Többet ér

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Három egyszerű megjegyzést szeretnék a felolvasott Ige magyarázata elé bocsátani. Az egyik, hogy ez a mai napra kijelölt Ige mélyen megrázott és megdöbbentett engem, – el is tökéltem azt, hogy ezentúl másképp lesz. Megrázott, hogy milyen keveset prédikálok én a szeretetről. És mi mindannyian, milyen keveset beszélünk a szeretetről, milyen gyorsan elütjük azzal, hogy ez egy szentimentális dolog, a régi időkbe tartozik, vannak ennél fontosabb dolgok. Dehogy! Nincs ennél fontosabb dolog! És ha egy igehirdető rádöbben arra (hadd dicsérjem meg magam részben, mert ez egy jófajta rádöbbenés), hogy mennyi mulasztása van, mert keveset prédikált a szeretetről, akkor az jófajta megrendülés. Hozzáteszem, alázattal: bizony, sok mulasztásunk van, mert keveset beszélünk a szeretetről és még kevesebbet gyakoroljuk magunkat a szeretetben. Itt pedig, a törvényt szeretetben összefoglaló szavak után, azt mondja Jézus, hogy ez a két legnagyobb parancsolat, nincsen ezeknél nagyobb, nincsen ezeknél fontosabb, nem áll ezeknél előrébb semmi, mozgasson bennünket bármilyen érdek, bármilyen ügy, bármilyen helyzet. A másik előrebocsátott megjegyzés, is részben ide tartozik. Amikor hatodikos korunkban elkezdtük a Toldit tanulni fejből, a magyar tanárunk állandóan azt mondta nekünk, hogy: kisfiam, ha álmodból felébresztenek, ezt akkor is tudnod kell. Nyilván, ez afféle nyomatékosító mondata volt akkoriban a tanároknak, azt akarták vele kifejezni, hogy nincs mese, ezt meg kell tanulni fejből, szívből, mindenképpen, és ha az ember legmélyebb álmából ül föl, akkor is elmondja a Toldi összes énekét. Csodálatos az, hogy Jézus szavai éppen a fordítottjára utalnak ennek, hogy ugyanis ideje felébredni az álomból, a sokféle álmunkból, a sokféle utópiából és fantazmagóriából, a képzelgésekből, és fölébredve megkérdezni önmagunkat: tudjuk-e a legfontosabbat és a legnagyobbat? A harmadik megjegyzés is erre a történetre. Csodálatos a számomra, hogy mikor Jézus már ott van Jeruzsálemben, a templom tornácán és mindenféle vitákat lefolytatott már korának mindenféle hatalmasával, befolyásolójával, érdekcsoportjával, elöljárójával, – csodálatos, hogy ez a kérdés egyáltalán ott felvetődött. Nézzünk bele.

