Ti kinek mondotok?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Régóta, talán a keresztyénség kezdete óta lehet azon vitatkozni, és vitatkoznak is azon sokan, hogy mikor kezdődött a keresztyénség. Ha Isten igéjét felnyitjuk, és olvasni kezdjük, nem találunk olyan fejezetcímet, hogy a keresztyénség alapítása, vagy olyan passzust, amely kifejezetten keresztyénség kezdetéről szólna. Sőt, magát a keresztyén szót is csak háromszor találjuk meg az Újszövetségben, döntő értelemben viszont csak egyetlen egyszer, amikor is Antiókhiában a kívülállók a Jézus követőiről vélekednek, és őket keresztyénnek, khrisztianoszok-nak, Krisztus követőinek nevezik (ApCsel 11:26), ők a Názáreti Jézus követői. Másutt erről így nem olvasunk a Bibliában. Viszont sok mindent találunk Isten igéjében, ami okot és alapot ad arra a kérdésre– és olykor vitára is okot ad –, hogy mikor kezdődött a keresztyénség. Néhány általános megjegyzést tehetünk. Vannak, akik azt mondják, hogy a keresztyénség minden bizonnyal karácsonykor kezdődött. Karácsony az egyházi év kezdetén áll. De természetesen, mások rögtön hozzáteszik, hogy hiszen ádventben kezdődik az egyházi év, tehát ádventtel kezdődik a keresztyénségünk is, akkor kezdünk el Isten ígéreteinek beteljesülésére készülni. Mindjárt mások hozzáteszik, hogy dehogy is, a keresztyénség a Paradicsomkertben kezdődött, amikor Ádám és Éva vétkezett, ám a bűnhődés mellé Isten egy nagyszerű ígéretet is kapcsolt, amit a biblia-tudósok ősevangéliumnak vagy első evangéliumnak, proto-evangéliumnak neveznek, ott Isten azt ígéri, hogy az asszony magva – tudniillik Jézus Krisztus – a kígyó fejére fog taposni, a kígyó pedig a sarkát mardossa, mintegy előre utalva Jézus Krisztus golgotai halálára. Megint mások azt mondják, hogy pünkösdkor kezdődött a keresztyénség. Sok református gyülekezetben, így a miénkben is pünkösdkor van a konfirmáció, mintegy annak jelzéseképpen is, hogy az volt az első alkalom, amikor Jézus Krisztust, mint Urat és Üdvözítőt hirdették, akkor tértek meg először az emberek, akkor vallották meg Jézus Krisztusba vetett hitüket, akkor áradt ki a Szentlélek, és ezzel kezdődött a keresztyénség. Nem akarom a gyülekezetet untatni, és a vitát is továbbvinni, ám most még egy olyan kérdést is föl kell tennünk, mely révén talán közelebb jutunk a válaszhoz, még ha a pontos dátumot nem is tudjuk megmondani. Így is lehet kérdezni: vajon mivel kezdődött a keresztyénség? Nem is annyira mikor, hanem mivel. És az bizonyos, hogy a ma felolvasott történet, a Caesarea Filippi országúton lejátszódó jelenet egészen szorosan hozzátartozik ehhez a kérdéshez: mivel is kezdődött a keresztyénség, mi is teszi a keresztyénséget, miről lehet megismerni, hol van egyáltalán keresztyénség, keresztyén közösség. Nos, biztosan mondhatjuk erre, hogy ott, ahol kimondják Péter apostol vallomását: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”

