Tudja jól!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Érdekes jelenetet figyeltem meg múlt keddi Biblia-óránkon, nem először egyébként, mert sok alkalommal láttam már ezt. Máté evangéliumát olvastuk, az 5. rész végét vettük, ahol Jézus tökéletességre szólít fel  minket. Miközben olvastam az 5. rész utolsó versét: „legyetek azért tökéletesek, miként a Mennyei Atyátok tökéletes!”,  láttam, többen rázták a fejüket, némelyek szomorú mosollyal, mások kicsit kétségbeesetten. Bizony, ezek az igék, Jézus tökéletességre bíztató szavai rezignált tiltakozást vagy csüggedt lemondást váltanak ki. Sőt ezek voltaképpen forradalmi szavak, hiszen azt kéri Jézus, hogy olyan tökéletesek legyetek, mint a ti Mennyei Atyátok, sőt, mivel egyedül Ő tökéletes. azért ti is legyetek tökéletesek. Nos, ez a kérés könnyen elcsüggeszt, hiszen tudjuk, bármennyire akarjuk, akkor sem tudunk eleget tenni neki. Tehát mintha Jézus lehetetlent kérne tőlünk. Természetesen a hívő keresztyén ember, sőt, nyugodtan mondhatom, bármely kor Istenben bízó vallásos embere igyekszik azért komolyan venni ezt a jézusi mondást, és a tökéletességre való felszólítást ereje szerint próbálja teljesíteni.  Ha valaki – egyszerű, közönséges magyar szóval – gyakorolja a vallását, nem is tesz másra kísérletet, mint hogy ezt a tökéletességet megközelítse. Most a Hegyi Beszédből kedves  három, egymásra vonatkozó rész közül emeltem ki egy szakaszt. Jól ismerjük ezeket a részeket, melyekben Jézus az adakozásról, az imádságról és a böjtről beszél. Jézus azért veszi ki a vallásos életből ezt a hármat, az adakozást, az imádságot és a böjtölést, mert talán éppen ez a három az, a tökéletességet a legmélyebben érinti. Egyik sincs helyhez, időhöz, körülményekhez kötve, s általuk nyerhetünk vissza mindent, amit amúgy elvesztegettünk istennel való kapcsolatunkból.

Mit veszíthetünk, például, az etika területén?  A korábbi részekben Jézus arról beszél, hogy milyen módon kell egymást szeretnünk, - a szeretet feltétlen. Tanít bennünket megbocsátásra, irgalmasságra, elengedésre, megbékélésre, és azt mondja, hogy Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Isten fölhozza napját jóra, gonoszra, esőt ad igaznak és hamisnak, nincs válogatás, Isten előtt nincs személyválogatás. Nahát, – mondja Jézus – szeressetek ti is így! És embertársatokat szeressétek így! S máris érezzük, tudjuk – ezért is szoktuk ilyenkor a fejünket rázni –, hogy ez nem megy, az etika, az erkölcs, a morál területén lépten-nyomon elveszítjük a tökéletesség nagy küzdelmét. Sőt, lehetne ezt fokozni. Mai világunk nagy drámája éppen akkor ütközik ki, hogy amikor úgy érezzük, hogy egy-egy ponton végre valamit nyertünk. Például, igen jellegzetes a modern jogalkotás. Amikor a törvényhozók törvényeket hoznak, melyek szerint semmilyen élet-területen nem lehet ember és ember között különbséget tenni,  tilos a diszkrimináció, nem lehet embereket ezért, azért, amazért háttérbe szorítani,  és már ünnepelnénk is, hogy, íme, a jog és erkölcs területén tettünk egy nagy lépést a tökéletesség felé, máris dugába dől a jogalkotás. Mert ugyan azt mondjuk, hogy mindenkit megillet a szabad véleményalkotás, a véleményéért senkit nem lehet bántani, ám máris elveszítettük a kiengyelítés küzdelmét, mert éppen arra hivatkozva lehetséges emberek ellen uszítani, és azt mondani: ez csak vélemény-nyilvánítás. Nagy dolognak tartjuk a mai jogalkotásban, hogy a kiskorúakat, akik még nem felelősök önmagukért, döntéseikért, nem lehet elítélni. Ünnepelhetjük is, milyen csodálatos a jogrendszerünk. Aztán, ha arról olvasunk, hogy tíz, tizenkét éves gyilkosok járják az utcát, és minden hatóság tehetetlen velük szemben, akkor érezzük, hogy valójában elveszítettük a csatát. Ezért hát – mivel nem akarom ezt tovább fokozni –, amit az ember elveszít az erkölcsnek, az etikának a területén, azt tudniillik, hogy tökéletes legyen, azt egy másik dimenzióban, az igazán vallásgyakorlás területéhez tartozó dolgokban próbálja visszaszerezni. Merthogy veszítünk, az egészen biztos. Jézus szavai nagyon jól rámutatnak erre, s éppen itt, a 6. rész második felében. Jézus újra meg újra mondja: ne aggodalmaskodjatok, ne aggódjatok! Csak az aggódik, aki veszíthet. Ne aggodalmaskodjatok a holnap felöl, ne aggodalmaskodjatok, hogy mibe öltözzetek, ne aggodalmaskodjatok, hogy Isten meghallgat-e benneteket – mondja újra meg újra Jézus. Ezt pedig azért kell mondani, mert aggódunk, hiszen tudjuk, hogy vesztésben vagyunk.

