Tudatlan tudás

Az ismeretlen Isten, vagy egészen pontosan: az istenség, akiről az athéniek nem tudtak – Róla szól most az apostol. Ha tüzetesen elolvassuk a feljegyzett történetet, mondhatnánk azt is, hogy egyetemi évnyitóra való. Lám, a filozófusok, az epikureusok és a sztoikusok, és mindenki más ott, az athéni akadémián, semmi másban nem volt foglalatos (és ezt nem gúnnyal mondja Lukács evangélista, hanem komolyan), csak valami újnak a meghallásában és megvitatásában. Ez a tudomány, sőt, a legmagasabb tudomány hivatása! Nemcsak a régi ismereteket kell pontosan és szabatosan továbbadni, hanem folyamatos kutatni kell a még meg nem ismert világot, új ismereteket kell feltárni, azokat rendezni kell, az elrendezést meg kell vitatni. Ez való minden egyetemhez.

Mindazáltal a történet két szélső pont közé illeszkedik. Az egyik Pál apostol dühe, indulata, amely illik is egy rendes monoteista atyafihoz, aki Athénben látogatva, mást sem lát, csak isten-szobrot, oltárt, bálványt, mindenfélét. Mintha a 21. században lennénk. Itt minden korrekt politikailag.   Mindenkinek van istene, magasabb és alacsonyabb rendű, minden sarkon van egy tábla, hogy ott milyen isteni hatalmasság előtt lehet hódolni. Hitbéli felindulás késztette az apostolt arra, hogy be sem várva társait (holott a misszió szabálya szerint mindig ketten tanúskodtak), egymaga, akit csak ott Athénben talált, azzal vitába bocsátkozott, heves indulatos szóváltásba keveredett, és indulatosan ugyan, de jó hírt mondott neki, hirdette Jézust, Akit Isten feltámasztott. A történet végén pedig a gúny áll. Miután ugyanis Pál apostol sokadjára is csak a feltámadásról beszél, némelyek ezt hallva, gúnyolódni kezdtek, mások pedig azt mondták neki: majd még meghallgatunk téged efelől. Vagyis: jöhet a javító vizsga, gyere máskor is, és mondj nekünk valami érdekeset! Az indulat és a gúny között zajlik tehát ez a történet. És egy olyan világban, amelyik hihetetlenül hasonlít a mi világunkhoz. Az athéniak valóságos emberek voltak, és mi is azok vagyunk, nem pedig elvonatkozatott absztraktumok. Az ismeretlen Isten. Mit jelent ez? Sokféle magyarázata van annak, hogy ez az oltár és a felirata mit jelentene, miféle logika indította az athénieket arra, hogy ilyen oltárt állítsanak. Miért kellett egy politeista világban az »ismeretlen istennek« is oltárt állítani?  Az egyik magyarázat, amit legfeljebb említeni érdemes, de elfogadni nem fontos, azt tartja, hogy ez az oltár a titkos, segítő isten oltára volt, a vészhelyzet istenének az oltára.  Vagy még inkább a város oltalmazó istenének az oltára, akinek a nevét nem tudhatják meg az idegenek. Mert, ha a város ellenségei megtudják a nevét, és ki tudják mondani, akkor már megfogták a lábát, és tudják manipulálni, és ez csak kárára lehet a városnak – mondják a vallástörténészek. Nem páratlan jelenség ez. 200 évvel ezelőtt, a régi Róma feltárásakor is találtak egy ehhez hasonló oltárt, egy Gaius Sextius Calvinus nevű római szenátor állíttatta ezzel: sei deo sei divae, azaz: az istennek vagy az istennőnek, akárki legyen az. Ez a titkos isten a súlyos, nehéz, drámai helyzetekben segítségül hívható égi hatalom.

A másik magyarázat szerint az athéni oltár a felirata – az ismeretlen istennek –  a decens társadalom magatartása. Vagyis ezt jelenti: az ismeretlenek - vagy idegenek, jövevények, migránsok, zarándokok –  istenének. Vagy még szabatosabban: a hozzánk látogatók istenének. Athén világváros volt, oda sokan mentek látogatóba, vagy akadémiai vendéghallgatónak. Ki tudja, hátha érkezik valaki messziről, más országból, más vidékről, más kultur-körből, és mi nem tudjuk, hogy miféle istenségben hisz. De mi udvariasak vagyunk, mi decens társadalomban élünk, mi számukra állítunk egy oltárt. Ne kelljen nekik keresgélni, ne kelljen azzal veszkölődniük, hogy megtalálják a maguk istenének az oltárát, ott van lám: az ismeretlen istennek. Udvarias gesztus.