Ezt azért is fontos leszögeznünk, mert a keresztyénség kétezer évében nagyon sok minden történt. Most rossz dolgokról nem akarok szólni, arról beszélnek az ateisták, meg a keresztyénség ellenfelei, ezt most hagyjuk. Hanem azt is el kell mondanunk, hogy sok nagyszerű dolog is történt. Sok minden van a keresztyénség történetében, amit a hagyomány hordoz, ami itt van, a miénk. Igen, a keresztyénség történetének vannak dicsőséges lapjai, s valóban ezekhez vissza is lehet újra meg újra térni. Például, vannak a keresztyénségnek intézményei. Mi itt Magyarországon, Közép-Európában még azt is elmondhatjuk, hogy ezek olyan intézményei a keresztyénségnek, melyeket nem olyan könnyű megsemmisíteni, még akkor sem, ha egy egész államhatalom, egy egész birodalom törekszik arra, hogy megsemmisítse, és ebben a pusztító munkában látszólag nagy eredményeket ért el. Holnap lesz a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja.  És a kommunizmustól sokat szenvedtek a keresztyének is. Aztán összedőlt a kommunizmus, hazamentek a szovjet csapatok, és a keresztyénség elkezdte újraépíteni az intézményeit. Templomok épültek, iskolák szerveződtek, szociális otthonok jöttek létre, újra jelen van a keresztyénség a társadalomban. Erre is sokan mondhatnák, hogy erről ismerszik a keresztyénség. Megint mások egy - kicsit közelebb menve - azt mondhatják, arról ismerszik a keresztyénség, ha egy épületen van egy torony, és a tornyon van egy kereszt – talán, mondom én –, van egy kakas – az már inkább! – vagy van egy buzogány – ahogy gyerekkorunkban mondtuk a csillagra, mert úgy nézett ki, mint Kinizsi Pál buzogánya -, nahát, ott igazán keresztyénség van! A tornyunkon is fönn van a csillag, s akik itt vannak ma a templomban, ők a keresztyénség, és ami itt történik, az a keresztyénség! Mégis, tudjuk nagyon jól, kedves testvérek, hogy ha ez a hitvallás, ennek a kimondása „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia’” elmarad, hiányzik, ez nem hite a keresztyéneknek, akkor lehet szép emlékekről, műemléképületekről, oktatási, szociális, társadalmi, kulturális intézményekről beszélni, lehet mindenfajta dologról lehet beszélni, de keresztyénségről már aligha. A keresztyénség ugyanis nem az emlékeiből és intézményeiből él, nem az létesíti a keresztyénséget, hanem ebből egy kis mondatból él és elevenedik, amit most Simon Péter mond Jézus kérdésére: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia’” Erről szeretnék most néhány szót szólni.

Először, hadd szóljak néhány szót a körülményekről. Igen meglepő, talán többeknek föltűnt az evangéliumi történtet olvasva, hogy amikor egy újabb szakasza kezdődik Jézus és a tanítványok történetének, akkor többnyire általános személyes névmásként olvassuk azt, hogy Ő oda ment, és Ő azt mondta, és Ő beült a hajóba, és Ő elment a hegyre imádkozni, Ő magához gyűjtötte a tanítványokat. Aztán az igehirdetők szokták hozzámondani: „hogy tudniillik Jézus.” Most azonban nem én olvastam hozzá a történethez: „hogy tudniillik Jézus”, hanem így kezdődik: „Mikor pedig Jézus Caesarea Filippibe ment.” Vagyis az evangélista fontosnak tartja megjegyezni, hogy félreértés ne essék, most Jézusról van szó és az ő tanítványairól. Aztán az is fontos, hogy az evangélisták sokszor nem mondják meg, hogy hová is ment Jézus. Elment egy helyre, és amikor úton volt, amikor bement a városba. Ilyenkor a körülményekből tudjuk csak kitalálni, hol vagyunk, milyen helyszínen. Ahol azonban megjegyzik az evangélisták, hogy hol vagyunk, annak jelentősége van, mint ahogy annak is van jelentősége, hogy Caesarea Filippi környékére ment Jézus. Ez a város ugyanis már nem a régi  törzsek által megalapított, elfoglalt, vagy később a dávidi királysághoz tartozó Izrael területén van. Caesarea Filippi már Szíriában van, túl a határon, fönt északon. El lehetne azon