Tökéletes, erős, szilárd, állhatatos

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Egy könyvesboltban járva kezembe akadt egy könyv, melynek borítóján érdekes cím állt, így hangzik: Az embernek önmagát kell megváltania. Érdekes könyv lehet, gyorsan fel is kaptam, és elolvastam azt a néhány mondatot, amely a szerzőt méltatta, mindjárt az első mondat ez volt: a szerző ateista baráti társaság alelnöke és könyvét azért írta, hogy meggyőzze az olvasót arról, hogy a vallás egy senkinek sem való babona, és az embernek önmagát kell megváltania. Örültem, hogy a szerző nem arra szólít fel, mint ahogy ez régebben megtörtént, hogy ki kell pusztítani a vallásokat, a vallásos embereket be kell zárni valami tyúkólba, hátha észhez térnek, ez itt már békésebb hangütés. Sőt, ezzel az atyánkfiával egy dologban máris megegyezhetünk, hogy az embert meg kell váltani. Abban ugyan nem, hogy kinek és hogyan, de legalább abban igen, hogy az ember megváltásra szorul. Nagy dolog, testvérek, ha már egy ateista is ki tudja mondani, hogy az embert meg kell váltani, ráadásul ilyen szép bibliai szót tud mondani, talán lehetne is beszélgetni a kérdésről. De most nem az a célom, hogy ezt az általam félig-meddig elolvasott könyvvel vitatkozzam, csak jelezni kívánom, hogy még akik a hitet, a transzcendenciát üres dolognak tartják, azok is könnyen eljutnak a belátásra, hogy az ember gondban van, az emberi élet megoldatlan, egyszóval: az ember megváltásra szorul.

Péter apostol levelének jókívánságaiban legalább négy bemenet nyílik a megváltás kérdéséhez. Ha visszájára fordítva fogalmazzuk meg Péter gyönyörű szavait, négy nagy nyomorúságunkat is meglátjuk. Ekképpen először is elmondja hogy az ember nem tökéletes. Aztán elmondja, hogy az ember ingadozó, sodorható, majd megmutatja hogy az emberi életben nincsen tartóság, és végül egyetlen egy szóban kimondja: az ember gondban van. Még azt is szeretném előrebocsátani, hogy az apostol buzdításában az a különös, hogy mindenik szava kötődik Péter apostol személyes élet-tapasztalatához, ezt majd látni fogjuk a magyarázat során. Tehát nem úgy kívánja ezeket Péter apostol, hogy a levele végére odafirkál néhány általános jókívánságot, hanem amit most mond az a saját, személyes élettapasztalatán alapszik. Négy szót hallunk, ez a négy szó négy történet, négy kép, négy élet-valóság, és velük minket is meghív az apostol az isteni élet-valóságra és nekünk szabad is azt elfogadni.

