Ez a történet úgy kezdődik, hogy egy nagy ember utazik hazafelé, Etiópiába, de a szíve tele van zavarral, hiába küszködik, nem érti, miről beszél a régi próféta, akinek az iratait tanulmányozza. A történet utolsó mondata pedig az: tovább ment útján örömmel. Valami tehát megváltozott ebben az emberben. Értetlenségből örömre fordult benne minden. Ma arról szeretnék néhány szót szólni, hogy mi is a kulcsa annak, hogy megváltozzunk igazán. Olyan kulcs ez, amit nekünk magunknak kell forgatni, éspedig úgy, hogy engedjünk egészen a legmélyebb tudatunking engedni azt, amit már tudunk, talán felszínesen, de tudunk. Ezért kérdezi Fülöp itt a komornyikot: érted, amit olvasol? És elkezdődik a tudomásul-vételek sorozata.
- Akkor kezd ember élete megváltozni, amikor rájön és tudomásul veszi, hogy ő Istennek a tulajdona. Többféle okon kell ezt mondanom. Isten tulajdona vagyok, mert Ő alkotott engem. Teremtő akarata nélkül nem lennék. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, éspedig azért, hogy Őt megismerve örök boldogságban éljek vele. Isten tulajdona vagyok, akkor is, ha én ezt nem akarom tudomásul venni. Az már félig-meddig beismerés, amikor eljátszom, hogy nem vagyok a tulajdona. Ezeket az élethelyzeteket mindenki ismeri. Egyszerű példát hadd mondjak. Megyünk az úton, és látjuk, ki van téve a stop-tábla. Eljátszhatom, hogy én azért vagyok ám valaki, dunamelléki református püspök (szokták rá mondani: az már valami!), tehát én megállás nélkül átmegyek a kereszteződésen. Nem veszem tudomásul, hogy ott van a stop-tábla. Mi lesz belőle? Más példa. Biztos van itt is olyan, akinek az ügyét tárgyaló bíró a fejére olvasta: a törvény nem ismerete nem ment fel a törvény megtartása alól! Lehet úgy élni, hogy mintha nem lenne törvény? Lehet úgy gondolkodni, hogy rám nem vonatkozik semmiféle szabály? Mi mindannyian Istenéi vagyunk, és ezt nem egy meghagyással kell tudomásul venni, hanem teljes értelmünkkel, hiszen Isten kizárólagos tulajdonai vagyunk. Sok következménye van ennek. A szerecsen komornyik is értette már ezt. Azt olvassuk itt, a történetben, hogy Jeruzsálemből jött... Képzeljétek el, kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben megjelent egy etióp. És bejárt a jeruzsálemi templomba. Hát te mit keresel itt? -kérdezhették tőle. Hiszen másféle, másképp viselkedik, másként viszonyul a dolgokhoz. De őt nem tartóztatta fel ez, mert tudta magáról, hogy ő az Isten tulajdona, neki Istennél van a helye. Neki oda kell mennie. És elkezdte levonni a konklúziókat. Azért volt bizonyos fokig könnyű dolga Fülöpnek elmagyarázni, hogy kiről beszél a próféta, mit mond a próféta, mi van a prófétai iratokban.
- A mi emberünk olvasta a Bibliát. Nemcsak vasárnap délután vette elő, mikor bejön a börtön-lelkész, s lehet hónunk alatt a Bibliával másfél órára kimenni körletből. Ő minden nap olvasta. Útközben is olvasta. Múltkor mentem villamoson valahová, a táskámban ott volt a Biblia. Mondom magamnak, előveszem, olvasom. Elővettem, olvasni kezdtem. Szemben ült velem egy atyafi, mellette egy atyalány, csak néztek rám meredten: hát ez biztos egy hülye szektás! Azok szoktak lépen-nyomon Bibliát olvasni. Tessék, itt van ez az ember, a szerecsen komornyik, nem szektás, ül a szekéren, és olvas, de nem unalomból, mert akkor olvashatott volna Rejtő Jenőt is, hanem Bibliát olvas. És azért olvas Bibliát, mert levonta ezt a második konklúziót is: Isten nem egy elvonatkoztatott távoli valaki, nem egy futó gondolat, nem valami érdekes érzet, hanem Isten személy, és Isten beszél. Az beszél hozzám, Akinek a tulajdona vagyok. Egyszerűen szólva így is mondhatnám: a gazda beszél hozzám. De inkább így mondom: az édesapám, az én mennyei Atyám beszél hozzám. Főnökére, gazdájára nem szokott odafigyelni az ember. Édesapám szavára odafigyelek. Ezért olvassa a mi emberünk a Bibliát, mert az a mennyei Atya szava. Ő szól. Én figyelek rá.