tűnődni, vajon mit keres ott Jézus, miért nem Jeruzsálem felé megy, miért nem Galilea országútjait járja, miért nem a Genezáreti tónál van, miért indul el észak felé? Valaki így fogalmazta meg egyszer: Jézus határhelyzetben van, a határon van. És ezen a határon, vagy ebben a határhelyzetben dől el emberileg szólva, hogy tovább megy-e északnak – nagyon egyszerű szóval: emigrál-e –, veszi a vándorbotot és kivándorol Izraelből. Az előzményekben ugyanis azt olvassuk, hogy hiába a csodák, hiába a gyógyítások, hiába a nagyszerű szavak, hiába az ötezer ember megvendégelése, hiába, hogy három napon keresztül szinte éhezve hordják Jézushoz a vakokat, a sántákat, a betegeket, hiába, hogy azt mondják sokan, hogy isteni hatalommal beszél, egyre nagyobb a feszültség, egyre elhordozhatatlanabb a konfliktus, egyre keményebb az ellenállás. Mintha nem lenne helye sem Jézusnak, sem annak, amit saját népe körében mond. Pedig korábban még arról beszélt, hogy „nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz.” (Mt 15:24) Hát itt kell hagyni ezt az országot, el kell menni ebből a világból. Itt sem az igazság, sem a tehetség, sem a szeretet, sem a jóság, semmi nem ér semmit! Jobb ezt a világot itt hagyni, úgy, ahogyan egykor Lót otthagyta Sodomát, hulljon csak rá Istennek az ítélete. Ám, és talán még ez is a körülményekhez tartozik, egyszer csak Jézus megáll, tanítványaihoz fordul és megkérdezi tőlük: „Engem, az Embernek Fiát kinek mondanak az emberek?” Azért megrendítő ez a kérdés, mert az evangélium korábbi szakaszaiból egyértelműnek tűnhetett, hogy Jézust ez a kérdés nem érdekli. Nem érdekli, ha azt mondják rá, hogy ördöngös és a Belzebúb ujjával űzi ki az ördögöket (Máté 12:24), nem érdekli, ha azt mondják, hogy ez egy názáreti ácsgyerek (Mt 13:55), nem érdekli, ha azt mondják, hogy bolond (Ján 10:20), nem érdekli, ha azt mondja rá valaki, hogy nagyétű és részeges, a bűnösök barátja (Mt 11:29), egyszerűen nem érdekli Jézust. Őt Isten küldte, feladattal küldte, és el fogja végezni ezt a feladatot. Nem olvasunk arról, hogy Jézus minden nap kiküldené a PR-osait, vagy felfogadna egy közvélemény-kutatót, hogy mérjék meg a népszerűségi indexét, hogy kinek mondják Őt - hány százalékon állunk? S majd közlik a napilapokban a rangsort: Jézus előrébb tört, 3 százalék pontot javított az ismertségen és 6-ot a népszerűségen. No, így kell tovább csinálni! Jézus ezt egyáltalán nem érdekli! Az Atya küldött, - mondja, Isten országa hirdetésére küldött. Még akkor sem kérdezi ezt, amikor valóban hihetetlenül drámai események játszódnak, amikor, például, Keresztelő János a börtönből elküldi Jézushoz két tanítványát ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?” (Mt 11:3) Akkor megkérdezhetné Jézus a tanítványokat: szegény János is csalódott bennem, na, ti kinek mondtatok engem? Hanem megfordítja és megkérdezi a körülötte állókat: mit látni mentetek ki a pusztába, amikor kimentetek Keresztelő Jánoshoz? Ingó-bingó nádszálat, teveszőr csuhába öltözött aszkétát, prófétát? (Mt 11:7), de azt nem mondja-kérdezi: rendben van, Keresztelő János nagy ember volt, na de akkor én ki vagyok? És most itt, e határhelyzetben, rendkívüli körülmények között megkérdezi tanítványait. Mert eljött az ideje - és egyszer mindenki életében eljön az ideje, hogy erre a kérdésre feleljen: és ti kinek mondotok, és te kinek mondasz engem?