Milyen meghökkentő, ahogy egy írástudó odaáll Jézus elé és megkérdezi Tőle: mi volna minden a parancsolatok közül az első. Ez azért meghökkentő, mert Jézus egész üzenete ez: szeretet! Ha szabad ezt mondani – ez volt Jézus programja. Ha föllapozzuk a Hegyi beszédet és beleolvasunk Jézus súlyos szavaiba, látjuk, semmi mást nem tesz, mint magyarázza a parancsolatokat és a törvényt, és újra és újra emlékezteti az övéit arra, hogy ez a parancsolat, ez a nagy parancsolat. Ebbe a kettőbe foglaltatik össze minden.  És Jézus minden szava is erre fut ki, amikor Isten gyermekeinek életrendjét magyarázza. Amikor meghív bennünket a jó életre, a boldog életre, akkor is minden a szeretet körül forog. Nem is tudnánk másképpen mire vélni Jézus hihetetlen szigorát, amikor ilyeneket mond, például: megmondatott, szemet szemért, fogat fogért, én meg azt mondom, hogy imádkozzatok azokért, akik titeket átkoznak, és áldjátok azokat, akik titeket üldöznek. Megmondatott, tiszteld atyádat és anyádat, én pedig azt mondom, aki szívében azt mondja apjának vagy anyjának, hogy ráká, bolond, méltó a gyehennára. Olyan felfoghatatlanul és radikálisan szigorú Jézus, hogy szinte azonnal el is dobnánk magunktól a tanítványi életet, ha nem értenénk, hogy minden szava, minden utasítása, a régi törvény magyarázata mind a szeretet törvényében gyökerezik. Aztán, földi életútján sokszor előkerül Jézusnak ez a programja. Ha valakit megkérdeznek a mai világban, és nem kell feltétlenül a politikára gondolni, mi az életprogramod, vagy ha kicsit amerikásan akarom fogalmazni: mi az életfilozófiád (mert ott a filozófia azt jelenti, hogyan akar az ember élni, hogyan rendezkedik be), nyomban idekerül a kérdés. Hallottuk Mózes V. könyvéből a „sőma Izrael”-t, amit a kegyes zsidók mind a mai napig reggel és este elmondanak Mózes rendelése szerint, – az imaszíjaikra, a homlok-szíjra, az ajtófélfára az Isten szent törvénye van felírva. Továbbá ott van a mózesi parancsban az is: ezt hirdesd, erre tanítsd gyermekedet és erre tanítsd unokádat is, és ezt add tovább nemzedékről nemzedékre. Egy az Úr, a mi Istenünk és szeresd az Urat, a te Istenedet! Jézus korában is mondták a sömát; nem kellett azt valami nagy közösségben hangos kikiáltónak recitálnia, –egyéni csendességében, a családjában, a közösségeiben gyakorolta az ember. Ezt hirdesd házadban, ezt, amikor útfélén vagy, ezt, bármi dolgod van a világon, ezt hirdesd: szeresd az Urat, a te Istenedet!

Vagyis, a provokatív kérdést szegeznek Jézusnak ott, a templomban. Igazhitűségét kérdőjelezik meg, ezt okkal feltételezzük, erről volt szó. Néhány körülményt hadd idézzek még, hogy ezt jobban megértsük, és ha igazán a mélyére szeretnénk jutni. Lukács evangélista írja le, hogy amikor visszatért a hetven tanítvány a missziói útról – Jézus küldte őket Galilea falvaiba, városaiba az Isten országát hirdetni, és csodatevő hatalmat adott nekik, gyógyító erőket adott át, hogy jelekkel is meg tudták erősíteni az üzenetet -, egyszóval, visszatértek és beszámoltak Jézusnak, akkor Jézus fölujjongott: láttam a sátánt, mint egy villámlást aláhullani az égből! És ekkor, éppen ekkor odalépett Hozzá egy farizeus, akit Jeruzsálemből küldtek ki Jézus után kémkedni, és  megkérdezte Jézustól (hogy kísértse Őt, mondja az evangélista, vagyis csapdába akarta csalni), nos, kérdezte, mi a legfőbb parancsolat? És akkor Jézus elmondja, hogy ugyanazt, amit itt hallunk: a szeretet parancsát. Láttam a Sátánt aláhullani az égből, mint egy villámlást  - mondta az imént. Minek kell akkor felragyognia, minek kell akkor felemelkednie, minek kell akkor érvényre jutnia, miért hullott alá a Sátán, minden rossz szerzője, minden gonoszság forrása, bűnre csábítónk és egyúttal vádolónk? Az Isten szeretete törvényének kell felragyognia! Aztán egy más alkalommal, Jézus a mennyek országa titkáról beszélt, és arról a csodálatos útról, amit az Isten mintegy előábrázolt Mózes történetében. Az a régi történet az eljövendők árnyéka volt. Azt olvassuk Mózes V. könyvében, hogy ezeket a parancsolatokat, törvényeket és rendelkezéseket Isten úgy adta népének, hogy ő közben úton voltak arra a földre, amelyet Isten megígért atyáiknak. Átmenőben voltak. Most csak ezt a szót írjuk a szívünkbe kedves testvérek, hogy: átmenőben. Amikor Jézus az Isten országa titkairól beszél és arról, hogy megkaptuk rá a meghívót, jelzi, hogy el lehet indulni, lehet rátérni arra az életre, amit nevezhetünk így: átmenő élet, zarándok élet, zarándoklat az Isten országa felé. Ismerjük ezt a jelenetet: odalép egy fiatalember Jézushoz, és azt mondja, hogy Mester, én minden parancsolatot megtartottam, minden rendelkezést, minden szabályt, amit a mózesi törvény előír, – mit kell még cselekednem, hogy örök életem legyen? S akkor Jézus megkérdezi tőle, hogy tényleg tudja-e a törvényt? Mert mi a törvény? Szeresd felebarátodat, mint magadat, ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj. Mire az ifjú: én ezeket mind megtartottam. Jézus erre azt mondta neki: akkor már csak egy van hátra, hogy élj eszerint, add el mindenedet, oszd szét a szegényeknek, jer és kövess engem. És ez a fiatalember megszomorodva ment el. 