Mit is veszítünk valójában? Az előbb nem mondottam el, de az előbbi példák valójában inkább következmények. Viszont elveszítjük azt a meggyőződésünket, hogy a 21. századi ember mégsem a sötét középkorban él, s  már fényes homlokúak volnánk. Hamar elveszítjük ezt a beképzeltségünket. Elveszítjük továbbá azt a meggyőződésünket, hogy mi el tudjuk rendezni az élet dolgait, nem vagyunk vademberek, nem a dzsungelben élünk – de hamar el tudjuk ezt a hitet is veszíteni! Elveszítjük az önáltatásunkat is, hogy ha nem is sikerül minden, azért mi jóra törekszünk, igyekszünk, a szívünk tele van jóindulattal, szeretettel, nemességgel, emberséggel. De hamar elveszítjük ezt is, kedves testvérek! De az az igazság, hogy szorongásunk döntő oka nem ez, mert hogy mit veszítünk, mit veszíthet az ember, az egészen egyértelmű Jézus szavából: Istent veszítheti el. Nem azt mondja Jézus, hogy: - Legyetek tökéletesek, mint a másik ember, legyetek tökéletesek, mint az erkölcs nagy hősei. Nem azt mondja, hogy legyetek tökéletesek, mint a lovagok, legyetek tökéletesek, mint a szentek, hanem azt mondja, hogy legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok! Ha veszít valamit az ember, akkor nem is valamit veszít, hanem valakit, Istent veszítheti el, élete teremtőjét, megtartóját, élete forrását. Ezért hát, ha mégis volna Istenünk, mégis csak volna közünk Istenhez, mégiscsak volna bemenetünk Hozzá, azt ezzel a hárommal biztosítjuk: a szabad és önkéntes felajánlással, az adakozással, az alamizsnával, aztán az imádkozással és a böjttel.

Ma csak egyet emelünk ki ezek közül, az imádkozást, és annak is csak három vonatkozását. Három szót mond Jézus, majd elmondja az Úri imádságot, a Miatyánkot, így tanít bennünket imádkozni. Mielőtt azonban imádkozni tanítana, mond mást is. Először is azt mondja Jézus: amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akiket mindenki lát, - ők a gyülekezetben, az utcák szegletein szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Hogy lássák őket! Íme, van kapcsolatuk Istennel! Lássák csak, mégsem veszítették el Istent! Imádkoznak. Az csak a süllyedő civilizációk, a hanyatló kultúrák világában történhet meg, hogy az imádkozó embernek nincsen becsülete. Volt ez így 40 évig Magyarországon is, ismerjük ezt. Az imádkozó embernek nem volt becsülete, nem volt tanácsos imádkozni. Hogy ma van-e az imádkozónak becsülete, nem tudom eldönteni. Néha úgy érzem, azért a mi korunkban is alad jó néhány gúnyolódó, aki szívesen csinál tréfát, ha imádkozó embert lát. De ez az abnormalitás világába tartozik, egy normális világban az imádkozó embernek becsülete van, hiszen van Istene, van kihez mennie, van transzcendens kapcsolata, tud valamit az emberen túli világról. És ez a tudás óriási dolog. Ezért mondja Jézus: vannak, akik szeretnek a szegleteken, az utcákon, a tereken, tehát nyilvánosan imádkozni, hogy mindenki lássa, mert megbecsülik az ilyeneket. És így is folytatja Jézus: Bizony, mondom néktek, elvették jutalmukat! Mintha azt mondaná: aki imádkozik, és azért imádkozik, hogy megbecsüljék az emberek, azonnal meg is kapja a jutalmát. Mi többet várhat? Ha csak azért imádkozol, hogy lássák, hogy megbecsüljenek, hogy azt mondják: - Na, ez egy rendes ember - mert a vallásos emberek mégiscsak rendes emberek, mint ahogy a 60-as években, ugyan üldözték a vallást, de a termelőszövetkezetekben csak a templomba járó presbiterekre bízták rá a magtár kulcsát, mert tudták, hogy az nem fog lopni! -, ha tehát csak ezért imádkozol, akkor megkaptad jutalmadat.

