Ti is úgy

Imádkozzunk:

Szent színedet keressük mi is, Mennyei Atyánk, hálát adva csodatételeidért, nagyságos dolgaidért, megtartó kegyelmedért, hűségedért, és add, hogy meggondolhassuk dolgaidat, ítéleteidet, szent szándékodat, mert még a rosszon is úgy vezetsz keresztül, hogy azt a javunkra fordítod. Köszönjük, hogy most is szent hajlékodban gyülekezhettünk egybe. Kérünk, áraszd ránk Szent Lelked hatalmát, ragyogtasd ránk igéd világosságát, engedd látnunk Jézus Krisztust, hogy hitünk megerősödjön, reménységünket teljesen Őbelé vessük, és Lelked erejében újra elkötelezzük magunkat a szeretetnek minden munkájára. Hisszük is, Mennyei Atyánk, hogy a mi Kezesünk, hűséges Főpapunk, Krisztusunk most is közbenjár érettünk, és most elmondott imádságunkat jó illatúvá teszi Teelőtted. Magasztalunk, áldunk és dicsőítünk ezért. Küldd el Szent Lelkedet, töltsd be szívünket! Ámen.

Textus:  „Júdás pedig, mihelyt a falatot elvette, azonnal kiment: és éjszaka volt.  Mikor azért kiment, ezt monda Jézus: Most dicsőíttetett meg az embernek Fia, az Isten is megdicsőíttetett ő benne. Ha megdicsőíttetett ő benne az Isten, az Isten is megdicsőíti őt ő magában, és ezennel megdicsőíti őt. Fiacskáim, egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem; de amiként a zsidóknak mondtam, hogy: ahová én megyek, ti nem jöhettek; most nektek is mondom. Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. Monda neki Simon Péter: Uram, hová mégy? Felelt neki Jézus: Ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz; utóbb azonban utánam jössz. Mondta neki Péter: Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet adom éretted! Felelt neki Jézus: Az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom neked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem.” (János 13, 30-38, kiemelve: 34)