Itt pedig, a templomban, két előzménye van ennek a firtatásnak. Mind a kettő fontos és minden allegorizálás nélkül vonatkoztatható minden időre. Először a Heródes-pártiak kérdezték Jézust az adópénzről. Fizessünk a császárnak adót, ne fizessünk a császárnak adót? A Római birodalomban minden zsidó alattvaló volt, kevesebb joggal, mint egy római polgár, de több kötelességgel, például adózniuk kellett. És azt, hogy hova fizetjük be az adónkat, hogy van-e nemzeti adóhivatal, vagy éppen más hatalom adóbugyraiba kerül be a pénzünk, ez szimbolikusan kifejezi azt, hogy szabadok vagyunk-e, vagy nem vagyunk szabadok. Ez tehát a szabadság kérdése volt. Ezt firtatják a Heródes-pártiak Jézustól. Óriási irónia van benne, mert Jézus idején egyetlen párt egyezett ki a rómaiakkal. Egyetlen megalkuvó párt volt, éppenséggel a Heródes-pártiak. Ők Rómába jártak, onnan kapták az instrukciókat, onnan hozták az üzeneteket, oda dörgölőztek. Heródes is csak báburalkodó volt, de a zsidók között is voltak olyanok, akik azt mondták: így kell ennek lennie. És ők kérdezik, hogy kell-e a császárnak adót fizetni vagy nem?! Persze hogy kellett – szerintük. Provokáció volt tehát a kérdés, vajon Jézus a partizánok közé tartozik-e, felforgató-e, vajon azért jött-e Jeruzsálembe, hogy szabadságharcot indítson?

A másik kérdéssort a szadduceusok tették fel, akik a feltámadás felől firtatták Jézust. Ismertetik Jézussal a levirátus törvényét, mely szerint ha utód nélkül halt meg valaki, akkor a testvére kötelessége volt feleségül venni az özvegyet, hogy utódot támasszon, ha ő is meghalt, akkor jött a soron következő testvér. Mindenképpen utódot kellett támasztani. Ennek kapcsán aztán előadtak egy rabulisztikus tanmesét: meghalt egy fiú, az öccse feleségül vette az özvegyét, ő is meghalt, jött a következő testvér, és így tovább, egészen hat testvérig. Na, aztán a feltámadáskor, a mennyek országában kié lesz majd az asszony?  Itt is látnunk kell az iróniát, mert a szadduceusok arról voltak híresek, hogy nem hittek a feltámadásban. Akkor miért firtatták Jézust a feltámadásról? Nyilván sarokba akarták szorítani azzal, hogy Jézus maradi, konzervatív-pietista-fundamentalista, aki régi dolgokban hisz, angyalok meg feltámadás, meg Isten teremtette a világot!