Mintha azt mondaná Jézus – a bármily megdöbbentő, így van –, az imádkozás nem erény. Nem erény. Aki erről így gondolkodott mindezidáig, jó, ha Jézus szavai fényében felülvizsgálja ezeket a gondolatait. Az imádkozás nem erény. Annál sokkal több! Nem kevesebbet akarok mondani! Több az imádság, ezt akarom mondani. Az erény dicséretet érdemel, az erény megbecsülést érdemel, az erényes embert oda kell állítani a többi elé példaképül. Így kell élni! Így kell viselkedni! Így kell bizonyos dolgokban és ügyekben eljárni! Ha pedig nem tanítanak bennünket erényes emberek nyomán erényes életre, akkor bizony, nagyon nagy baj van.  Ha az iskolai kötelező olvasmányok arról fognak szólni, hogy a hős hogyan csapja agyon a másikat, hogyan csapja be, hogyan zsebeli ki, mondjuk, egy jó krimi lesz a kötelező iskolai olvasmány, ahol arról olvasunk, hogy a tolvajok hogyan rabolják ki a tolvajokat – s lehet, hogy ez is bekövetkezik egyszer! – akkor nagyon nagy baj van. Ha szülő a gyerekét úgy tanítja, hogy nézd, kisfiam, megmutatom, hogy kell zsebmetszeni –, akkor már nagyon nagy baj van. Az erény dicséretet érdemel – ezt tudjuk. De Jézus szavai nyomán egyértelművé válik, hogy az imádáság nem erény. Több. Élet. Aki imádkozik, él. Az imádság, az élet jele. Egyszerűen az imádkozás – bár nehézkes a magyar szó – élést jelent. Élek, Isten elé állok, és Isten elé viszem a kérésemet, Isten elé viszem a panaszomat, Isten elé viszem a dicsőítésemet, Isten elé viszem a hálaadásomat, Isten elé viszem a tanácstalanságomat: Isten előtt élek. Ezt jelenti imádkozni. Nagyon fontos ebben a vonatkozásban, hogy Isten előtt. Nem a másik előtt, hanem Isten előtt.

Aztán azt mondja Jézus, hogy amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba. Másutt ezt a szót úgy fordítja Károli, hogy titkos kamra, megint másutt így: éléskamra. Azt hiszem, minden lakásban van valami kis kamraszerűség, ahol az élelmiszert tartjuk. Az be van csukva, és ahol sok torkos gyerek van a családban, ott a háziasszony gondosan kulcsra is zárja az ajtaját, nehogy bemenjenek a gyerekek. De azt is tudom jól gyerekkoromból, hogy a kamra az egyik legjobb búvóhely. Ha bújócskáztunk, én mindig a káposztáshordó mögé bújtam, ott aztán senki nem talált meg, csak benyitottak a sötét kamrába, nem láttak semmit. Amúgy félelmetes hely a kamra, főleg, ha nagy, oda nem tanácsos bemenni. Mintha azt mondaná Jézus: mikor imádkozol, bújj el, rejtőzz el! Van néhány szép énekünk, melyekben ott áll a barokk korból származó kifejezés: a szív rejteke. Ott keress magadnak búvóhelyet, amikor imádkozol. Ám nem azért, mert mindenkit ki kell zárni imádságunkból, hanem mert maga az imádság: titok. Nagy titok az imádság. Nem titkolózás.