Ám ebben az esetben Pál apostol nem úgy fordította volna a szót, hogy Isten eddig elnézte a tudatlanság idejét, de most azt parancsolja mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek, hanem talán azt mondta volna, hogy: drága athéni atyafiak, eljöttem, hogy bemutassam nektek azt az Istent, akit ti annyira kerestek. Istent keresni, bizony nagy erény. És én most jó hírt - evangéliumot – szeretnék nektek mondani: a feltámadás jó hírét: az ismeretlen isten a feltámasztott Krisztus, jöjjetek, megjutalmaz titeket ezért a kedvességetekért! De nem ezt mondja az apostol, hogy Isten immár lezárta a keresés idejét, eleget kutattatok-kerestetek, hanem azt mondja: Isten elnézte a tudatlanság idejét.

Ezzel pedig a harmadik megoldás kellős közepén vagyunk, és ez találja el az akkori világnak azt a fajta magatartását, amit leginkább az epikureusok és a sztoikusok képviseltek. Ennek lényege pedig az, hogy nem mondunk döntő szót. Mert szkeptikusok vagyunk. A szkepszis pedig tartózkodás a végérvényes állásfoglalástól. Ám az emberi lét döntő mozdulata mindig döntés, odaállás valaki vagy valami mellé. Ez a döntés az igazság elfogadása és teljes képviselete. Ezért Pál élesen szól, mert amikor az mondja, hogy Isten elnézte, megbocsátotta a tudatlanságotok idejét, azt pontosan ugyanazzal a szóval fejezi ki, ami az oltáron áll: ismeretlen, vagyis a nem tudott, a nem ismert istennek! Ugyanez a szó a Zsidókhoz írt levélben úgy is fordítható: bűn. Isten azt akarja, hogy ebből a tudatlanságból, bűnből mindenki mindenütt megtérjen. Vagyis, athéniek, ti a tudásotok csúcsának tartjátok, hogy még a nem tudott istennek is oltárt emeltek, de ez merő tudatlanság! Nincs itt udvariasság, nincs itt méltányolás, itt az evangélium konfrontál a határozatlansággal. Az isteni igazság konfrontál azzal, amire mi is hajlamosak vagyunk. Nem mondunk döntő szót, csak mérlegelünk. De az evangélium nem mérlegelés dolga. Krisztus feltámadása nem egy lehetséges »ki-tudja-talán«. Isten feltámasztó tette mindent meghatároz, mindent megfordít, és mindenkit az élő Istenhez hív! Azt mondja az apostol: lám, nincs tőletek távol Isten. Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Őrá épül minden, az Ő éltető erői hordoznak. De lejárt az az idő, amikor megvonhattuk a vállunkat, és azt mondhattuk: nem tudjuk. Sokszor mondjuk mai is: ignoramus. Igen, magunktól, természetesen, csak addig juthatunk, ha jutunk valaha, ameddig az athéni bölcsek eljutottak: oltárt emeltek az ismeretlen istennek. Biztos, ami biztos! Hiszen lehet, hogy azok az istenek, akiket mi tisztelünk, nem is istenek, csak az emberi fantázia szüleményei, üres hagyományok. Hát, biztos, ami biztos, állítunk meg egy oltárt. Biztos, ami biztos - vagyis ez sem biztos.  Ennyit tudunk magunktól. Isten azonban feltárta, kinyilatkoztatta, megmutatta önmagát Jézus Krisztus feltámadásának döntő tényében. Azt kívánom tiszta szívemből ezen az évnyitón, és a ránk következő tanévben, hogy tanár és diák, mindenki egyaránt jusson közel ehhez a szilárd bizonyossághoz, amely nem a mi állításunkon, vagy ráismerésünkön, vagy leleményünkön, hanem Isten szilárd állításán alapszik. Elnézvén a tudatlanság idejét, mostan azt parancsolja Isten mindenkinek, mindenütt – itt is mindenkinek –, hogy megtérjenek.

A prédikáció előtt az első zsoltárral a boldog emberről énekeltünk. Az a boldog ember, aki Isten törvényében gyönyörködik, Istent keresi, Őróla gondolkodik éjjel és nappal. Most majd a pérdikáció után a 150. zsoltárt fogjuk énekelni, a dicséret és magasztalás zsoltárát. Lám, dicséret és magasztalás. Nem vélekedés, hanem szilárd, elkötelezett állítás, ujjongó ráismerés Isten valóságára, dicsőítő elfogadása Isten kegyelmes tettének.  Isten Szentlelke segítsen benneteket ebben az esztendőben, és az elkövetkező időkben meghallani az apostol szavát és hívását, annak engedni, és az igaz Istent megtalálni és magunkhoz ölelni. Nem lesz nehéz, mert Ő Jézus Krisztusban már magához ölelt bennünket. Ámen