtan második része, amely mintegy ráadásként kapcsolódik az első részhez. Az első rész pedig ez: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Ezt érthetem így:

Isten azt akarja, hogy az ember megmeneküljön a halál torkából, akár kivégző osztag elől is – Horváth János tudta, mit jelent ez:

Isten azt akarja, hogy ez ember megszabaduljon gúzsba kötöző, hazug elnyomásokból és felemelt fővel járjon – Horváth János tudta, mit jelent ez.

Isten azt akarja, hogy az ember élete nyomorúságból és ínségből bőségbe forduljon, hogy akik sírva vetnek, azok vigadozással arassanak – Horváth János tudta, mit jelent ez

Isten azt akarja, hogy az ember végül lerázza magáról a semmi rabigáját és a mulandóból átlépjen az örökkévalóba – Horváth János tudta, mit jelent ez.

És tudta, hogy Isten mindennek megteremtette a feltételét és az ős-mintáját is Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában. Így követte életében és halálában Krisztusát, és lett boldog várományosa a dicső feltámadásnak.

Az igazság ismerete (vagyis a hálás életre való elkötelezés) és az üdvösség ajándéka: ez Horváth János igaz öröksége a számunkra. Jussolni sem kell érte, mindannyiunkra hagyta. Fogadjátok el és éljetek által. Ámen

2019. december 19, Cece