Nem azért mondja Jézus, hogy menj be a te belső kamrádba, vagy menj fel a felsőházba, ott senki nem látja, zárkózz el, rekesztd ki a világot, mert titkolóznod kell. Hanem azért mondja, mert az imádság titok, önmagában titok, ahogy történik. Föl tudjuk fogni, meg tudjuk magyarázni kedves testvérek, hogy amikor imádkozunk mi, hús-vér emberek, biológiai egységek, akkor egy láthatatlan szellemi valóságot szólítunk meg? Nem tudjuk mi azt kifejezni, mert titok az. De nem véletlen, hogy a Biblia mindenféle képi kiábrázolást és bálványozást tilt. Nem az a bálványimádás lényege, hogy az ember farag valami fél-figurális dolgot, elibe áll és hajlong alőtte, mert jól esik neki hajlongani a saját keze-csinálmánya előtt, hanem az itt a lényeg, hogy nem tudjuk elhordozni a titkot, hogy imádságunkban láthatatlan szellemi hatalmat szólítunk meg. Ezért ki akarjuk fejezni, ábrázolni akarjuk, tudni akarjuk, hogy ki az, akihez imádkozunk. Jézus azonban azt mondja: menj be, rejtőzz el, bújj el, és úgy mondd el imádságodat,  - zárd be az ajtót, mert a te Atyád, aki titkon van, megfizet néked nyilván. Isten is titkon van. Nemcsak azért, mert láthatatlan, végismerhetetlen, megragadhatatlan és kifejezhetetlen, hanem Isten el is rejti magát sok-sok alkalommal. És ezt éppen a harmadik szakaszban fogjuk megérteni, hogy miért is rejti el magát Isten, vagy egészen pontosan mi elől rejti el magát Isten.

Így folytatja Jézus: amikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy sok beszédükért hallgattatnak meg. Ismerős szavakat fogok mondani, ehhez illeszkedik az itt álló sokbeszédűség.  A homológia szót mindannyian ismerjük, az apológia szót még inkább, az eulogia kifejezést is ismerjük, ezek görög szóösszetételek. A homológia az együttmondott, áhítatos magasztalást jelent, az apológia védőbeszédet, az  eulógia pedig szép beszédet, dicséret jelent. Itt pedig egy érdekes görög szó áll, így hangzik: battológia. Ez a szó, hogy batto-, nem is szerepel a görög nyelvben, ez egy héber-arámi szó, s a szóösszetétel feltehetően Jézus korából való. Nem könnyű fordítani. Károli így fordítja: sokbeszédű. Angol és német fordítások így adják vissza: szaporabeszédűség. A tudósok szerint olyasmit fejez ki ez a szó, amit talán pszichés eredetű kényszeres túlbeszélésnek nevezhetünk, nem annyira a dadogásnak, mint inkább annak, amit Karinthy mond Ady Endrét parodizálva: „Miért kell mindig mindent kétszer mondani, kétszer mondani?”. Valami ilyesmiről van szó. Tehát battológia: túlbeszélés. Ám azt hiszem, ha kilépünk az imádság világából, máris ismerős jelenség. Amikor politikusok megfogalmazzák üzeneteiket és megállapíthatjuk – ezt bizony már mondotta volt, s most megint mondja, aztén megint mondja, ugyanabban a beszédben akár háromszor is elmondja. Amikor lelkes ifjú prédikátor voltam, egy idős lelkész bácsi megintett, s azt mondta: - Végighallgattam az igehirdetésedet, fiam, a tartalma körülbelül tíz perc volt, de te negyven percet beszéltél, mert háromszor megismételtél mindent. Mire én azt feleltem: - Nos igen, de meg kell győzni a hallgatóságot! Mire ő azt felelte: Ne becsüld alá őket! Bizony sokszor és sokat mondjuk ezt meg azt, győzködjük a másikat, újra meg újra elmondjuk a magunkét. Elmondjuk így, úgy, amúgy, mintha nem értené, mintha belé kéne sulykolni, mintha csak úgy hathatnánk a másik lelkére meg az értelmére, ha újra meg újra elmondjuk neki. Ém erre a régi igehirdetői mondásra visszaemlékezve, most így mondom, testvérek, ne becsüljétek alá annyira Istent! Mintha Ő nem értené! Jézus azt mondja: ti ne legyetek hosszúbeszédűek, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy sokbeszédűkért hallgattatnak meg. Ők azt mondják: sokat kell imádkozni! Ez azonban nem bibliai mondás, mert a bibliai mondás az, hogy mindig imádkozni kell. Azt nem olvassuk a Bibliában, hogy sokat kell imádkozni, de azt igen, hogy mindig imádkozni kell. Nem tudom, érthető-e a különbség? Jézus most ezt akarja megmutatni. Nehogy azt gondoljátok, hogy a sok beszédért, a szép beszédért, a hosszú beszédért, vagy azért, mert tovább bírod, győzöd szusszal, meghallgat Isten, mint ahogy a pogányok gondolják. Az ima ugyanis nem meggyőzés. Hogy tehát. összeszedem magam, végre minden gondolatomat, erőmet, s most már elmegyek Istenhez,  és elmondom Neki. Régebben beszélgettem valakivel, az imádkozás is szóba jött, és ő azt mondotta nekem: megmondja őszintén, nem nagyon szokott imádkozni, csak amikor úgy összegyűlik benne. Na, de akkor aztán megadja! De kell nekünk Istent valamiről meggyőzni? Mit mond Jézus az előző szakaszban? Isten fölhozza napját jóra, rosszra, esőt ád igaznak és hamisnak. Meg kell győznünk Istent, hogy legyen napfelkelte? Meg kell győznünk Istent, hogy hulljon az áldott tavaszi eső? Meg kell győzni Istent arról, hogy minket, kiket saját képére és hasonlatosságára teremtett, szeressen? Miről kell Istent meggyőzni, milyen leckét kell Istennek felmondani?

Az imádság, nem meggyőzés, hanem – hadd fordítsam meg! – legyőzetés. Amikor imádkozom, én győzetek le. Több okból is. Ha visszalépünk Jézusnak az imádkozásról mondott szavaira, mind a háromból meg is értjük ezt a döntő mozzanatot. Miért legyőzetés az, ha én imádkozom? Azért, mert ha az imádság nem erény, hanem élet, akkor bizony nagy lecke megtanulni, hogy Isten elé nincs mivel odaállni. Nincs mivel. Ha elolvassuk a Miatyánkot, amit el is fogunk mondani, vajon találunk-e abban valamit, amivel oda tolakodhatnánk Isten elé, mondván: Uram, itt vagyok, légy szíves vedd figyelembe! Nincs mivel odamenni Isten elé. Nem erény az imádság, s ebben nagyon komoly harcot kell folytatni kedves testvérek, mert csak feltolul bennünk a büszkeség, hogy mégiscsak volna Istennek járandósága felém. Ajánlom mindenkinek a 73. zsoltárt. Ebben Isten szent embere megrendítően beszél. Igen szent ember ő, ártatlanságban, igazságban, tisztán él, de azt látja, hogy nemhogy nincs mit odavinnie Isten elé, hanem, hogy a gonosznak még jobban is megy, mint neki. Ez hogy van? Az imádság nem meggyőzés, hanem legyőzetés, annak mély, egyszerű és boldogító belátása, hogy mire hivatkozva kérnünk Istentől. Gyermekek vagyunk, gyermek az imádkozó ember, a szülő pedig nem azért szereti a gyermekét, mert erényes volna, vagy mert látja benne a potenciális Nobel-díjast (sőt, már meg is kapta!), vagy mert lassan már többet keres, mint ő, és többet hoz a konyhára. Szereti, mert a gyermeke. És a gyerek is akkor kér jól, amikor mint gyermek kér. Azután az imádság azért sem meggyőzés, hanem legyőzetés, mert az imádság titok: a titkon lévő Isten birodalmába lépünk be, ahol elrejtetten, Isten belsőségességében elrendezve és eldöntve van, ami számunkra fontos és meghatározó. Amikor az ember beléphet Isten csodálatos világába, akkor mit is kell ott, és kit kell ott meggyőzni? Beléphetett, ott van, Istennél van! Ennél nagyszerűbb dolog nincsen. Jézus azt kéri tőlünk, hogy amikor imádkozunk, ne legyünk sokbeszédűek, mint a pogányok, aki azt gondolják, hogy sokbeszédűkért hallgattak meg, ne legyünk ezekhez hasonlók, mert jól tudja  Mennyei Atyánk, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle.