Szeretett gyülekezet! Előre kell bocsátanom, hogy most nem a régi szokás szerint olvastam föl az igeszakaszt. A régiek, a mi kedvünkért szakaszokra (perikópákra) osztották fel a bibliai olvasmányokat, hogy az igét tömörebben is lássuk és értsük. Most azonban részben visszaléptem a kijelölt szakasztól, hogy ne kelljen túl sokat magyaráznom, milyen körülmények között hangzik az új parancsolat, amit itt a 34. versben olvastunk: „ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Mindjárt fontos megjegyezni az evangélista jelzését: éjszaka van. Azt mondja ugyanis, hogy amikor Júdás elment, hogy elárulja a Mestert: éjszaka volt. A szakasz végén pedig azt olvastuk, hogy Jézus megjövendöli a mindalálig hűséget fogadó Péternek, hogy még ezen az éjszakán, amelyről itt János apostol beszél, háromszor megtagadja az Urat. Mire a kakas megszólal, Péter elvégzi ezt a háromszoros tagadást. A kakasszó jelzi az éjszaka végét. Tehát ebbe az éjszakába foglaltatik bele Júdás árulása, Péter tagadása. És ott van középen Jézus szava. Júdás szava az árulásé lesz, amit majd csókkal is kiegészít. Péter szava a tagadásé lesz, amit még átkozódással is kiegészít. Jézus pedig azt mondja: amiképpen én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást, és aztán keresztre megy. Az új parancsolat áldást hoz! És máris fel is kell tennünk a kérdést, hogy miért nevezi ezt Jézus új parancsolatnak?  Miért mondhatja ilyen bátran, hogy ez új? Hiszen a régi parancsolatnak ez a summája: szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat!  Hát nem ugyanezt mondja itt Jézus? Talán megfelelhetünk erre azzal, hogy ez bizony azért új parancs, mert Jézus a Hegyi Beszédben azt mondja: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” (Mt 5,33-34). Ez lenne tehát az, ami új. De ha figyelmesen elolvassuk a Hegyi Beszéd passzusait, láthatjuk, hogy ez a kifejezés – „megmondatott (a régieknek)” – nem a mózesi törvényre utal, hanem arra, ahogyan Jézus korában értelmezték és tanították a törvény summáját.  Szeresd felebarátodat, mint magadat. De ki az én felebarátom? A felebarátom, mondogatták akkoriban sokan, az, aki beletartozik a Szövetségbe; a felebarátom az, aki a népem tagja; a felebarátom az, akivel egy utcában lakom. Nekem a reformátusok a felebarátaim, s akik túl vannak az egyházam kerítésén, azok már nem annyira a felebarátaim. De legyen, valamennyire mégiscsak felebarátaim a keresztyének is. (Nehéz beletörődni, ugye?) De a többiek már végképp nem azok. Jézus áttöri ezt az értelmezést és a benne foglalt módszert is. Erős gondolatot ugyanis, hogy azzal tehetjük intenzívvé a parancsot, azzal mélyíthetjük el, ha szűkítjük a kört, és aki azon kívül esik, azt nem kell szeretnünk. Sőt, tilos szeretnünk. Így szól hát ez a szűkítés: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Jézus azonban úgy mélyíti a törvényt, úgy teszi intenzívvé, hogy kinyitja, kitágítja a kört, ezzel mutatja meg az igazi értelmét. Hiszen az eredeti parancsba belefér az ellenség szeretete is! Tudom, ezt nekünk is nehéz elképzelni, mert sokszor nem az előítéletünk, hanem a tapasztalatunk építi a kerítést: egyszer-máskor a jó szomszéd lesz az ellenségemmé; olykor még ennél is szomorúbb tapasztalatunk, hogy életünk legjobb barátja lesz a legnagyobb ellenségünkké. Mégis, a parancs: szeresd felebarátodat, mint magadat, olyan intenzív, olyan mély az értelme, hogy akár jelentheti ezt is: szeresd jobban magadnál, lemondással szeresd felebarátodat, mint az irgalmas samaritánus (Lukács 10,30-37), vagy kockáztatással szeresd felebarátodat, mint ahogy Jézus szerette Lázárt. (János 10,7-8: menjünk el vele, mondja Tamás, mikor Jézus útra kel Lázár barátjához, és haljunk meg vele mi is!) És gyorsan hozzáteszem ehhez a mélyítéshez azt is, hogy igazsággal szeresd felebarátodat! (Efézus 4,15) Különösen a mai időben fontos ezt is megjegyeznünk, hiszen minket, keresztyéneket mostanság folyton azzal zsarolnak, hogy: ha ti vagytok a szeretet vallása, hol van ez a nagy szeretet? Miért nem fogadtok el mindent, és mindenkit? – vágják a fejünkhöz. Ha a szeretet határtalan, ti miért nem egyeztek bele mindenbe, ami ezen a világon van? Persze, látjuk, hogy sokszor olyanok mondják ezt, akiknek fogalmuk sincs a szeretetről, és csak beleegyezést, támogatást, divatosan szóval: elfogadást követelnek tőlünk! Holott, éppenséggel nekik eszük ágában sincs mindenkit elfogadni, sőt éppen arról nevezetesek, hogy rettentő módon gyűlölnek bennünket (is), meg mindent, ami normális. Aztán afféle világ-tanítót játszanak, akik jogosultak a keresztyéneknek is beírni a szekundát, mintha a szeretet afféle házi feladat volna, amit mi nem tudtuk rendesen megcsinálni. De még ez sem magyarázza, hogy miért mondja itt Jézus ekkora nyomatékkal, hogy új parancsolatot ad. Miért új ez?

Figyeljük meg alaposan. Amikor a törvény summáját olvassuk: szeresd felebarátodat, mint magadat (3Mózes 19,18), ott a kritérium az, hogy: mint magadat. Ezért mondhatjuk, hogy azzal tesszük intenzívvé, azzal mélyítjük a parancsot, hogy ezt a kritériumot felülírjuk, például így: jobban, mint magadat; lemondással is szeresd, kockáztatással is szeresd, igazsággal is szeresd. Jézus azonban valami egészen újat mond itt: amiképpen én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Vagyis immár nem én magam vagyok a mérték (sicut meispsum), és nem az a mérték, ahogyan én képes vagyok szeretni, ahogy én elgondolom a szeretet valóságát, s hogy én mennyi mindenről tudok esetleg lemondani, mennyit tudok kockáztatni, mit tartok igazságnak (vagy mennyit kényszerítenek ki belőlem a követelőzők). Nem ez a mérték.  Jézus a mérték. Amiképpen  énszerettelek titeket – magára mutat! –, úgy szeressétek ti is egymást – a tanítványokra mutat. Láttuk már, hogy a nagy parancs rendje megfordíthatatlan: elöl áll az, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet, és utána következik az, hogy: szeresd felebarátodat. Ezt nem lehet felcserélni. Most pedig azt látjuk, hogy az új parancsolat fényében a Jézus tanítványai nem vehetik máshonnan a mintát, a példát, az elkötelezést, csak magától Jézustól.

Jézus szeretete önfeláldozó szeretet. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért, mondja Jézus a barátainak (Jn 15,13). A jó pásztor szereti juhait, a jó pásztor életét adja juhaiért, mondja nyája minden tagjának (Jn 10,11), és életét adja sokakért váltságul (Mt 20,28). Pál apostol pedig azt mondja (és ez megtérésnek szilárd alapja is): „Krisztus, mikor még erőtlenek voltunk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt... Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele.” (Róma 5,6-10). Jézus Krisztus akkor halt meg érettünk, amikor mi még Isten ellenségei voltunk.

