TUDTAM...

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Most, hogy immár jó néhány vasárnap óta az igehirdetések középpontjában az akarat áll (a mi akaratunk és Isten akarata), és sokféle módon próbáltuk megközelíteni ezt a nagy kérdéskört, el kellett jutnunk Istennek eleve elrendeléséhez, a predesztinációhoz, mely szintén ebbe a nagy kérdésbe nyit nekünk utat. Milyen drámákban, milyen történetekben találkozik egymással az én akaratom, és Isten kinyilatkoztatott (máskor meg csak sejtett) akarata, és hogyan alakítja Isten akarata a mi akaratunkat? Az eleve elrendelés kapcsán a régiek sokszor feltették azt a kérdést is, hogy szabad-e  egyáltalán Istennek erről a titokzatos rendeléséről bármit is mondani a gyülekezetben, vagy inkább hagyjuk meg titoknak, amelyről csak egy-egy teológus könyvének a mélyén, lábjegyzetben olvashatunk megjegyzést. Ha ugyanis arról szólunk, hogy Istennek van eleve elrendelése, Istennek van minden akaratot megelőző akarata, ha arról hallunk, hogy Isten dekrétumai, rendelései megváltozhatatlanok, akkor nagy nyugtalanság töltheti meg az embert.

Zűrzavart, vitatkozást, sokszor keserűséget, ellenérzést vált ki ez a tudat. Szabad-e hát erről egyáltalán szólni vagy beszélni? Azonban a régiek azt is mondják, hogy nemcsak szabad, hanem kell is az eleve elrendelésről szólni, mert ha Isten akaratáról (mégpedig örök akaratáról) hallunk, akkor abból mi nagy vigasztalásokat vehetünk. Egy régi hittudós így mondja: csodálatos horgony az Isten eleve elrendelésről szóló tanítás, mely életünk hánykolódó hajóját viharban, nyomorúságban, nehézségben megtartja. Erről hallottunk a múlt alkalommal a Római levél 8. részének csodálatos vallomásában: akik Istent szeretik, minden a javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak. Bizony, semmiféle nyomorúság, sem jelenvaló, sem elkövetkező, sem mélység, sem magasság nem szakít el bennünket Isten szeretetétől, mely van az Úr Jézus Krisztusban. Nem szakad el a kötél, a horgony nem lazul meg. Ezzel a tanítással egész életünket igazi mélységben, Isten szeretetében tudjuk rögzíteni, horgonyoztatni. De azt is mondják a régiek, hogy ha Isten eleve elrendeléséről hallunk, akkor az bennünket hálás alázatra is késztet, továbbá szent életre ösztönöz. Most ebből a háromból (nevezetesen vigasztalásból, aztán a hálás alázatra késztetésből, és a szent életre ösztönzésből) most a másodikat vesszük: Isten eleve elrendelése hálás alázatra késztet. De ehhez a belátáshoz is szükséges (ahogy a múlt alkalommal is tettük), hogy utat engedjünk az emberi ellenvetéseknek. Bár Istennel szemben sosincs igazunk, a szívünk rejtett zugaiban számos ellenvetés zajlik, - még akkor is, ha vigasztalásokat kapunk, még akkor is, ha Isten örök végzése megszilárdítja az életünket, ha boldogító tudat tölt el bennünket. Bár Isten akarja, és öröktől akarja, hogy tőle senki minket el ne szakítson, az a szívünk rejtett zugaiban mégis van egy-két vitaszólam, egy-két vitatétel. Úgy van ez, ahogy a Gyalog-galopp című egykori film-paródiában. Artúr király és lovagjai keresik a Szent Grált. Át kell menniük egy hídon, de ott áll a fekete lovag, s csak akkor lehet átmenni, ha valaki párbajra kél vele. Artúr király veszi a kardját, párbajozni kezd a fekete lovaggal, egy suhintással levágja a kezét. A fekete lovag átkapja a kardot a másik kezébe, tovább vívnak, Artúr király azt a kezét is levágja. De nem mehet át a hídon, mert ott ugrál a fekete lovag és lökdösi a királyt. Erre levágja az egyik lábát, s akkor már egy lábon ugrál előtte, így se tud átmenni. Levágja a másik lábát, s már csak egy megcsonkolt törzs van ott a porban. Ekkor megszólal a fekete lovag: egyezzünk ki döntetlenben. Így vagyunk mi, testvérek! Isten annyiszor legyőz bennünket, annyiszor bizonyítja hűségét, szeretetét, irgalmát, annyiszor megerősít bennünket arról, hogy nem hagyott magunkra, mi meg legyőzetve az isteni erőktől, még alkudoznánk: egyezzünk ki döntetlenben. De nem fog menni a döntetlen ma sem. Ám: kard ki kard, vívjunk. Szeretnék most is a szívekből néhány ottmaradt, rossz és félrevezető gondolatot elűzni, ha lehetséges.