Utoljára arról kell még szólnom, amit reformátusok szájából olvastam és hallottam az imádságról. S éppen a Hegyi Beszédre hivatkozva mondják: Jézus is megmondta, hogy ne imádkozzunk! Így volna ez? Meg azt is hirdetik, hogy Jézus is mondta volna, hogy az imádság magánügy. Így volna ez? Erről a kettőről még szólni kell, kedves testvérek. Először arról, hogy az imádság magánügy. Jézus látszólag szavai ezt sugallják. Ne menjetek ki a terekre, az utcasarkokra, ne csápoljatok kezet feltartva, ne kameráztassátok magatokat, amikor imádkoztok. Azt amúgy szeretik az emberek, tapsolnak is neki: nézd, imádkozik, vallásos, buzgó, üdv és dicsőség néki! – de ti ne tegyétek ezt, mondja Jézus. Azt is mondja Jézus, hogy ha imádkozol, menj el a rejtekbe, zárkózz be, bújj el. Ebből a kettőből, kedves testvérek, rögvest arra lehetne konkludálni, hogy az imádság magánügy. De egy pillanatra itt meg kell állnunk, mert magyar nyelvben a magánügy azt jelenti, hogy senkinek semmi köze nincs hozzá! Úgy-e, ezt jelenti, ha azt mondom: ez az én magánügyem? Szomszédok veszekszenek, mert az egyik oroszlánokat tart a kertjében, s a másik azt mondja, hogy ez egy kicsit aggályos, mire emez átkiabál: - Kérem, ez magánterület, s hogy én a saját telkemen mit csinálok, az magánügyem, ahhoz senkinek semmi köze! Tényleg senkinek semmi köze ahhoz, hogy én imádkozom vagy nem imádkozom, és mit imádkozom? Jézus nem ezt mondja.  Ő azt mondja: a te Mennyei Atyád, aki titkon van, megfizet néked nyilván. A te Mennyei Atyád tudja, hogy mire van szükséged. Tehát legalább még egy valaki ott van. S amiben már ketten vannak, az nem magánügy. Ne gondoljátok, hogy az imádság annyira magánügy volna, hogy senkinek semmi köze hozzá, még Istennek se! Lám, eredetileg éppen abból indultunk ki, hogy azért imádkozunk, azért alamizsnálkodunk és azért böjtölünk, mert nem akarjuk Istent elveszíteni.

S legvégül, kedves testvérek, azokkal is szembe kell szállnunk, akik Jézus szavához  - ne legyetek hát ezekhez hasonlók, mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek Tőle - hozzá szokták fűzni: íme, Jézus azt sugallja: nem is kell imádkozni. Hát tudja Isten, hogy mire van szükségünk, mielőtt kérnénk Tőle. Ő már tudja. Ám nem azt mondja Jézus – olvassuk csak a 8. verset! –, hogy ne is imádkozzatok, hanem, hogy ne legyetek a pogányokhoz hasonlók, mert tudja jól a ti Mennyei Atyátok szükségeiteket, mielőtt még kérnétek! Hanem azt mondja Jézus: zörgessetek és megnyittatik, keressetek és találtok, kérjetek és kaptok. Azt mondja Jézus: ha csak azért imádkozol, hogy elkerüld a nyomasztó, véghetetlen aggodalmat kiváltó érzést, hogy elveszítetted Istent, ha csak ezért imádkozol, akkor tudd meg, ha mégis jól imádkozol, ha mégis Istenhez imádkozol, ha mégis a belső szentélyben imádkozol, már Istennél vagy. Ne aggodalmaskodj. A te Mennyei Atyád tudja, mire van szükséged. Ezért hát hallgassuk meg még egyszer Jézus buzdítását: amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, amikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek. Ne legyetek ezekhez hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Szükség hát mindenkor imádkozni.

Ámen