Az első szó így hangzik a 10. versben, olvasom újra az egészet: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki örök dicsőségére hívott el minket a Jézus Krisztusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké.” Isten tegyen benneteket tökéletesekké. A tökéletességet a görög nyelvben többféle szóval lehet kifejezni. Azért hivatkozom most erre, mert el kell ismerjük, hogy ebben a tekintetben a magyar nyelv szegényebb. A görög nyelv ezt a tapasztalatot nagyon színesen, nagyon sokféle szóval tudja kifejezni. A tökéletes szóban, mi magyarok, akik ezt halljuk, benne halljuk azt is, hogy tök, a tök pedig kerek, s az a tökéletes, ami kerek. Ami kerek egész. Ezt mi így értjük. De a görög tud például olyan szót mondani: az a tökéletes, ami célba ért, ami elérte a célját, és ez így van: amint valaki vagy valami célba jutott, elérte a célját, tökéletes. Ha elkezdünk egy építkezést és az utolsó simítások is megtörténtek és kitakarítottak, megnézzük az épületet, és azt mondjuk: ez pazar, tökéletes. Ha hallgatunk egy csodálatos zeneművet és elhangzanak az utolsó taktusok, s végül a karmester leengedi a kezét s abbamarad a muzsika, néhány másodpercig áhítatos csönd áll be, majd kitör a taps, és ez így tökéletes: az utolsó akkord nélkül nem tökéletes a zenemű. Be kell fejezni. Most azonban nem ezt a szót használja Péter apostol, hanem egy különös, a halászvilágból vett kifejezést – s ezért mondom, hogy ez Péter apostol saját tapasztalata is. Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy amikor Jézus elhívta a tanítványokat, akkor ez úgy történt, hogy kijöttek a partra egész éjszakai halászat után, és így fordítja Károli Gáspár: „és hálóikat kötözgették (igazgatták).” Másképp: hálóikat tökéletesítették. Mit jelent ez? Az összegabalyodott, összecsavarodott szálakat, csomókat szépen szétfejtették, kiigazították, hogy a következő halászaton, amikor kivetik a hálót, az a lehető legnagyobb és legteljesebb felülettel merüljön el a vízben, hogy minél nagyobb legyen a fogás. Tökéletesíteni itt azt jelenti, hogy valamit lebontunk és visszaépítjük. Leszálazzuk és visszaszálazzuk. Még egyszerűbben értjük, ha felidézzük, mikor édesanyánk ránk reccsent gyerekkorunkban, ha félregomboltuk az inget vagy a kabátot: kisfiam, csálén gomboltad! Gombold ki az egészet, és gombold újra! Valami ilyesmit üzen Péter apostol a keresztyéneknek, akiknek azt mondja, hogy a minden kegyelemnek Istene, aki örök dicsőségre hívott el benneteket – s egy korábbi versben, még az 5. részben pedig azt mondja: ti is ennek a dicsőségnek eljövendő részesei vagytok. De a keresztyének a szenvedésük, a küzdelmeik, a fáradalmaik miatt megzilálódtak. És akkor jön a baj, jön a jaj, a kapkodás, mert bár szilárdan hittünk, bíztunk, bár erősek voltunk, de egyszerre csak kiderül, hogy az egészet elölről kell kezdeni, az egész el van rontva, érvénytelen, jól látszik, hogy valami nem stimmel. De: maga Isten tegyen benneteket tökéletesekké. Engedjük oda magunkat Istennek a kezébe, ne féljünk, hogy néha kínos, fájdalmas, néha nagyon megalázó, és csak a bűnbánat mély és nagy könnyein keresztül tudjuk Istennek ezt a megjobbító munkáját átélni és megtapasztalni. Bizony, Isten szétszedi az életünket, és újra összeteszi. Kibontja a gubancokat, megerősíti a helyes csomókat, eligazítja az életünket. És ezt csak Isten tudja velünk tenni. Az embernek kell önmagát megváltania? – Hát nem mi kötöttük ide-oda a csomót, nem mi tekerjük így-úgy a szálakat, nem mi vágtuk át a szálakat a rövidebbik út kedvéért? És, lám, azt vesszük észre életünk derekán, hogy halálos dolgokba keveredtünk bele, s nem tudunk belőlük kioldódni. Péter apostol arra buzdít: engedjétek magatokat Isten kezébe, hadd motozzon az életetekben, hadd bontson le nem odavaló dolgokat, hadd dobjon ki teljesen fölösleges meggyőződéseket, hadd építsen fel valamit, amire eddig oda sem figyeltetek, vagy amivel nem törődtetek. Hadd egyenesítse ki az életeteket, hadd igazítsa ki az életeteket. Milyen boldogan élte át és tapasztalta meg Péter egy egész éjszakai hiábavaló halászat után, amikor már csak a moszatot meg a kagylót szedték a hálóról, hogy a parancs nyomán - vessétek ki a hálótokat - csodálatos halfogás következett! Vesd ki a hálót, engedj Istennek, engedj, hogy az életeden változtasson. Mert ha Ő változtat, nem elrontja, hanem megjobbítja, ha Ő változtat, nem összegubancolja, hanem kibogozza, ha Ő változtat, nem bezárja, hanem kinyitja, tökéletessé teszi.