Nagyon fontos azt is látnunk, hogy Jézus nem azt kérdezi: kinek gondoltok engem? Lehetne így is kérdezni, és az nem holmi írástudói vagy egzegetikai manőver lenne, valóban, így van, ez is fontos. Mindig gondolunk valamit az emberekről. De nem mondjuk. Még akkor sem, ha forszírozzák. Nem mondjuk, mert amit másról gondolunk, nem tanácsos neki megmondani. Hátha előkapja a fokost és beszakítja a fejünket. De másnak sem mondjuk, hogy erről, arról, amarról mit gondolunk – pedig gondolunk, mindig gondolunk a másikról valamit. Jézus azonban nem azt kérdezi a tanítványoktól: mit gondoltok felőlem? Van egyébként erre utaló szakasz is, éppen Keresztelő Jánossal kapcsolatban, ahol az a kérdés: mit gondoltok felőle? Adjátok elő, fogalmazzátok meg, mondjátok ki végre. Jézus azonban azt kérdi, hogy mit mondotok – és ez a Jézushoz való viszonyunkban, egyáltalán a hit világában, sőt, tovább megyek, az Istennel való kapcsolatunkban fordulatot jelöl. Gondolni – lehet. Nem is kicsinylem le ezt – elnézést, visszavonom az előző szavamat és mozdulatomat. Gondolni – kell! - és az fontos. Hihetetlenül fontos, hogy mit gondolunk a másikról, hogyan gondolkodunk a hitünkről, mit gondolunk Istenről. Amit gondolunk, szüntelenül áthat bennünket, mert ahogyan gondoljuk, úgy is viszonyulunk hozzá. Ám mégiscsak egy másik lépés, mégiscsak egy másik viszony, hogy mondjuk is, mert ez egyértelműen azt jelenti, hogy kimondjuk. Mit mondotok ki énrólam, mit mondotok ki másnak rólam? Például annak, aki melletted ül, a szomszédodnak, a barátodnak, a gyerekednek, a szüleidnek,  - mit mondasz Jézus Krisztusról? Egy pillanatra most úgy tűnhet, főleg a bevezető fényében, mintha ezen múlna a keresztyénség,  – és szubjektív értelemben, el kell ismerjük, hogy ezen is múlik – már tudniillik az én keresztyénségem. Hogy én mit mondok ki. Mert amit kimondtam, az már elérkezik a másikhoz, amit kimondtam, mint bizonyság, mint vallomás formálni fogja a másikat is, amit kimondtam, az már nemcsak az enyém, azt már valamilyen módon megosztottam a másikkal.

Hármat jelöl ez. Egyrészt a kimondás mögött felismerés áll. Amikor Jézus azt kérdezi a tanítványoktól: „Ti pedig kinek mondotok engem?” – akkor mindarról is kérdezi őket, amit vele kapcsolatban, mellette, a követőiként áléltek és megtapasztaltak. És ez így van mind a mai napig, Jézusról szólni nem gondolat, nem is elgondolás. A teológusok esetleg tudományos vitájukban – megengedjük nekik – néha megteszik, hogy különböző elgondolásokat osztanak meg egymással. De itt nem gondolatot mondunk ki, hanem tapasztalatot. Ti kinek gondoltok engem? Hogy élek bennetek? Mit jelentek a számotokra, mi vagyok én egyáltalán a számotokra? És ez nem gondolat, nem teória, nem spekuláció. Ezért is mondja aztán Jézus, amikor Péter felel, mintegy viszont-feleletül: „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én Mennyei Atyám.” Péter szava - te vagy Krisztus, az élő Istennek Fia - visszatükröz valamit. Egy felismerést tükröz vissza, és ezt mondja ki most Péter a maga, meg a tanítványok nevében. Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Mert amit láttak, amit tapasztaltak, amit még Keresztelő János is látott és tapasztalt, amit az ellenfelei látnak és tapasztalnak – azt ismerték föl, hogy Jézusban Isten elküldötte a Szabadítót. Te vagy a Krisztus, te vagy a Felkent, te vagy a Szabadító, te vagy – nagyon egyszerű szóval,  te vagy – a Megoldás. Így kezdi János is csodálatos levelét: „A mi kezdettől fogva vala, a mit hallottunk, a mit szemeinkkel láttunk , a mit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Ígéjéről (1Ján 1:1).

Másodszor, ez a kérdés, hogy „ti minek mondotok engem?”– és a rá adott felelet megvallás is, hirdetés is. Ezt olvassuk az evangélium végén a keresztség szereztetési igéjénél is: - menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket. Hirdetésről van szó. A keresztyénség, ha szabad a kettőt így egybekapcsolni egyidejűleg hitvallás és meghirdetés. Egyidejűleg mondjuk ki és mondjuk el másoknak is, hogy kicsoda számomra Jézus Krisztus, - és nemcsak azért, mert talán firtatja, vagy kérdezi, nemcsak, mert elérkezik az elkerülhetetlen pillanat, hanem mert ebből a felismerésből fakad a küldetés is:  a meghirdetés, a Jézus jó hírének a megvallása, másoknak való továbbadása. Miért is? Azért mert amikor az ember rádöbben arra, hogy Isten Jézus Krisztusban adja a megoldást, az nem pusztán intellektuális felismerés. Nem olyan felismerés ez, mely sok fejtörtés után következik be, valamire megoldásként. Ez az ember minden nyomorúságára való megoldás. Mi a megoldás a bűnre? Kísérleteznek sokan – különösen a modern filozófusok – azzal, hogy kijelentik: nincs is bűn. Ez is lehet egy megoldás, ha azt mondjuk, nincs. De hát, kedves testvérek ez olyan, mint amikor ég a ház, hívni kéne a tűzoltókat, kolompolni, menni nekünk is tüzet oltani,– és mi azt mondjuk, hogy nincs is tűz. Nincs, mert én nem látom. Nem érzed a hátadon a perzselő hőséget? – Hát kisütött Isten áldott tavaszi napfénye, az melegíti a hátamat! Nincs tűz, nincs tűz. Nincs bűn. De talán túl vagyunk már ezen a önáltatáson, kedves testvérek. Inkább azt kell kérdeznünk: van rá megoldás? Mert a tagadás helyett mégis inkább a költő szavával kell mondanunk: az ember sárkányfogvetemény, s minden generációval újra vetjük, és újra aratjuk rettentő termését! Rettenetes és iszonyú valóság ez! Továbbá mi a megoldás a halálra? Jól emlékszem, diákkoromban elhívtak egy józsefvárosi pincébe, ahol egy földalatti pince-együttes muzsikált, két és fél órán keresztül pengették a gitárt, kavicsot dobáltak a dobra, amolyan underground-performance volt, és egyetlenegy strófából állt az egész énekük, ezt énekelte az énekes: nincs halál/nincs halál /nincs halál. Van. Akármennyit mondjuk, énekeljük, akárhányszor hátat fordítunk neki: – van! A halál tudatával születünk, a halál tudatával éljük végig az életünket és lehet, hogy annak a bánatos bölcselkedőnek van igaza, aki azt mondja, hogy születésünktől fogva másból sem áll az emberi élet, minthogy készülünk a temetésünkre. Hol a megoldás? Van megoldás? Mi a megoldás a betegségre? Van gyógyulás egyáltalán, vagy csak egy kis megkönnyebbedés van? Ha már valakit legázolt egy influenza 18 éves korában, tudhatja, hogy innentől kezdve az egész immunrendszere mást sem fog tenni, mint menekülni az újabb a betegség elől? Ami előbb-utóbb utolér és ledönt bennünket. Mi a megoldás a gyűlöletre, a szeretetnélküliségre, mert ugyan el tudunk lenni szeretet nélkül, de közben tudjuk, hogy szeretet nélkül szétdűl a világ. Van valami megoldás?  Amikor Péter és a tanítványok fölismerik, hogy Jézus a megoldás, akkor ez nem intellektuális megoldás, hanem átformáló megoldás, ettől kezdve, nekik is mondani kell – és nekem is mondanom kell. A keresztyénséget szinte kizárólag be lehetne eszerint is mutatni. Olyan ez, mint a magyar egészségügy. Egyre kevésbé jutunk hozzá orvoshoz, gyógyszerhez, van vizitdíj, szuper-vizitdíj, dobozdíj, doboz-dobozdíj, pecsét-díj, nem is lehet már felsorolni – mire nyomban fölvirágzik a „csináld magad”, és az „add tovább.” Én is napszám hallok, értesülök erről, nekem is mondják: - tiszteletes úr, ha fáj a háta, itt van ez a kis vizecske, csöppentsen hármat, meggyógyul. S adjuk tovább egymásnak. Neki használt - kipróbálom én is. Hiszen az ember meg akar gyógyulni, ki akar szabadulni a nyomorúságból, fel akarja oldozni önmagát az élete kötelei alól, és aki a Krisztusban megértette, átélte, hogy Ő a megoldás, az adja tovább! Úgy, ahogy egy gyógyult beteg elmondja másoknak, hogy ő valami által meggyógyult, az neki használt, feloldozta, megkönnyebbítette. Ezért ez a szó - „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia’” - a bizonyságtétel szava is, a megvallásé, a kihirdetésé.