- A harmadjára azt a következtetést is le kell vonnia, hogy – ha Isten tulajdona vagyok, és Isten szól hozzám –, Isten nem akármit mond. Szeretném, ha ezt leginkább az eszetekkel is megértenétek! Isten nem fecseg. Sok pillanata van az életünknek, amikor fecsegünk, hogy valahogy eltöltsük az időt. Kollégista koromban két óra volt a kimenő. Aztán benn töltöttünk minden időt. De hogy négy éven keresztül mitől beszélgettünk, alig-alig emlékszem, mert inkább csak fecsegtünk, hogy eltöltsük az időt. Isten nem azért szól, hogy valamiképpen eltöltse velünk az időt, hanem azért, mert súlyos mondandója van. És ennek a súlyos mondandónak az a lényege, hogy Isten – akinek a tulajdona vagyok, Aki megszólít engem – szeret engem. Ennél súlyosabb mondandó nincs, higgyétek el! Ezért nem is mindig közvetlen hangzik ez az üzenet. Hiszen előbb azt értjük meg, hogy a tulajdona vagyunk. A tulajdonunkkal pedig nem mindig bánunk úgy, ahogy illendő. A régi magyar törvények súlyosan büntették azt, aki verte a jószágát. Az ítélet indoklása pedig az volt, hogy embertelen bánásmód. Nézzétek milyen csodálatos az Isten! Tudtunkra adja, hogy az övéi vagyunk, a tulajdonom vagyunk, és ezt nem azzal adja tudtunkra, hogy azt csinál velünk, amit akar, hanem azzal adja tudtunkra, hogy szeret bennünket.
- Ezt a hármat gondoljátok hát végig a felolvasott igének a fényében. És aztán nekünk is fel kell tennünk a kérdést: hogyan? Hogyan szeret az Isten? Úgy szeret az Isten, hogy Fia személyében odaállt a helyedre, és elhordozta a bűneid minden következményét. Úgy szeret az Isten, hogy ezért a bűn-áldozatért – és csak ezért! – felment, feloldoz téged. És elküldi Szentlelkét, hogy véghez vigye benned azt, amit te nem tudsz magadra nézve megcselekedni, hogy megváltozz. Az életünk egyik nagy drámája, hogy amikor történik velünk valami jó, ezt azzal nyugtázzuk, hogy: járt ez nekem! Valami jó nekem is jár. Valami jónak az én életemnek is be kellett már következnie. Nekem is jár valami. Nyugtázzuk, és mintha mi sem történt volna. Isten ezt a felülmúlhatatlan jót, hogy Krisztus elhordozta a bűneink következményeit, arra akarja fordítani, hogy megváltozzunk. Ezért mondja a szerecsen komornyik Fülöpnek: mi akadálya vannak, hogy én a Krisztus követője legyek? Mi akadálya, hogy megkeresztelkedjem? És ezért feleli a komornyiknak Fülöp: ha Isten mindent feltárt neked, nincs más hátra: higgy! Azt olvassuk a történetben, hogy éppen valami víz mellett mentek el, és mondja is a mi emberünk: na, itt van a víz, akkor megkeresztelkedem! És figyeljétek meg! Nem Fülöp az, aki kinyitja a hintó ajtaját, és leszáll róla először, hanem a szerecsen komornyik az. Mintha bejönne most valaki, mondván, püspök úr, megértettem mindent Istentől, szeretnék megkeresztelkedni, hol a keresztelő kancsó? És adná a kezembe, hogy öntsem a fejére. Ez az ember szinte kiugrik a hintóból, s megy a vízhez, és kéri Fülöpöt: keresztelje meg! Mert megértette, hogy ez az egyetlen esélye. És ez egy igazi esély. Ez nem próba-szerencse játék. Ha meggondoltad, ha megértetted, és a szívedbe vetted, már tudod, hogy Istené vagy, Ő veled akar beszélni, és szól is hozzád, és azt akarja tudtodra adni, hogy szeret téged. Ez az egyetlen esély - ezt meghallani, és eszerint élni! Ragadjátok meg az egyetlen esélyt!
Ámen