Másodsoron azt kívánja Péter apostol, hogy tegyen benneteket Isten erősekké. Itt nem elsősorban a fizikai erőről van szó, természetesen, ezt is szabad és kell is kérnünk, és elesett állapotunkban, betegségünkben fohászkodunk is Istennek azért a megsegítő kegyelméért, hogy az Ő valóságából erők jöjjenek át az életünkbe, talpra tudjunk állni, a dolgunkat el tudjuk végezni, - de most nem erről az erőről beszél Péter apostol, hanem az eltökéltség erejéről. S erről is van Péter apostolnak tapasztalata. Azt olvassuk Lukács 9. részének végén, hogy „Jézus eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy.”(Lukács 9:51) Jézus eltökélte magát, hogy elmegy, és halálra szolgáltatja magát, és elvégzi az emberért a nagy áldozatot. És emlékszünk arra a jelenetre, amikor az eltökélt Jézus jelenti a tanítványoknak szenvedését, éppen Péter az, aki megragadja őt, és azt mondja: - Mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Tevéled! És akkor Jézus azt mondja Péternek: - Távozz tőlem sátán, mert gondolsz az Istennek dolgaira, hanem az ember dolgaira!” (Márk 8). Nem azt mondja Péternek: hess tőlem, Péter, te ingatag hajóskapitány, levitézlett halászmester, nagyszájú hőbörgő! – Nem azt mondja: Hess tőlem, emberfióka, nem tudod te, milyen nagy dolgokban járok én! Hanem azt mondja: távozz tőlem, sátán! Ilyen eltökélt Jézus! A legkedvesebb, legelső tanítványt, akire mindent rábíz, akire az anyaszentegyházat alapítja, most, ebben a drámai pillanatban így nevezi: sátán, ne kísérts engem, ne tántoríts el engem! Tudja hát Péter, hogy mit mond, mikor ezt írja levele végén: „maga Isten tegyen benneteket erőssé (eltökéltté, elhatározottá)”, olyan emberekké, akik egy ügyre néznek, akik sem jobbra, sem balra nem hajolnak el, ahogy hallottuk a múltkor Jósiás királyról. Egy ügyem van, üdvösség-ügyem van, ahogy Németh László mondja egy gyönyörű esszéjében, hogy minden ügy mélyén, minden emberi probléma mélyén, minden nagy emberi vállalkozás mélyén, ha tudjuk, ha nem, az üdvösségügy rejtőzik. Tegyen benneteket az Isten erősekké, - ettől soha el ne tántorodjatok. Jaj, mennyi erő tépi az embert, jaj, mennyi gond viszi erre, arra az embert, jaj, hányszor vagyunk ezzel úgy, hogy betesszük a sublótba, jó lesz ott, majd elővesszük alkalmasint! És ugyanúgy, ahogy megannyi ilyen rég eltett dologgal, ezzel is hányszor jártunk úgy, hogy amikor kellett, nem találtuk. Jól emlékszem – nem illik, de elmondom, mert a példája nagyon ideillik –, édesapám gyerekkorunkban elég sokat járta a kertet, tavaszi idő volt, metszeni kellett bokrokat, fákat. Ültünk este, vacsoráztunk, délután hat óra körül még világos volt odakint, ő pedig gondolta, kimegy még a kertbe egy kicsit nyesegetni, metszegetni. Aztán pár perc múlva bejött: - Gyerekek, hol a metszőolló? Sokan voltunk testvérek, gézengúzok is voltunk, édesapám pedig kezdte a legnagyobbnál: - Imikém, hol a metszőolló? Csak ültünk az asztal körül, húztuk a nyakunkat, mert éppen nem vittük el a metszőollót a helyéről, nem játszottunk vele, nem vágtunk vele semmit. – Hol a metszőolló? Már nem is tudtunk vacsorázni, teljesen kétségbe voltunk esve, amikor azt mondja az egyik öcsém: - Apukám, megnézted a helyén? Mert mindenütt kereste, csak a helyén nem. Helyén van-e az életedben a az üdvösségügy, a szíved közepén van-e ez a kérdés? A figyelmed közepén van-e? Másutt hiába keresed, másnál hiába keresed! Hiába keresed a történelemben, hiába keresed a politikában, hiába keresed a gazdasági fellendülésben, az infláció vagy a defláció mutatóiban, hiába keresed boldog vagy boldogtalan családodban, hiába keresed a saját karrieredben. Az üdvösségügynek a szíved közepén kell lennie, mert ott a helye, és attól se jobbra, se balra nem térhetsz el, - ekkor vagy erős, eltökélt, állhatatos – és ezt kívánja Péter apostol.