És végül, van még ennek egy vonatkozása Péter feleletének. Ettől kezdve a Krisztusban hivő és a Krisztust megvalló keresztyének már tudják, hogy hogyan kell Őt szólítani. Nagyon apró dolog ez, de belevilágít  lelki gyötrelmünkbe. Én magam is jó néhányszor átéltem, így is meg úgy is. Elmondom először így, aztán úgy. Amikor még - ahogy mondani szoktam– klott-gatyás, mezei pap voltam, rettenetesen oda kellett figyelni arra, hogyan titulálom az egyházi méltóságokat. Egyszer az egyik esperesnek kellett egy levelet írnom, és elfelejtettem odaírni, hogy „Nagytiszteletű”,  ez ugyebár jár az esperesnek. Az esperes egy egyházi gyűlésen egy órát prelegált arról, hogy micsoda dolog, hogy nem írta oda egy pap a neve elé a titulust, milyen tiszteletlenek, udvariatlanok a fiatal lelkészek, pedig ez őt megilleti, és ezért nem is foglalkozik az előterjesztett kérdéssel. No, pironkodtam ott, tényleg udvariatlanság volt, hogy nem megfelelően szólítottam. Aztán püspök lettem és ez az esperes írt nekem egy levelet így: Szabó István Püspök Úr. Visszaküldtem bontatlanul borítékostól ezzel: „a címzett ismeretlen”. Bejött hozzám az esperes és megkérdezte, mi történt püspök úr, ki küldte vissza a levelet. Mondom neki: nekem meg az jár, hogy Főtiszteletű. Háromszor veri ezt el kenden Ludas Matyi! Igen, testvérek, hogyan szólítsuk a másikat, nagy kérdés ez, mert abban az egész világunk benne van. – Hé, paraszt, melyik út megyen itt Budára? – mondják a mi Toldi Miklósunknak. Paraszt ő? Hé, komám! – mondja a nagyfőnök a beosztottjának. Komája neki? Bizony, a megszólításban benne van, hogy a másikhoz hogy viszonyulunk. Amikor Péter kimondja: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, ezzel elmondja azt is, hogy mi a tulajdon neve Jézus Krisztusnak. Krisztus. Ez az Ő tulajdonneve. Így kell Őt szólítani. És akkor bizonyosan Őt szólítjuk, amikor imádkozunk, Őt keressük, amikor segítségért folyamodunk, Őutána vágyakozunk, ha keressük a megoldást. Ez egész hitünkre nézve döntő, mert nem egy általános valamiben hiszünk, melyre szintén képes a hit. Mi nem azt mondjuk Istenről, amit nemrégiben mondott nekem valaki, hogy Isten a világenergia – hát hogyne, minden élet az energián múlik, minden, ami van, energián él, találó elnevezés –  gondoltjuk. De eltalálom-e Őt, megtalálom Őt, nem jön vissza a boríték bontatlanul, hogy a címzett ismeretlen, ha csak ezt mondom: a kozmikus energiának? Ímé, Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra bemutatkozott. Aki engem látott – mondja Jézus – látta az Atyát (Ján 14:9). És azt ígéri, hogy minden, az Ő nevében elmondott imádság meghallgattatik (Ján 15:16).

Felismerés, hirdetés, megszólítás. Ez van Péter vallomásában, a nagyszerű kijelentésben: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Ettől keresztyénség a keresztyénség. És az sem véletlen, hogy Jézus ezek után mondja Péternek ezeket a szavakat: „S mondom néked, hogy te Péter vagy és én ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat és azon a pokol kapui sem vesznek diadalmat.”.Nem akkor mondja Jézus, amikor megvendégeli az ötezer embert, nem is akkor, amikor a tanítványok tanítványul szegődnek, nem akkor, amikor lecsillapítja a háborgó tengert – pedig eláll a szél, csitul a hullámverés. Nem akkor mondja Jézus, amikor föltámasztja a naini ifjút vagy Lázárt, nem akkor, amikor hosszú sorok kígyóznak, s napokon keresztül csak hordják elé a betegeket, nem akkor, amikor kiűzi az ördögöt az őrdöngősből, hanem most mondja. Mindaddig, amíg a keresztyének tudják, hogy kicsoda Ő, mindaddig, amíg megvallják ezt, s mindaddig, amíg hozzá ekként is folyamodnak, addig a keresztyénségen a pokol kapui sem vesznek diadalmat. Kinek mondatok engem ti – kérdezi Jézus a tanítványoktól. Az emberek sok mindent mondanak. Szépet is, jót is. Nagy ember volt Jézus, nagy próféta volt Jézus, nem volt Jézusnál igazabb ember a világon. Még Gandhi is Tőle tanult. De te kinek mondasz engem? Boldog az, aki átéli és megtapasztalja, amit Simon, Jónának fia is mondhatott és reá feleletül Megváltójától hallhatott: „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én Mennyei Atyám.

Ámen