És végül, harmadjára – így mondja Márk evangélista – egy írástudó (vagy éppen farizeus) odalépett Jézushoz - most jönnek a hívők! – és megkérdezte Jézustól: melyik az első minden parancsolatok közül? Máté evangélista részletesebben mondja el, a provokatív kérdésben az is benne van, hogy melyik parancsolatot kell mindenképpen – ha minden kötél szakad –megtartanom, hogy az Isten országába bejussak. Melyik az a parancsolat? Vagyis a farizeus most megismétli a gazdag ifjú kérdését, és megismétli azt is, amit még Galileában vetettek fel Jézusnak,  szintén a farizeusok. Jézus elmondja a feleletet. Az írástudó megdicséri és azt mondja: jól van mester, igazán mondottad, hogy egy Isten van és nincsen kívüle más és ez a lényeg: szeretni Őt teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből,  és szeretni embernek felebarátját, mint önmagát, ez többet ér minden égő áldozatnál és véres áldozatnál! Előbb hadd szóljak erről, kedves testvérek.

Ez az írástudó, írástudó farizeus mégiscsak át van itatva azzal, ahogyan a nagy parancsolatot Isten prófétái nemzedékeken, évszázadokon keresztül értelmezték. Mondhatnám, itt, éppen Márk evangéliumában derül ki, hogy a próféták – mai szóval – a legkevésbé sem tartoztak a progresszívek közé. Általában az a képzetünk, hogy Isten népének elfajzása azt jelentette, hogy megtorpantak a haladás útján, megcsontosodtak a dolgok – és akkor jöttek a próféták, a progresszív alakok, akik aztán előbbre lendítették az Isten népét. Mondtak valamit, amivel kizökkentették Isten népét a  rossz beállásából, például abból, hogy ragaszkodtak a régi, elavult, poshadt dolgokhoz. Szóval a progresszív próféták... Pedig dehogy. A prófétákénál konzervatívabb szemlélet nincsen, hiszen mindegyre erre az isteni törvényre emlékeztettek, nem előre akartak menni, meg nem is visszafelé, nem az érdekelte őket, hogy a múltban sok szép dolog rejlik, meg kell menteni, vagy fordítva, ott kell hagyni a múltat, mert a jövőben van ott a sok szép dolog. A próféták az örökkévalót keresték és arra emlékeztették Isten népét, hogy nincs fontosabb az Isten és az ember rendezett kapcsolatánál. Minden azon múlik, hogy kapcsolatban vagyunk-e az élet forrásával, és milyen kapcsolatban vagyunk az élet forrásával.

Ezért mondja Ámos, szinte a legelső a próféták sorában: irgalmasságot akarok, nem áldozatot. És itt az irgalmasság szó úgy is fordítható, hogy: szeretetet akarok, és nem áldozatot akarok. Igen, a mózesi törvények előírják, hogy a nép áldozatokkal fejezze ki a bűnbánatát, az alázatát, a töredelmét, hogy ilyen módon tegyen felajánlást, – de a próféták jelzik: sohasem adhatod magad helyett az áldozatot. Pestiesen mondom – nem szúrhatod ki az Isten szemét azzal, hogy odaadsz Neki valamit a magadéból, de nem magadat. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy az Ószövetség áldozati rendje csak előkép lehetett, az eljövendők visszavetülő árnyéka, mert egyetlenegy áldozat sem volt képes eltörölni a bűnt, mert ha képes lett volna, akkor megszűnt volna az áldozás. Jézus Krisztus áldozata az, amely egyszer s mindenkorra eltöröl mindenfajta bűnt, és egyúttal eltörli a bűnért való áldozást is! És itt, a Krisztus áldozatában fénylik fel Isten csodálatos szeretete. Krisztus után nincs többé bűnért való áldozás, csak Istenhez való odatérés, Isten megmentő kegyelmének az elfogadása.