Ehhez kapcsolódik, szinte emennek a szinonimája, a következő áldás, így mondja: maga, a minden kegyelem Istene tegyen titeket szilárdakká. Az erő és a szilárdság viszonya – ezt a fizikusok jobban tudják –, különös viszony, hiszen az erő lehet dinamikai is, lendületi is: mozgás, kibontakozás, de lehet erő a tartósság is. Szilárdsága ekkor a mozdíthatatlansága. Most erre utal Péter, a görög szót úgy lehetne fordítani, hogy Isten tegyen benneteket megalapozottá. Ami szilárd, az megáll, hiába jön földrengés, hiába jön a katasztrófa. Emlékszünk mindannyian – és ezt Péter apostol is igen jól hallotta – a Hegyi beszéd végére, amikor Jézus a kősziklára épített házról beszél, és ott az a szó, hogy épített, ugyanaz, mint ami itt áll: Jézus a kősziklára ráerősített házról, a kősziklán megszilárdított házról beszél. Eljött a vihar, fújtak a szelek, ömlött az eső – és megmaradt. Mert kősziklára építtetett. Valamiféle stabilitásról, tartósságról van itt szó, és ilyen értelemben valóban ez jelenti az erőt. Ehhez kapcsolódik egy másik szó, és abból, a benne lévő a fosztóképzőből értjük meg a lényeget. Ami erőtelen, ingatag, nem megalapozott, alapnélküli, nos ez itt az ellentét. És Péter apostol ezt is személyesen élte át. Ott, a Gecsemáné kertjében, amikor Jézus előre megy egy kissé, három tanítványt visz magával, s ott van közöttük Péter is. Aztán Jézus magában még előremegy imádkozni, az engedelmesség utolsó nagy harcát vívja, s mondja: atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem ez a keserű pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem ahogyan Te akarod! Vért verejtékezve imádkozik Jézus. Majd abbahagyja az imádságot és visszatér a közelben lévő tanítványokhoz. Mit tesznek a tanítványok? Vele együtt imádkoztak, gondoltak rá, erősítették mintegy a háttérből? Vagy töprengtek, hogy mit jelenthetnek ezek a rejtélyes szavak itt kint, ezen a gyönyörű tavaszi éjszakán a Gecsemáné kertjében, Húsvét előtt egy nappal? Alszanak, szundikálnak! Ahogyan elaludtak a színeváltozás hegyén is! Milyen érdekes az ember! Isten közelében jár, Isten dicsősége ragyog föl, mint ott, a megdicsőülés hegyén, az ember Isten közelében jár, Isten szeretetének hatalmas mélységének peremére jut, mint ott, a Gecsemáné kertjében, mindent megérthetne Istenből, mindent, mert amit a megdicsőülés hegyén láthattak, és amit a Gecsemáné kertjében átéltek, abból megérthetnék Istent – kicsoda az Isten?, mi az Isten dicsősége?, mi az Isten végére érhetetlen szeretete?, s milyen hihetetlen nagy Isten-dráma Istennek az embert szeretni! – és a mi drága jó tanítványaink szundikálnak!! Hány ilyen Isten-közelséget aludtunk át, kedves testvérek? Hányszor szunnyadtunk el, amikor Isten motozott a lelkünkben meg a szívünkben, hányszor hajtottuk térdünkre a fejünket – s tessék ezt jelképesen is érteni! – lelki álomra is. Voltunk restek és érzéketlenek, mert az alvó ember érzéketlen, miközben angyalok jártak körülöttünk. Persze, fölébredve fújtuk mi is az ateista híradóval a trombitát, nincsenek angyalok, nincs Isten, nincs transzcendencia, nincsenek mennyei erők, nem tapasztaltam! Biztos vagy benne? – Átaludtad. S akkor azt mondja Jézus a fölébresztett tanítványoknak: vigyázzatok és imádkozzatok, mert a lélek kész, de a test erőtelen (Mt 26:41). Ha azt mondaná Jézus, hogy a lélek is kész meg a test is erős, akkor azt a szót mondaná, amit most hallunk: szilárd. Megingathatatlan, állhatatos, erős, semmilyen kísértés nem győzheti le.

És végül, azt mondja az apostol: azt kívánom, hogy Ő maga tegyen állhatatossá titeket. Az eredeti szó, ugyanúgy, ahogy a magyar fordítása is, azt jelenti, hogy meg tudunk állni. Az állhatatos, aki meg tud állni. Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja – mondja a magyar mondás. Lássuk, ki a legény a gáton. A gáton árvíz idején nem üldögélni szoktak, piknikelni, hanem állni, aztán kiállni, ha kell, a sodrást, az árvizet, mindenféle bajt és nyomorúságot. Ám az eredeti szónak van egy nagyon érdekes összefüggése is, ez pedig a fel nem olvasott, de sokunk számára nagyon-nagyon kedves 7. versben van, ahol azt mondja az apostol: „Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok.” Gondja van reátok. Miért állhatatlan az ember? És miért nagyszerű – mondhatnám szinte isteni erény – állhatatosnak lenni? Azért, mert ahogy a bevezetőben mondottam: az ember gondban van. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy sok gond van az életünkben, ezt is szoktuk mondani, hanem azt, amit nagyon egyszerűen magyar nyelven is kifejezünk, hogy ősi, mély élettapasztalat, élettény, hogy gond-ban vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy van még egy-két probléma, de megoldjuk – és akkor minden szép lesz. Nem azt jelenti , hogy nyakamba szakadt valami, nem is gondoltam rá, nem is törődtem vele, na, most akkor erőket kell átcsoportosítani, vakarhatom a fejemet, kereshetem a segítséget, de ezt a gondot is valahogy csak megoldjuk. Gondban lenni – azt jelenti, hogy a gond az az élettelevény, életvalóság, amelyben benne vagyunk. Nem az életünk egy része hordoz gondot, nem az életünk egyik vagy másik területe problémás, hanem gond van. Talán csak a 19. század mára elfeledett, de valószínű, nemsokára újra felfedezendő nagy dán filozófusa, Kierkegaard tudta ezt igazán megfogalmazni, amikor rámutatott, hogy az Istentől elszakadt ember életének az ősténye a gond. Ez a baj. És akármilyen mélyre megyek le a gondba, akármilyen ős talapzatra akarok jutni, és aztán azt felrobbantani, hogy megszűnjön ez az egész, bizony nem lehet. Petőfi egy csodálatos versében, Az őrült-ben olvashatjuk egy megbolondult szerelmes hahotázását, ki őrülten azt mondja, mintha a modern terrorizmust előlegezné meg: lyukat fúrok a földgolyó közepéig, lőport viszek le és fölrobbantom az egész világot. „Ha-ha-ha!” – fejezi be Petőfi versében az őrült. De milyen mély az a talapzat? Szétrobbantjuk a gondot, megoldjuk a gondot? Azt mondja az apostol: azt kívánom, hogy legyetek állhatatosak. Mert mi e gondnak a természete? Hát éppen az, hogy nem érünk le soha a mélységére, mindenütt körülvesz és körülfon bennünket, nem tudunk belőle kitörni, az egyik gondot megoldjuk, és öt támad belőle, azt az ötöt is megoldjuk, 35 új jön belőle, vagyis a gond ide-oda sodor bennünket. Nincs nyugtunk. Aki gondban van, annak nincs nyugta. Aki gondban van és gondban él, az nyughatatlan. Hát hogy is ne lenne az? Lehet, hogy az életét, a napjait nagyon racionálisan, szépen be tudja rendezni, - mi, reformátusok jó képességekkel, előiskolákkal és tapasztalatokkal rendelkezünk e területen, hiszen a puritánok hatottak ránk, fegyelmezettek, precízek, pontosak, munkaköteles tudatúak vagyunk. És éjszaka? És hajnalban? És az életünk egyéb nagy fordulóján, amikor az egész életünk értelméről kellene valamit mondani, de csak azt tudjuk mondani, hogy nincs lehorgonyozva az életünk, olyanok vagyunk, mint egy legénységnélküli hajó, amelyik sodródik a tengeren, mint egy kísértethajó – ilyen az emberélet. Gondban vagyunk. Most azt mondja az apostol: azt kívánom nektek, hogy Isten tegye a ti életeteket állhatatossá. Hogy mondja a zsoltár? Lábamat Isten kivonta az iszamós fertőből, és szép egyenes kőszálra helyezett engem. Szilárd talajt adott a lábam alá. Ez a gondnélküliség. Nem a gondtalanság – az más. Ez gond-nélküliség. És hogyan lehetséges ez, kedves testvérek? Azt is elmondja Péter apostol a korábban idézett szakaszban: „minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok!” Még egyszerűbben: bízzátok magatokat Őreá. Magatokat vessétek Őreá, mert neki nem a gondotokra van gondja, hanem reátok!

S utoljára hadd szóljak is még erről. Gyakran gondolunk úgy Istenre és szeretnénk is, ha Isten ilyen lenne, mintha Ő volna a nagy GELKÁ-s! Az idősebbek ezt még tudják, mi volt a GELKA. Az egy szerelővállalat volt. Majdnem minden háztartásban a GELKA száma volt a harmadik vagy negyedik telefon. Isten a nagy GELKÁ-s, felhívjuk, kijön. – Mi a gond, kérem? – Jaj, elromlott a lelki tévém. – Semmi gond, kicsit csavarunk, megjavítjuk. Megint felhívjuk. – Mi a gond? – Jaj, elromlott a lelki mosogatógép. – Nem baj, megjavítjuk. Mennyei GELKÁ-s. Hívásra jön. Számlát is ad, ÁFÁ-s számlát. Garanciával. De Istennek nem a gondjainkra van gondja – mondja az Ige. Ránk van gondja. Nem tudom, érzitek-e ezt az óriási különbséget? És érzitek-e ebből, mit akar Péter apostol most mondani, amikor azt mondja, hogy minden gondotokat reá vessétek?! Nem tehetsz mást, magadat veted rá, mert te gondban vagy, mert gondban élő vagy, mert nincs az életednek szilárdsága, tartóssága, nincs az életednek eltökéltsége, nincs az életednek centruma, nincsenek eligazítva a dolgok az életedben. Mind, mind gond, gond és gond. Ez vagy te. Bízd rá magad Istenre, mert neki reád van gondja. A Minden Kegyelemnek Istene, aki örök dicsőségre hívott el minket a Jézus Krisztusban titeket is, akik ugyan csak rövid ideig szenvedtetek Ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká. Mit kell nekünk ehhez tenni? Minden ő reá vessétek, mert neki gondja van reátok.

Ámen