Ahogyan én szerettelek titeket..., mondja itt Jézus. Ne felejtsük hát ezt az éjszakát! Júdás elmegy elárulni őt, Péter hőbörög, de még meg sem virrad, megtagadja a Mestert. Ezért mondták a régiek, hogy Jézusnak ez a törvénye a végső parancs. Ezen túl nincs más parancs, ennél tovább nem lehet menni, ennél nagyobb nem mondható, ez a mandatum ultimum.

És éppen ezért Jézusnak ez az új parancsa megújító parancsolat is. Aki Jézussal életközösségbe kerül, ahogyan a tanítványok, az megváltozik. Meg kell változnia. Mi sok mindent várunk a Jézussal való életközösségtől, sok mindent meg is tapasztalunk is, és másoknak is sok mindent ígérünk efelől, a világ összes könyve nem foghatná be, csak néhányat hozok ide. Aki Jézussal életközösségbe kerül, megmenekül. Ez igaz és mély tapasztalat. Ezt átéltük mi is, és elmondhatjuk másoknak is, amikor a keresztyénségünkről, a hitünkről, Jézusról, beszélünk: ha hiszel az Úr Jézus Krisztusban, megmenekülsz mind te, mind a te házad népe, ahogy Pál apostol mondja a filippi börtönőrnek (ApCsel 16,31). Aki Jézussal életközösségbe kerül, az meggyógyul. Nem győzzük számba venni ezernyi betegség között a tízezernyi gyógyulást. Szinte észre sem vesszük, csak utólag, hogy milyen csodálatosan hordoz bennünket Isten a tenyerén. Csak amikor egy beteg ágya szélén ülünk, akkor döbbenünk rá, hogy ez a helyzet lehetne fordított is. De meghallgattatik sokak buzgó könyörgése, mert a Jézussal való életközösség gyógyító közösség, lelkileg, testileg egyaránt. Aki Jézussal életközösségbe kerül, az megbölcsül. Előbb-utóbb fölismeri az élet igazi szerkezeteit, eligazodik emberileg lehetetlen, bonyolult, kibogozhatatlan ügyekben, s megtapasztalja azt, amit Ady Endre mond egy szép zsoltárában:

És hogyha néha-néha győzök,

Ő járt, az Isten, járt előttem,

Kivonta kardját, megelőzött.

Még gondolatom sincs egy problémára, a Mester már megoldotta, és ebből bölcsesség származik az életemre. Aki Jézussal jár, az meggazdagszik, ezt is bátran mondom, mert megtanulja az élet igazi értékeit, megtanulja megkülönböztetni a mulandót a múlhatatlantól, a veszendőt a maradandótól, a semmit az örökkévalótól; igazi értékei lesznek, és a szó isteni értelmében lesz gazdag, ahogy Jézus mondja: olyan kincseket gyűjtsetek, amit nem lopnak el a tolvajok, nem emészt meg a moly és a rozsda, hanem megmarad a Mennyek Országára (Máté 6,19-20). Aki Jézussal életközösségben van, az megnyugszik, ezt is mondhatjuk nyugodtan. Ahogy a zsoltárban is énekeltük: az én lelkemet megnyugtatja (23. zsoltár), és ezt mondja a Mester: jöjjetek énhozzám mindnyájan...én megnyugosztlak titeket! (Máté 11,28). És sorolhatnám még a világ végezetéig: megmenekül, meggyógyul, megbölcsül, meggazdagszik, megnyugszik. Jó portéka ez a keresztyénség. Nem is tudom, miért vagyunk mi olyan ügyetlenkék, bátortalanok! Hát ezt bátran kínálhatjuk ezt mindenkinek, és hívogathatunk erre másokat is?! Megvan rá az élettapasztalatunk is. De a sor végére még valamit ide kell tennem, és ez mellőzhetetlen! Aki Jézussal életközösségbe kerül, az megváltozik. Mert ez az új parancsolat változtató, megújító parancsolat. Pál apostol mondja éppen a törvényről (beleértve a szeretet nagy parancsát is), hogy a régiek elfedett arccal szemlélték a törvényhozó Mózes arcát, a Mózes arcáról visszatükröződő, egyébként elmúló isteni dicsőség miatt. És ugyanígy az elméjük is mindig meghomályosult, amikor az Isten törvényét olvasták. De mi, folytatja az apostol, fedetlen arccal szemléljük a Krisztus dicsőségét, és elváltozunk az Ő ábrázatja szerint (2Kor 3,18). Aki Jézussal életközösségben van, az megváltozik. Ez a törvény nem teljesíthetetlen mértéket állít elénk. A régi törvény azt mondta: szeresd felebarátodat, mint magadat! És hát én hogyan szeretem magamat? És egyáltalán, ki az én felebarátom? Csupa kudarc-történet. De most Jézus magára mutat: ahogyan én szerettelek titeket... És jól tudjuk ennek a szeretetnek a történetét, ez a történet itt van előttünk: ahogyan a jó pásztor életét adta a övéiért, juhaiért, barátaiért, sokakért, ellenségeiért..., úgy szeressétek ti is egymást.

S van még itt egy nagyon különös szó. Amikor Júdás eltávozott, Jézus fölkiáltott: most megdicsőíttetett meg a Fiú az Atya által, és a Fiú által az Atya, majd ezt mondta a tanítványainak: fiacskáim, még egy kis ideig veletek vagyok... S aztán majd olvassuk hosszasan vigasztaló, buzdító, felkészítő szavait. Fiacskáim! János evangélista egyetlen egyszer használja ez a szót. Itt, ezen a dráma órán. Az éjszaka óráján! Fiacskáim – én ebben belehallom, s talán nem jogtalanul ezt a szót: fiókáim. Mert ez tulajdonképpen ugyanaz. Fiacskáim. Erről pedig a pelikán jut eszembe, a szimbolikus madár, maga Krisztus, aki saját vérével táplálja fiókáit.

Éjszaka volt, mikor mindez történt. Ugyanazon az éjszakán vette az Úr Jézus Krisztus a kenyeret, megszegte és a tanítványainak adta, és ezt mondta: ez az én testem, mely megtöretik érettetek; és vette a poharat, és nekik adta, és azt mondta: ez a pohár az új testámentum az én vérem által, mely érettetek ontatik (1Korinthus 11). Ugyanazon az éjszakán... Ezért, testvérek, fiókák, most majd, amikor az Úr szent asztalához jövünk, hogy vegyük a kenyeret és vegyük a pohárt, nemcsak arra emlékezünk, hogy Krisztust életét adta barátaiért és ellenségeiért, hanem ünnepelünk is. Ünnepeljük a Krisztussal való titokzatos lelki egységünket, hiszen azt ígéri övéinek, hogy eljön majd érettük dicsőségében. S erre készítve Lelke erejében minket magával és egymással titokzatos lelki egységbe von. Ezt ünnepeljük. Ezt a változást! Ez a református transzszubsztanciáció. Amikor diákként dogmatika vizsgára készültem, mint a rossz színész, vagy harmincszor hangosan kimondtam ezt a rettenetes szót: transz-szub-sztanciá-ció! Vagyis átlényegülés. Tudnom kellett kimondani, mert a 16. században, a nagy hitviták idején roppant szellemi küzdelmeket folytattak arról, hogy vajon az úrvacsora kenyere és bora átlényegül-e, átváltozik-e, történik-e transzszubsztanciáció? Megváltozik-e, átalakul-e valósággal Krisztus testévé és vérévé a kenyér és a bor állaga, lényege?  Reformátor eleink azt mondták, hogy a kenyér és a bor szentségi jelek, kiábrázolják a megtört testet és kiontatott vért. De jelek maradnak! Mégis, történik átlényegülés az úrvacsorában. Igen, van transzszubsztanciáció, van lényegváltozás:  én változok meg. És ennek Krisztus a kritériuma. Ha Isten elküldi Szentlelkét és élő közösségre von Krisztussal, és vele eggyé tesz, akkor történni kezd, amit az apostol mond: pedig elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak ábrázatja szerint (2Kor 3). Elváltozunk ennek az új parancsolatnak, a mandatum ultimum-nak az erejében, mely Krisztus eljövetelére készít fel. A régi hitvallásban ezt mondjuk: Jézus Krisztus újból eljön,  újból eljő dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat, és Országának nem lesz vége.

Az úrvacsora több elemből áll: van szerzési igéje (a Mester parancsára tesszük ezt: ezt cselekedjétek...), vannak szent jegyei, a kenyér és bor (ezt cselekedjétek az én emlékezetemre) de van benne ígéret is (az Úr halálát hirdessétek, amíg eljövend.)  Vagyis ezt az új törvényt hirdessétek, mert el fog jönni és Országának nem lesz vége. S milyen csodálatosan egybecseng az, amit egyrészt az Eljövendő ad parancsba azzal,  másrészt, amit a megdicsőült Bárány ígér az övéinek! Amiképpen én szerettelek, ti is úgy szeressétek egymást – mondja áldozatára készülve. A Jelenések könyvében pedig ígéret ad: aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amiképpen én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében. (Jelenések 3,21) Az győz, aki úgy szeret, amiképpen a Mester szeretett bennünket. Ámen.