Azért kell ezt hangsúlyozni, mert ha nincs beírva a szívünkbe a „halljad Izrael”, vagyis ha nem engedelmeskedünk a szívbe írt törvénynek, a szeretet törvényének, akkor újra belépünk a másik odaáldozásának, a bűnbak-képzésnek az elképesztő spiráljába. Egy francia-amerikai antropológus filozófus, René Girard szerint az egész emberiség története a bűnbakképzésről szól,  – kivéve a Krisztusét, ő a kitörési pont. Az egész emberiség története az, hogy mindig áldozni kell, mindig áldozattá kell tenni valakit, és mindig áldozatnak érzi magát valaki. És ha ártatlanul lett áldozattá valaki, akkor valaki, akit felelőssé tehetünk a hibáért, aztán kiderül a bűnbakról, hogy nem ő volt a felelős, de akkor ki a felelős? – és végig így ad infinitum -  ez az egész emberiség története, kicsiben és nagyban egyaránt. Kik firtatják ott Jézust? – A Heródes-pártiak, a politikusok. Aztán kik firtatják Jézust? – A szadduceusok, a filozófusok. És kik firtatják Jézust? – A farizeusok, a kegyesek, a teológusok! Mindenki benne van ebben a borzasztó körben: folyton újra írjuk az emberiség történetét, kirostáljuk a felelősöket, akik egykor, persze, nem érezték magukat felelősnek. Ma is így van –  gyártják a felelősöket. De biztos vagyok benne, hogy száz év múlva megint jön egy csapat, újra írják a történelmet (ha még leszünk), és keresnek újra áldozatot és bűnbakot, –  mindig oda kell dobni valakit. De kinek és miért? Tényleg, Minotaurus istenünk volna, kielégíthetetlen étvágyú, akihez be kell menni a labirintusba, és oda kell dobni azt, ami tiszta, igazi és szent? 

Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat –  mondja az írástudó, és hozzátoldja: ez többet ér minden égő áldozatnál és véres áldozatnál! Itt cseng halljuk Ámos próféta szava és Ézsaiásé és Jeremiásé, és halljuk Ezékielét, és halljuk Dánielét – irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Szeretetet akarok, nem áldozatot, életet akarok és nem rítusokat, gyermekeket akarok és nem bűnbakokat. Fölszabadított embereket akarok és nem felelősöket, Isten gyermekeinek csodálatos szabad világát akarom és nem ezt az őrült játékot, ami azóta tart, amióta az ember a maga ellenségévé tette Istent.

És miután látta Jézus, hogy bölcsen felelt, ezt mondta neki: nem messze vagy az Isten országától. Nehézkesen hangzik ez a fülünknek, úgy igazítanánk: nem vagy messze az Isten országától. De hagyjuk meg, hogy most ez a nehézkes szórend adja vissza  pontosan azt, amit Jézus mond. Nem messze –, lehetne így is mondani, hogy közel, mégis így mondja: nem-messze vagy az Isten országától. 

 Csoda van itt, kedves testvérek! Egy drámai esemény-sor kellős közepén vagyunk. Jézus Jeruzsálemben van, hogy összegyűjtse Isten gyermekeit, mint kotlós a csibéit. Jézus Jeruzsálemben van, hogy fölfényeskedjék az Isten dicsősége, hogy tanításával, igazságával fölragyogtassa ezt az igazságot. Jézus Jeruzsálemben van, hogy megfeszíttessék, és föltámadjon és egyszer s mindenkorra való örökérvényű áldozattal bepecsételje Isten mentő szeretetét. Ez három dimenziója Krisztus küldetésének – és mind a három ott van egyszerre is. Ott van ebben a forgatagban, ott van ebben a firtatásban, amikor lassan már-már törvényszéki meghallgatássá alakul a dolog. És egy ellenség – kizárólag provokatív szándékkal – kérdezi Jézust a legfőbb törvény felöl. És mégis. A kétperces beszélgetés végén, jelzi az evangélista –, látta Jézus, hogy bölcsen felel. Vagy ahogy a más evangélista rögzíti, maga Jézus mondja neki: jól feleltél! Ez a nagy csoda! Az ellenség egy perc alatt barát lett, az ostoba provokátor, a firtató bölcsen felel. A Jézus ellensége már-már a Jézus követője lesz Az igazságot elfacsarót és darabokra hasogatót megérinti a prófétai ihlet, és ő maga is megérti, mi a dolog lényege, mi az élet veleje, miről szól az Isten-ember kapcsolat. 