Az elmúlt héten Jónás próféta könyvét olvastuk. Jónás próféta könyve a predesztináció Könyve. Nemcsak szép verset ihlető bibliai könyv, így nagyon miénk Babits Mihály okán, mert az az egyik legszebb magyar vers, s megdobog a szívünk tőle, sokan szinte fejből tudják ezt a gyönyörű verset. De nemcsak így a miénk, hanem úgy is, hogy ez a predesztináció könyve. Nem akarom a könyvet részletesen végigmondani, hanem a végéből fogok majd néhány eseményre visszautalni. De eleve a Jónás könyve is úgy van megírva, hogy a végső nagy összecsapásban, Jónás és az Isten összecsapásában tudunk igazán visszatekinteni a könyvben foglalt történet fontosabb mozzanataira.

Jónás dühös. Haragszik. Éspedig, ahogy Isten kérdezi tőle, méltán haragszol-e, - ezt úgy is lehetne fordítani, hogy nagyon haragszol-e? Nagyon haragszik. Jónás nagyon haragszik. Olyan mozzanata ez az emberi létnek, amelyben nagyon sok minden benne van. Benne van a hiábavaló fáradtság, a csalódottság, benne van a becsapottsági érzet, a keserűség, benne van az egész küldetésének az értékelése, hogy semmit nem ér, amit csinált. Hát dühös. És kifakad, azt mondja, hogy méltán, méltán haragszom. Nagyon haragszom. A lényegét talán Babits foglalja össze, legmélyebben: eltelt a negyven nap, és Ninive nem pusztult el. Ekkor Jónás kifakad, s azt mondja: “hazudtam én, hazudott a naptár…”, eltelt a negyven nap, nem pusztult el Ninive. “Hazudtam én, hazudott a naptár, és hazudott az Isten.” Még negyven nap és elpusztul Ninive – ez volt ő prófétai üzenete. És nem pusztult el Ninive. De vajon kire dühös Jónás, kire haragszik? Önmagára, hogy prófétaságra adta a fejét, vagy a cethalra haragszik, hogy elnyelte ugyan, és mégis kiköpte? A niniveiekre haragszik talán, hogy így kitoltak vele, hogy az ítélő szó nyomán megszeppentek, megijedtek, megtörtek, megbánták bűneiket, s böjtölni kezdtek? Vagy Istenre haragszik? Istenre haragszik és Istennel pöröl azon a furcsa módon, ahogy a csalódott próféták szoktak, mert ezt a szót már hallottuk: “most azért vedd el az én lelkemet, Uram!” – Illés próféta is így pörölt Istennel. Győzelmet aratott, a Baál papok megverve, a bálványok szétszórva, mégis úgy érzi Illés próféta, hogy egyedül maradt, kár volt az egészért. Jónás is úgy érzi, hogy egyedül maradt, kár volt az egészért, csak most fordított értelemben. Ninive megtért, és Isten megbánta azt a rosszat, amit Ninivén akart végrehajtani és nem hajtotta végre, megkönyörült. Hazudtam én, hazudott a naptár, és hazudott az Isten. Egy destinatum nem következett be. Emlékeztek, elmondtam, hogy a predesztináció szóban a latin destinatum szó áll, ez pedig valami szilárdan kitűzött célt jelent. De ez most nem történt meg. Hazudott a naptár, hazudott Jónás próféta,  - csak ő nem tudja (vagy talán tudja?), hogy van egy másik destinatum is. Ami viszont bekövetkezett. Az emberi akarat világában az az egyik legcsodálatosabb titok, hogy az elhatározás és a cselekvés között mindig van valami idő, mindig van meggondolási lehetőség. A Jónás könyvében ez az idő a negyven nap. Még negyven nap, és elpusztul Ninive. Ez tehát destinatum, meghatározott, elrendelt, bekövetkezendő rettenetes esemény. Pár napja is számolgatták, hogy (20)11-11-11, s itt valami borzasztó dolog fog történni, tele volt az internet meg a sajtó mindenféle balsejtelmű jóslatokkal. Jónás is így érzi most magát. Hazudtam, spekuláltam valamit, s hazudott a kalendárium is. Mégis. Mégsem. Jónás ugyanis nem maga spekulálta ezt ki, nem unalmában költötte ezt a dátumot is, Istentől rábízott üzenete volt ez. Isten hazudott? Ám van egy másik destinatum, és a kettő között van idő.

Ez itt a negyven nap. Vagy egy pillanat, ez negyven nap, ez negyven év, ez egy egész élet? – de nagy kegyelem, hogy az akarat és a megcselekvés között van idő, ezt kegyelmi időnek neveztük. Eltelt a kegyelmi idő, de a mi Jónásunk fel van háborodva. S ahogy mondja, perelve Istennel: kérlek Uram, hát nem ez volt az én mondásom, amikor még hazámban voltam, hogy Te könyörületes vagy?! Hát nem ezt hirdettem, nem ezt tanítottam, hogy Te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű, nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó!? Ezért menekültem Tárziszba, ezért nem akartam Ninivében próféta lenni, mert tudtam, hogy Te könyörületes vagy! Tudtam! És Te mégis rákényszerítettél, hogy Ninivébe menjek, és egy ítélő Istent hirdessek. Ninivében azt prédikáljam, hogy még negyven nap és elpusztul Ninive. Miért kellett ezt tennem, mire való az ijesztgetés? Pedig tudtam, tudtam, hogy Te milyen vagy, Istenem, tudtam, hogy a Te végső destinatumod, a Te végső célod a könyörületesség és az irgalmasság. Hát haragszik most Istenre. Minek, mire való volt ez az ő szolgálata?!

Tehát Jónásnak legelőbb nem Ninivével volt baja, hanem Istennel volt baja. Ám mellékesen, Ninivével is baja volt. Ninive ellenséges város volt, azzal tehát hát nem volt baja Jónásnak, amikor azt hirdette nekik, hogy el fognak pusztulni. Nekünk se lenne sok bajunk (nagyon keményet fogok mondani) a románokkal, ha tudnánk, hogy Románia negyven nap múlva becsúszik a föld alá. Oh, hát akkor megírjuk a Románia-siratót. Vagy a szlovákokkal lenne valami bajunk? Ilyen értelemben nem volt baja Jónásnak Ninivével. Kihirdette az ellenség fölött az ítéletet. Azzal viszont már van baja Jónásnak, hogy a niniveiek úgy viselkednek, mint ahogy az ő saját népének kellett volna megannyi alkalommal viselkedni. Mert Ninive megtért. Jónás népe viszont nem tért meg. Ninive megtért.

Ebben a vitatkozásban vagy nekifeszülésben, amivel itt Jónás szinte nekitámad Istennek, egész küldetése, prófétai mivolta is különös fénybe kerül, és ezzel érkezünk a mai ember nagy drámájához. Kell-e nekem azt mondani, szabad-e nekem azt mondani valakinek, bárkinek, hogy ha nem jobbítod meg útjaidat, elveszel? Szabad-e nekünk azt mondani, hogy van Istennél ítélet? Nagy kérdés ez, s egész komolyan áthatja az egész nyugati civilizációt, az egész nyugati keresztyénséget. Magam hallom ezerszer innen-onnan egyik-másik papról, prédikátorról a véleményt: phü, ez egy fundamentalista ítélkező! Angolul is szokták mondani: ez egy doomsayer, mindig ítéletet mond, mindig katasztrófát hirdet. S elcsavart életű nyomorék lelkek járnak a templomába, akik szeretik, hogy jól megdögönyözik a lelküket, jól megijesztik őket! S így folytatják: de hát mi keresztyének vagyunk, mi azt a Jézus Krisztust hirdetjük, aki a bűnösök barátja volt, mi Krisztus által Isten szíve legmélyéig belátunk, és Isten szíve mélyén könyörület és irgalom lüktet! Lám, Jónás is belelát Isten szívébe egy pillanatra, és azt mondja: Uram, hát én mindig ezt tanítottam Rólad, hogy Te irgalmas és kegyelmes vagy, nagy türelmű, nagy irgalmasságú, gonosz miatt is bánkódó! Hát nem ezt kéne mindig hirdetni? Nem ezt kéne mondani, nem azt kéne mondani a vergődő és nyomorult embernek, hogy Isten szeret? Hát nem mindig a Római levél múltkor felolvasott 8. részbeli szakaszát kellene mondani, újra meg újra csak ezt: tudjuk, hogy akik Istent szeretik, minden a javukra van, s hogy az Ő szeretetétől minket senki nem szakít el?! Jaj félre ezekkel az ószövetséges, rettenetes, ítélkező, törvénykező beszédekkel!

Az ám, kedves testvérek, csak amikor Isten csinál valamit Jónással, és még az okán is haragja lesz, ezt mondja Isten: Ninivét, a nagy várost, ne szánjam, melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és balkezük között…?! Akik nem tudnak különbséget tenni jobb és balkezük között. Vagyis most Jónás perlekedését látva, azt a kérdést is fel kel tenni, hogy jól tesszük, ha mindig csak arról beszélünk, hogy Isten szeret, az a dolga? Jól tesszük-e, ha mindig, minden helyzetben azt mondjuk, hogy ugyan nincs az jól, ami van, de mi a szeretet Istenét hirdetjük?! Nem csinálunk-e ezzel Istenből egy dobzse istent? Ulászló királyra mondogatták régen: dobzse László. Ült a koronatanácsban, s akármit mondtak a főurak, mindig azt mondta, hogy dobzse, dobzse, jól van, - ment volna vadászni, halászni, kártyázni, hagyják őt békén a koronatanács tagjai! Nem egy ilyen dobzse-istent csinálunk ezzel Istenből? Jól van, menjen a világ úgy, ahogy megy, majd a végén Isten egy rántással, valami nagy könyörületes aktussal, valami happy endes befejezéssel kikerekíti! Mondhatjuk-e ezt annak, aki jobb és bal keze között sem tud különbséget tenni? Hát nem éppen Jónás ítélő szava volt ott Ninivében az, ami megtanította a niniveieket, hogy jobb és bal között különbséget tegyenek? Ez eszméltette őket, hogy nincs rendben az életük. Ninive nincs rendben. Vajon mi nem hamisítjuk meg az evangéliumot? Az evangélium ugyanis nem azt üzeni, hogy minden “oké”, hanem az az evangélium üzenete, hogy Jézus Krisztusnak meg kellett halnia, és három napig a halálban volt, miképpen Jónás a cethal gyomrában. Áldozni kellett a bűnért, mert csak ily módon töröltethetik el a bűn, - nem az az evangélium, hogy nincs bűn és minden jó és minden szép, és Isten úgyis könyörületes és irgalmas! Nos, ez a mi nagy kérdésünk.

Most azonban térjünk vissza Jónáshoz, hogy megértsük: miért tanít Isten eleve elrendelése alázatos hálaadásra. Ehhez azt is el kell mondanom, hogy itt tényleg elrendelések vannak. Isten Jónást prófétának rendelte, eleve annak rendelte, mondhatom. Lám, Jónás fel akarja mondani a prófétaságot, el akar belőle menekülni, hátat fordít a küldetésének, de Isten végzetszerűen rákényszeríti a saját sorsával, hogy visszakullogjon a prófétasághoz. Így verseli Babits csodálatosan: Jónás rühellé a prófétaságot… Vissza kell mennie prófétának. A hajótöréssel fenyegető vihar, aztán ahogy kivetik rá a sorsot, ahogy kidobják a tengerbe, elnyeli a cethal, aztán ott van a fövenyen, és mennie kell Ninivébe – ez mind predesztináció, testvérek! Mert van hivatásra való eleve elrendelése is az Istennek! Én nem akarom azt csinálni, amiről tudom, hogy Isten hívott meg rá, de azt kell tennem. Nem akarom azt a hivatást, de Isten úgy vezeti az életemet, hogy az lesz mégis. És nem destinatum-e, amit aztán az eseménysorozat végén, kint, a városon kívül ülve mond Jónás: tudtam! Benne itt ez kesergő mondás: tudtam! Nos igen, nem pusztult el Ninive! Mintha azt mondaná Jónás: tudtam, hogy nem fog elpusztulni. Milyen nagy dolog lenne, ha mi ezt hálaadással tudnánk mondani! Tudtam, tudtam, hála az Istennek, hogy megmaradt, tudtam, hogy eljön az idő, amikor tudnak majd különbséget tenni az emberek jobb és bal kéz között, - és tudtam, hogy ebben nekem Isten ilyen szerepet, ilyen szolgálatot szánt.

De hogy Jónás is megértse ezt, történik még valami. Jónás, ahogy üldögél a városon kívül, már lázadozott Isten ellen. Mert kiment Jónás a városból és leült a város keleti része felől, csinált magának egy hajlékot, az alatt ült az árnyékban, hogy megláthatná, mi lesz a városból. Tehát nem adja fel! Mint a fekete lovag. Ninive megmenekült, eltelt a negyven nap, és nem pusztult el a város, és már perelt ezen Istennel Jónás, már kimondta, hogy tudtam, hogy ilyen vagy, Istenem. De aztán kiment a városból, leült, hogy láthatná, mi lesz a városból. Hátha mégis elpusztul Ninive? Hátha ez a megtérés csak Istent-becsapó trükk volt, félóráig pityeregtek, ahogy a gyerek szokott a szigorú szülő előtt, aztán mikor a szülő megkönyörül, a gyerek folytatja tovább. S majd akkor Isten nem hagyja tovább? És aztán ebben a várakozásában Isten – ahogy mondja az ige – odarendelt egy tököt, a tök szép nagy levelet hajtott, Jónás beült az árnyékba, s jó volt neki, aztán Isten éjszaka rendelt egy férget, az megszúrta a tök szárát, másnapra elszáradt, a féreg tehát megszúrta a tök gyökerét, a nap meg Jónás fejét, s ott feküdt a mi szegény Jónásunk végképp halálos levertségben. A beszélgetés, ami még hátra van Jónás és Isten között, lehetővé teszi, hogy amikor a predesztináció titkába betekintünk, akkor Isten megkérdőjelezhetetlen szuverenitását is lássuk. Miért? Hogy ez hálás alázatot indítson bennünk. Pedig éppen most semmi oka Jónásnak arra, hogy hálás legyen. Mi oka lenne rá? Eddig csak ennyit mondhatott: hazudtam én, hazudott a naptár, hazudott az Isten. De ha mindezt cáfoljuk is, még mindig ott van Jónás szívében az a kicsi kis férgecske, hogy hazudott az Isten – nekem, Jónásnak. Lássuk az érvet. Isten végső nem hazudott a maga örökkévaló szeretetéről, irgalmasságáról, könyörületétől, rosszat jóra fordító nagy szent akaratáról. Lám, Ninive megtért, megmarad. Jónás ebben eszköz volt. Jöhet a jutalomfagyi, egy töklevél, a csodálatos árnyék. Ennyit Jónás megérdemel, testvérek. Hát min ment keresztül ez az ember? Vihar, kidobták a vízbe, elnyelte egy cethal, aztán prédikálnia kell Ninivében, idegen városban egy zsidó prófétának, egy zsidónak a Jobbikosok között! Ez azért nem akármi. De Isten hazudott nekem – dühöng Jónás. Mert az a pici kis jutalom, a töklevél csodálatos árnyéka, a hűsülés, egy pillanat alatt odavész.  Isten küldött egy férget, megszúrta a tök gyökerét, s az elszáradt. A nap meg megszúrta Jónást. Hát az a kevés se jár? – vedd el Uram az én lelkem, mondja még egyszer Jónás. És megkérdezi az Úr megint: méltán haragszol Jónás? Méltán haragszom, okom van haragudni, - felel. Hát ennyit sem kap Isten szent embere, ennyi sem jár annak, akit Isten áldott eszközül használ egy város megmentése érdekében? Hát ennyire kemény Isten az Ő prófétáival, talán mégis csak igaza volt Jónásnak, jobb lett volna, ha nagyon-nagyon messze elmenekül ebből a hivatásból, és valahol a Bahamákon vesz magának egy bungalót, megváltoztatja a nevét, kicserélteti az ujján az ujjlenyomatokat, hogy Isten se találja meg őt soha többet, - hát így jár a próféta?

De kérdezzünk most mi: vajon azért száradt el a töklevél, mert nem tért volna meg, talán azért száradt el a töklevél, mert Isten nem küldött hozzá egy prófétát, hirdetni a töklevélnek, hogy még egy nap, és elszáradsz? Vagy valami isteni szuverenitás jelenik itt meg? A szuverén Isten az, aki szuverén módon rendeli Jónás feje fölé az árnyékot adó töklevelet. A szuverén Isten az, aki egy csapásra megszünteti ezt a kellemes lehetőséget. És ebből kell Jónásnak megértenie, hogy nem azért maradt meg Ninive (veszedelmes dolgot mondok, tudom!), mert megtért! Nem ez volt Ninive megmaradásának a kondíciója, hogy ugyanis ha megtér, és mindenki zsákba öltözik, és mindenki hamut szór a fejére, és még Ninive királya is megtér, és még az állatok is böjtölésbe fognak, akkor majd megmarad. Mint ahogy a töklevél kihajtásának sem az volt a feltétele, hogy éppen odaült le Jónás, hogy ahol az Úr embere van, ott mindjárt árnyéknak kelljen nőnie. Pedig szépet mond a 84. zsoltár, mikor azt mondja, bármerre járnak Isten kegyesei, ott éltető vizek fakadnak fel. Szóval, ez lehetne így is! De most nem erről van szó. Továbbá, megérdemelte Jónás, hogy elszáradjon a töklevél? S még lejjebbre megyünk: megérdemelte a töklevél, hogy elszáradjon? Isten szabad, önkéntes szeretetéből, megkérdőjelezhetetlen irgalmasságából marad meg ez a város! Amit Jónás tehetett, semmi több, minthogy önmagát, mint Isten száját (mert a próféta Isten szája) odaadja ebbe a nagy folyamatba. Így fejezi be az Úr a vitát: te szánod a tököt, nem fáradtál érte, nem nevelted, egy éjjel támadt és egy éjjel veszett oda. Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak (bár már tudnak!) különbséget tenni jobb és balkezük fölött, és barom is sok van.

Hálás alázat. Amikor föltolul a düh a szívünkben a saját sorsunkon, és harag, méltatlanság támad bennünk, amikor nem értjük, hogy Isten miért és hogyan vezet bennünket, miért kell tennünk azt, amire Isten kényszerít, és nem értjük, hogy amit éppen teszünk, annak miért az ellenkezője lesz a végeredmény (még negyven nap, és elpusztul Ninive - és eltelt a negyven nap és nem pusztult el Ninive!), akkor hálás alázattal, vagy inkább: alázatos hálával kell belátnunk, hogy Isten mindent, mindent, mindent szabad szeretetéből ad. Mindig, mindenben arra vezet bennünket, hogy a rosszat jóra fordíthassa, hogy könyörületét és irgalmát rajtunk kiterjeszthesse. Ez az az irgalom, maga az isteni lét teljessége a végső cél, ez a végső destinatum, és azért végső, mert ez volt eleve elrendelve. Ez a predesztináció egyik nagy titka. Sokan vagyunk Jónások, és sokszor vagyunk Jónások. De adjon Isten nekünk is bátorságot, hogy ha kell, kimondjuk szívünk indulatát, de méginkább adjon Isten nagyobb kegyelmet is, hogy amit az Úr tanít nekünk, azt meghalljuk, szívünkbe fogadjuk, s mint engedelmes gyermekek, boldogok legyünk általa.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük Urunk, hogy jó kedvedbe, kegyelmedbe immár befogadtál bennünket. Köszönjük, hogy amit felőlünk rendeltél, azt a boldogító célig végigviszed életünkben. Köszönjük, hogy világosítod elménket, gyógyítod szívünket. Bár nem tudtunk különbséget tenni jobb és balkezünk között, mégis gyermekeiddé fogadtál, rajtunk is megkönyörültél, akik egykor nem-néped voltunk, és Jézus Krisztus által kegyelmet adtál. Magasztalunk, dicsőítünk és áldunk ezért.

Add, hogy amikor Tőled gyógyító erőket kapunk s együtt örvendezünk azokkal, kiknek életét megújítottad, még buzgóbban kérjünk azokért is, akik  betegágyra kényszerültek, s epekedve várják a gyógyulás, a jobbulást. Újítsd meg életüket. Megköszönjük, hogy a feltámadott Krisztus erejében járatsz minket, így kérünk a szomorkodókért, a gyászolókért, - vígasztald és erősítsd őket. Megköszönjük, hogy csodálatosan vezetsz bennünket. Kérünk azokért, akik eltévedtek, kiúttalanságban vannak, - ragyogtass nekik világosságot, hogy Igéd legyen lábuk mécsese, vezesd őket igazságra, megtérésre, új életre, igaz krisztusi szabadságra.
Ámen