Bizony nem spekulációval, nem kalkulációval, hanem magával a szeretettel jutunk el az igazságba. Aki beszélni kezd a szeretetről, veszélyes dolgot művel, mert egy idő után a szeretet beszéde, a szeretet hatalma, a szeretet elkötelező ereje elkezdi formálni őt is. Ha hát keveset beszélünk ma a szeretetről, és régi idők szentimentális polcaira utaljuk a szeretetről való beszédet, mint valami porcelánbabát, amivel a vadvilágban nem megyünk semmire, akkor hadd buzdítsak éppen az ellenkezőjére – hadd bátorítsak mindenkit: kezdjen a szeretetről beszélni, mondja este és reggel, otthon és útfélen, ha kell, írja a homlokára! De még inkább a szívébe! A próféta azt ígéri, hogy a törvény kőtáblái helyett a szívnek hústábláiba írja be Isten az Ő szent törvényét. Szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat, ez a két fő parancsolat. Nincsen ezeknél nagyobb. Ámen

Imádkozzunk: Mennyei erőidért könyörgünk Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által. Híjával vagyunk annak, hogy önmagunkat, gyermekeinket, unokáinkat, a körülöttünk levőket, embertársainkat emlékeztessük szent parancsodra, tökéletes életrendedre. Híjával vagyunk annak, hogy újra és újra az élet forrásához jöjjünk, abból merítsünk, hogy megelevenedjünk és megújuljunk. Sok szép intézményünk van, gyönyörű elhatározásaink vannak, sokféleképpen tervezzük önön magunk életét és egyen egyenként, de Hozzád föl, az örökkévalóba oly ritkán tekintünk. Kérünk Mennyei Atyánk, taníts bennünket a szeretet törvényére, és taníts bennünket a szeretet törvénye szerint élni. Taníts bennünket Hozzád közeledni, hogy közel legyünk országodhoz, napról napra közelebb, nem távol, napról napra távolodva, hanem inkább közeledve áldásaiddal, hűségeddel, irgalmasságoddal teljesedve. Így kérünk Mennyei Atyánk, adj a mi szánkra vigasztaló szót, hogy buzdíthassuk és erősíthessük a megrettent szívűeket, a szomorkodókat, a gyászolókat, a megkeseredetteket. Kérünk Mennyei Atyánk, késztess bennünket arra, hogy életünket megnyissuk mások előtt, hogy hordozni tudjuk a szükségben levőket, hogy erőink ne fogyjanak el betegek ágya mellett megállva, hogy húségben megmaradjunk azok mellett, akiket hozzánk és mellénk rendeltél. Ébressz bennünket Mennyei Atyánk szüntelenül méltányosságra, igazságosságra, hűségre, áldozatkészségre, tudva, hogy mindaz a jó, amit Tetőled kaptunk, azért adatott nekünk, hogy mások javára, életük bőségére, megsegítésükre sáfárkodjunk velük. Könyörgünk Urunk, adj a mi szívünkbe buzgó és ájtatos könyörgést ezért az egész világért, békességünkért, távoztass tőlünk háborút, rettenetet, pusztulást, áldd meg Urunk azokat, akik a döntéseket hozzák felőlünk, akik a népek sorsát igazgatják. Csendesítsd meg indulataikat és ragyogtasd fel nekik az ő elhívatásuk és szolgálatuk igazi értelmét. Legfőképpen Urunk arra kérünk, hogy most majd, az úrvacsora közösségében emlékeztess bennünket is az egyszerű és tökéletes áldozatra, Jézus Krisztuséra, akinek teste érettünk megtöretett, vére kiontatott, aki elhozta számunkra bűnből, halálból szabadító irgalmadat, és aki maga meghívott bennünket tanítványságra, igaz életre, arra, hogy Hozzád közeledjünk, és országod boldog polgárai lehessünk. Őérette kérünk, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen